Idézetek a hibákról

Idézetek gyűjteménye a hiba témáról .

Kapcsolódó témák

Teljesen 102 idézet hiba, szűrés:

„Az emberben két hiba s egyben akadály lehet: az egyik a test, a másik a lélek oldaláról. A test részéről akkor, ha az egyes érzékszervek nem hibátlanok, s így semmit fel nem foghatnak, amint a süketek, és némák meg hasonlók esetében látunk. Lelki akadály akkor keletkezik, amikor a gonoszság hatalmaskodik el rajta, és bűnös élvezetek hajhászójává teszi, amelyek végleg megtévesztik, s mindent megutáltatnak vele.“

— Dante Alighieri itáliai költő, filozófus 1265 - 1321

I. 10-11.
Vendégségben

Hit, Lélek, Emberek

„Az igazi hit utat talál, vagy pedig utat készít magának.“

— Charles Haddon Spurgeon 1834 - 1892

Hit

„Természetesen azt mondjuk, hogy a zsaruk disznók. Azt mondjuk, hogy az egyenruhás alak disznó, nem is ember. Így is kell hozzájuk viszonyulnunk. Ez azt jelenti, hogy nincs velük tárgyalni valónk, és hiba lenne egyáltalán ezekkel az emberekkel szóba állni. És természetesen lőni is lehet.“

— Ulrike Meinhof 1934 - 1976

Hit, Emberek

„A hit hiánya az, ami miatt az emberek félnek a kihívásoktól, és én hiszek magamban.“

— Muhammad Ali olimpiai és világbajnok amerikai nehézsúlyú ökölvívó 1942 - 2016

Önmagáról és a bokszról
Eredeti: It's lack of faith that makes people afraid of meeting challenges, and I believe in myself.

Hit, Emberek

„Szeretem, ha valaki hisz magában, hite van abban, amit csinál. Hogy végül mi lesz az efféle a dolgokból, az legtöbbször szerencse kérdése. De hitünk erősödik, pallérozódik minden egyes történésen, minden mozzanaton, amit a magunkba vetett hittel teszünk.“

— Papp Olivér magyar író (1975–) 1975

Carpenter kutyája - Tovább az utunkon...
Idézetek műveiből

Rossz szerencsét, Kérdés, Hit, Szeretet

„Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.“

— Mihail Afanaszjevics Bulgakov, könyv A Mester és Margarita

A Mester és Margarita

Hit, Sors

„A korbácsnak tömör, sűrű struktúrája volt, a fájdalom már az első ütés után otthonosan érezte magát az emberben; voltaképp ez az első ütés elég volt egy egész napra, sőt még tovább, voltaképp az első „első ütés” elég lett volna egész életemre, de ezt nem tudtam elmagyarázni az idősebb K.-nak. Csak kiabálni tudtam, „Apu, ne bánts”, mindig ugyanazt, úgyhogy az idősebb K. rám se hederített; nem tudtam elmagyarázni neki, nem tudhatta, hogy egyetlen ütés a korbáccsal elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak leülni, hogy egész éjszaka ne tudjak elaludni, hogy másnap egész nap kerüljem az emberek tekintetét. Nem tudhatta mindezt, hiszen sosem verték meg a korbáccsal, noha volt már hagyománya a korbácsnak, noha már nem egy nagyobb állat megismerte a keménységét, a hatékonyságát, sőt alighanem a szagát is; hiába, én voltam az első embergyerek, aki megízlelte a korbács hagyományát, aki nem felejtette el a fájdalmat, amit okoztak neki, amit az idősebb K. okozott neki; mert senki más nem merte volna a kezébe venni azt, senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy a kezébe vegye, hogy ilyen célra használja. Ilyen, mondjuk ki, pedagógiai célra.

A korbácshoz hasonlóan a fájdalomnak is megvolt a maga sűrűsége. Már az első ütés után mázsás teherként ömlött szét a testemen; az első ütést a hirtelensége különböztette meg a többitől, ezt volt a legnehezebb kapni, mert erre vártam a legtovább, ez volt a legeredményesebb, minthogy a felkészületlen testbe tört be. Voltaképp az első ütés elég lett volna az úgynevezett pedagógiai hatás eléréséhez, vagyis jelen esetben az abszolút és feltétel nélküli engedelmesség kikényszerítéséhez, mert ezt az elvet oltotta bele az idősebb K. a kutyáiba és az embergyerekébe; az első ütés után azonban, amely csupán beinjekciózás volt, jöttek az újabb, egyre erősebb, az átható fájdalmat kiterjesztő, mindent átható fájdalommá fokozó ütések is. S ahogy az injekció utáni fájdalom is folyékony, akár az ólom – és az ülepen, az epicentrumon keresztül szétfolyik mindenfelé, elhatol egész a velőig, a gerincen végigfutó libabőrökig, és csak amikor ezek elmúlnak, adja át óvatosan a helyét a megkönnyebbülésnek, a nővérke kiveszi a tűt, és megtörli a szúrás helyét –, hasonlóképpen folyt szét a fájdalom is, csak ez makacs volt, a megkönnyebbülés nem győzte cérnával, és rosszkedvűen, dolgavégezetlenül távozott; kegyetlen fájdalmat okozott a korbács, minthogy önző fájdalom volt ez, pöffeszkedett a bőségben és a hely-idő egységében. Az idősebb K. gondoskodott róla, hogy mindig egy ütéssel többet adjon a kelleténél, hogy adjon egyet tartalékba, hogy jobban belém vésődjön (nem tudhatta, hogy az már nem vésődhet belém jobban), hogy el ne felejtsem – nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azt nem lehet elfelejteni. Ha képes lettem volna beszélni erről az egészről, akkor sem hitte volna el, hiszen soha senki nem ütötte meg a korbáccsal; – ha képes lettem volna, akkor sem… De nem voltam képes semmire, csak kiabáltam, hogy „Apu, ne bánts!”; bár később, a második vagy harmadik alkalommal, a második vagy harmadik pedagógiai szeánszon túl már csak azt, hogy „Ne bánts!”; később, a huszadik vagy harmincadik alkalommal meg csak azt, hogy „Nem!”. A „Nem” volt a talán legtágabb válasz minden felmerülő tisztázatlanságra, minden feltételezhető kérdésre, nem különben arra, amit az idősebb K. kérdezgetett, miközben vert a korbáccsal. Amit az idősebb K. egymás után kérdezgetett, amikor egymás után mérte rám az ütéseket is a korbáccsal. Azt kérdezte:

– Fogsz még? – (ütés) – Fogsz még? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz még?“

— Wojciech Kuczok 1972

(ütés)

És bár nem voltam egészen biztos benne, hogy mire gondol, arra-e, hogy fogok-e még, ahogy a szülők mondani szokták a gyerekeiknek, „rosszalkodni” (ami az ő esetében a nem teljesen abszolút és nem igazán feltétel nélküli engedelmességet jelentette), vagy esetleg arra gondol, hogy fogok-e egyáltalán létezni – márpedig amikor belém fészkelte magát az a fájdalom, amikor megsokszorozódott és kezdte otthonosan érezni magát, mindig szilárdan hittem, hogy nem fogok; hogy soha többé nem fogok enni, inni, lélegezni, létezni, csak hagyja abba a verést. Úgyhogy kiabáltam, hogy „Nem!”, vagy néha, ha még volt bennem annyi erő, hogy kimondjak két szót egymás után: „Nem fook!”, így, minden eshetőségre készen, mert nem akartam megsérteni a szép kiejtéssel.
61–64.
Bűz (2003)

Szülő, Emberek, kutyák, Fájdalom