Idézetek a sorsról

„Sose harcolj a sorsod ellen, mert azt veszítheted el, aki neked a legdrágább.”

„Azon a napon, amikor eltemette feleségét, az emberi érzés utolsó szikrája is kiveszett belőle. Lelkét eltöltötte a kimondhatatlanul gonosz indulat, amit még kegyetlen apja kezdett kisgyerek korában beléoltani. Tulajdon szegénységre kárhoztatott sorsa iránt közömbössé vált, és az egyre ritkábban jelentkező erkölcsi megfontolásokat éles kacajjal nyomta el. Kíméletlenné lett önmagával is, akárcsak minden más emberhez is.”

„Az ördögi erők félelmetesek. Ezek az erők örökkévalók, és ma is léteznek. A mese igaz. Az ördög létezik. Isten létezik. És számunkra, mint emberek, a sorsunk attól függ, hogy melyiket választjuk.”

„Nem irigylem azokat az embereket, akiket a sors hozzám sodort.”

„Amikor az ellenséges arcvonal egy időre megnyílik, a lehető leggyorsabban be kell törnünk soraiba. Elsőnek legyünk ott, ahol az ellenség szeretne lenni, aztán nyugodtan várjuk ki a találkozást. Lépjünk át minden tussal írt mércét, inkább alkalmazkodjunk mindig az ellenséghez, s akkor mi döntjük majd el a csata sorsát.”

„Tiszteld a nőket! ők szövik és fonják
Földi sorsunkba a mennyei rózsát,
Szövik a szerelem hű kötelét.
Rajtuk a báj szüzi fátyola lengve,
S élteti szent kezük éberen egyre
A nemes érzelem tiszta tüzét.”

„Légy a végletekig kifinomult, egészen a formátlanságig!

Légy a végletekig titokzatos, egészen a némaságig!

Ezáltal kézbe veheted ellenfeled sorsát.”

„A horoszkóp egy olyan jóslat, melyet sorsunk kisebb-nagyobb eltérésekkel egyébként is bevált egyszer.”

„Röpködnek köröttünk a szavak, kis és nagy hangzászlók, zászlóerdők; kinyúlnak, mint remegő kolduskéz; kinyílnak, mint szobaszellőztető ablakok: rohannak a veszett parancstorpedók; lezuhannak a lélek torkán, mint pezsdítő ital vagy keserű orvosság; összeütköznek és párbajt vívnak, szövetkeznek, épülnek és építkeznek; megkövesedett masszáik könyvtárba tornyosulnak, s bizonyos csoportosításban, versben vagy regényben, időnként föltámadnak, mint Lázár a sírból; némelyik szó egész könyvet tud íratni magáról, és nemzedékek agyát megtermékenyíti; de bármi is a sorsuk, itt röpködnek köröttünk különböző kis akaratokat hordozva léghajóikon, néha az egész földet körülnyargalják, s néha, rossz légköri viszonyok miatt, csak évszázadok alatt jutnak el a szomszédba is; óriási kristálytemetőjük a csönd, tele az elmúlt hangok tetemeivel; s az élő szavak egyre tovább röpködnek, mindenütt, megtöltik az utcát, hivatalokat, dísztermeket, magánlakásokat; járnak-kelnek bennünk, mint a bacilusok, átáramlanak rajtunk, mint vason az elektromosság, és megtörnek bennünk, mint prizmán a fény, hét színre, s mindegyik szín továbbmegy más otthont keresni, más fület és más színtörést.”

„Kádár János érdeklődése a dolgozók iránt, felelősségérzete a sorsukért nem a hivatásos és fizetett politikus, hanem az osztályából kinevelődött, azt haláláig híven szolgáló ember becsületessége volt.”

„Hogy megbüntessen a szaktekintélyek megvetéséért, a Sors belőlem is egy szaktekintélyt csinált.”

„…nyomorú sors nyomorultnak tudni magunkat, de a nagyság jele, ha felismerjük nyomorultságunkat.”

