Idézetek a reményről
Idézetek gyűjteménye a remény témáról .
Kapcsolódó témákTeljesen 62 idézet remény, szűrés:
„Csak az tudja, hogy mi a szerelem, aki remény nélkül szeret.“
— Friedrich Schiller 1759 - 1805
:(másik változat: Csak a reménytelen szerelmes tudja, hogy mi a szerelem.)
„Emberi törvény kibírni mindent, s menni mindig tovább, még akkor is, ha nem élnek már benned remények és csodák.“
— Ernest Hemingway amerikai, irodalmi Nobel-díjas regényíró, novellista, újságíró 1899 - 1961
„A polgári stílusok allegórikus szerszámhalmazai és emblémái nem ihletik meg a magyar díszítőképzeletet. A magyar mindent a nevén szeret nevezni, s nem nézi a mérleget igazságnak, a horgonyt reménynek, a kalapácsot munkának és a lantot költészetnek, ahogy a nyelvünk sem tiszteli hímneműnek a kertet, nőneműnek benne a padot, és semlegesnek rajta a kisasszonyt.“
— Fáy Aladár magyar festő, grafikus, képzőművész tanár 1898 - 1963
A magyarság díszítő ösztöne; Püski, 1994, 40. old.
Esztétika
„Mondja el neki egyszer majd az egész történetet. Mondja meg apának, mennyire szerettem, mennyire nem bírtam elhagyni őt még akkor se, mikor már emberi életemnek vége volt. Mondja meg neki, hogy ő volt a legjobb apa. Mondja meg neki, hogy adja át a lányomnak szeretetemet, minden reményemet, hogy boldog és egészséges legyen.“
— Stephenie Meyer 1973
„Az emberi természet olyan - és ezt ügyesen kihasználták a zsarnokok és fogdmegek -, hogy amíg le tudná leplezni az árulókat, vagy lázadást szíthatna a tömegben, vagy saját halálával megmenthetné mások életét, él benne a remény, még hisz a szerencsés végben, még belekapaszkodik a javak szánalmas maradékaiba, ezért hallgat és alázatos. Amikor elkapják és sarokba szorítják, amikor nincs több veszítenivalója, és képes volna hőstettre, elkésett dühét csak a magánzárka kőkalickáján töltheti ki. Vagy a halálos ítélet közömbössé teszi minden földi dolgokkal szemben.“
— Alekszandr Szolzsenyicin orosz író 1918 - 2008
Idézetek műveiből, A pokol tornáca
„Elmondok önöknek egy történetet. Volt egyszer egy köztársaság. Volt alkotmánya, elnöke, kongresszusa, voltak törvényei, szabadságjogai és bírái. Ebben a köztársaságban mindenki szabadon szervezkedhetett, gyülekezhetett, írhatott és beszélhetett. A nép nem volt elégedett kormányával, no de hát leválthatta, s valóban, már csak napok kérdése volt, hogy megtegye. Ebben az országban tiszteletben tartották és figyelembe vették a közvéleményt, a közügyeket szabadon megvitatták. Ez a nép sokat szenvedett, s bár nem volt boldog, az akart lenni, és ehhez joga volt. Sokszor becsapták már, és iszonyattal gondolt a múltra. Vakon hitte, hogy a múlt többé nem tér vissza; büszke volt szabadságszeretetére, és hitte, hogy szentségként tisztelik majd azt. Abban a nemes meggyőződésben élt, hogy senki sem mer kezet emelni demokratikus jogaira. Változásokra, élete megjavítására, haladásra törekedett, és azt hitte, hogy nem kell már sokáig várnia erre. A jövőbe vetette minden reményét. Szegény nép! A polgárok reggel megdöbbenve ébredtek: az éjszaka csendjében a múlt árnyai összeesküdtek és amíg a nép aludt, gúzsba kötötték. Ismerős kezek végezték a munkát. A nép ismerte ezeket az arcokat, ezeket a csizmákat, a halál kaszásait. Nem, ez nem lidércnyomás volt, hanem szomorú, szörnyű valóság. Egy Fulgencio Batista nevű ember hajtotta végre a mindenkit váratlanul ért szörnyű bűntettet.“
