„Végső érvként hadd mondjam el egy illúziómat, amely azt hiszem, általános. Félünk a haláltól. S a halállal szemben a halhatatlanság lehetőségével áltatjuk magunkat. A fáraók piramisokat építettek, a költők ódákat írtak, a mérnökök Eiffel-tornyokat szerkesztettek. A társadalmi halhatatlanság azonban sajnos, csak kevés embernek adatik meg. Van viszont a halhatatlanságnak egy hétköznapibb, de sokkal emberibb megnyilvánulása: a gyermek, a gyermekek. Hiszen gyermekeinknek átadjuk kromoszómáinkat és génjeinket, személyes nézeteinket, elveinket, tudásunkat. S gyermekeinktől remélhetjük megvalósított terveink és tetteink folytatását, elvetélt reményeink megvalósítását-s így, akinek gyermeke van, az tulajdonképpen halhatatlan..”