— Fidel Castro kubai kommunista politikus 1926 - 2016
„A viharokban és kalandokban rejtőző veszedelemnek rengeteg az árnyalata, és csak hébe-hóba fordul elő, hogy a jelenségek külső leplén érzékelhetően üt át a baljós erőszak, a gonosz szándék - az a meghatározhatatlan valami, ami megzavarja az ember eszét és összeszorítja a szívét, hogy tudja, érezze, a véletlenek kuszasága és az elemek dühe rosszakaratúan tör rá olyan erővel, amelyet már nincs hatalma kordában tartani, oly féktelen kegyetlenséggel, amely kitépi belőle a reményt és a félelmet, a fáradtság gyötrelmét és a pihenés utáni vágyat. Már csak törni, rombolni akar, megsemmisíteni mindezt, amit eddig látott, szeretett, élvezett vagy gyűlölt. Mindazt, ami drága és nélkülözhetetlen - a napfényt, a múlt emlékeit, a jövendőt -, az egész sokszínű világot el akarja törölni a szeme elől azzal az egyszerű megdöbbentő cselekedettel, hogy elrabolja tőle az életét.“
— Joseph Conrad lengyel születésű angol regényíró 1857 - 1924
„Fontosak a barátok - ezért szeretném, ha minél több barátom lenne. Fontosak a mosolyok - ez is nyilvánvaló. De milyenek a mosolyok? Bőséges a választék belőlük. Némelyik gúnyos, némelyik művi, diplomata mosoly. Ezek nem elégítenek ki, sokkal inkább félelmet, gyanakvást keltenek bennem. Ám a valódi mosoly reményt adó, biztató, üdítő. Ha azt akarjuk, hogy valódi mosoly ragyogjon az arcunkon, meg kell teremtenünk magunkban a valódi mosoly forrását.“
— Tendzin Gyaco 1935
„Olyan fiatal vagy, mint reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal, mint önbizalmad, olyan öreg, mint félelmeid. Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed.“
— Albert Schweitzer német teológus, lelkész, filozófus, orgonaművész, tanár, orvos 1875 - 1965
„Annak a biztos reményemnek adok kifejezést, hogy ma, midőn a legnehezebb időn túlestünk és a magyar nemzet kálváriaútjának nagyobbik részét már megtette, az előttünk álló rövidebb úton leroskadni nem fogunk, s meglesz az államban és a társadalomban a szükséges erő és áldozatkészség arra, hogy a bennünket megelőzött nagy nemzedékektől átvett kulturális kincseket a jövő nemzedéknek átadhassuk.“
— Klebelsberg Kunó magyar jogász, országgyűlési képviselő, művelődéspolitikus, belügy-, majd vallás- és közoktatásügyi miniszter 1875 - 1932
„A tökéletes boldogság megsemmisíti a reményt. Távlat nélküli világot teremt.“
— Stendhal francia realista író 1783 - 1842
„Nem kérek azokból a szalmaláng-szenvedélyekből, amelyek elkápráztatnak, elemésztenek vagy megperzselnek; a nagy, a szent, a mélységes és komoly szerelmet hívom, várom és áhítom, amelyet a lélek minden hajlama és ereje éltet. S ha magamra kell maradnom, inkább megőrzöm reményemet és álmomat, semhogy elalkudjam lelkemet.“
— Henri-Frédéric Amiel 1821 - 1881
„Asztrov:) Azok, akik utánunk majd száz vagy kétszáz esztendő múlva élnek, és akik majd lenéznek bennünket azért, mert ilyen ostobán és ilyen ízléstelenül éltük le az életünket – azok talán megtalálják a módját, hogyan lehetnek boldogok, de mi… Nekünk már csak egy reményünk van. Az a remény, hogy ha majd a sírban nyugszunk, meglátogatnak a kísértetek, talán éppen kellemes kísértetek.
(4. felvonás, 466. oldal“
— Anton Pavlovics Csehov orosz író, drámaíró, orvos 1860 - 1904
Színpadi művek, Ványa bácsi (Jelenetek a falusi életből)