„A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben. Az ádáz ellenségeskedés szívet tépő zűrzavarában, mikor a halálgépek félelmetes motollái nemzedékeket tépnek ki az emberiség testéből és sodornak bele az immár ötödik éve sötéten hömpölygő roppant halálfolyamba, amikor az emberiség örök értékei, az emberi szellem nagy lángolásainak, erőfeszítéseinek, hősi és szent fölszabadulásainak emlékei égnek hamuvá és omlanak porba egyik napról a másikra, amikor a vihar ítéletes zúgásában népek reszketnek jövő sorsuk miatt, akkor Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.”

„A gyöngének mindig az a sorsa, hogy önnön lényével táplálja a hatalmast.”

„A demokrácia szépsége, hogy a hatalom figyelembe veszi a többségi véleményt, de a demokrácia nyomora, fele plusz egy arányban engedelmeskedni a tömegnek. Mivelhogy az emberek többsége nem foglalkozik mások sorsával.”

„Én azt mondom, a sors kérdéseinek megoldása a műveltségtől független. Ahhoz, hogy valakinek élete sikerüljön, ismeretekre és műveltségre szüksége nincs.”

„Együtt nevettek, azután ismét közéjük telepedett beszélgetéseik gyakori vendége, a csönd, részben a fáradtság és a meghittség, részben épp a különbségek miatt, amelyeket a sors ékel azok közé, akiknek élete csak változat ugyanarra a dallamra.”

„Semmi sem olyan fontos az ember számára, mint a sorsa, semmi sem olyan félelmetes, mint az örök élet.”

„Eljön az idő, amikor a legtöbb ember meglátja a nagy összefüggést, és rájön, hogy nem azért csücsörít, mert a jó sors csókját várja, hanem mert az élet éppen most csúsztatott a szájába egy keserű pirulát.”

„A nép embere vagy beletörődik sorsába, vagy fellázad ellene: nincs más választása.”

„Harcban megölteket az istenek tisztelik és az emberek. Nagyobb halálrésszel ugyanis nagyobb osztályrész jut sorsul.”

„A Buddhizmus szerint az egyén a sorsának irányítója. És minden élőlény magában birtokolja a Primordial Buddha Samantabhadra természetét (a megvilágosodás lehetőségét). Tehát a jövőnk akezünkben van. Szükségünk van-e ennél nagyobb szabad akaratra?”

„Öregedjünk meg együtt, / A sors bármit is rendel. / Így állunk elébe mi, / Ketten, egy szerelemmel.”

„Nem a csillagokban kell tartani sorsunkat, hanem önmagunkban.”

„Mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod hívni.”

„Ha a kudarcnak megvan az ereje ahhoz, hogy az életedet keserűvé változtassa, akkor a türelemnek megvan az ereje ahhoz, hogy az életedet a legédesebb örömmé változtassa. Ne add meg magad a sorsnak egyetlen kudarc után sem. A kudarc legfeljebb a sikert előzi meg.”

„A humor a méltóság támasza, fölényünket hirdeti mindazzal szemben, amit a sors ránk mér.”

„Felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy boldogan éljen.”

„Ha az emberek minden ügyüket határozott terv szerint tudnák irányítani, vagy ha a sors mindig kedvezne nekik, akkor sohasem lennének a babona rabjai.”

„Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk éppen olyan. Mennyi urakot, nemesembereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben, úgyannyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bujdosásból 22 octobris. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül… … Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk… … Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom; ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen.”

„A háború nem művészet, s a csaták sorsát csakis a véletlen dönti el. Két ostoba tábornok közül, akik egymással szemben állnak, az egyiknek szükségszerűen győztesnek kell lennie.”

„Kihúztam magam, és elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal - miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem.”

„Mert mikor a haza szólít az ő tiszta hangján s a te erős karodra kívánja bízni sorsát, te nem teheted meg tisztességgel, hogy akaratának ellene szegülj.”

„Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd;
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt
Légy tölgyfa, mint a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekét
Meg nem görbítheti.”

„Amíg nem kénytelen az ember vele, addig ne házasodjék meg. Nincs az az elítélt rab, nincs az az üldözött adós, akinek a sorsa alábbvalóbb legyen egy feleséges embernél. Az asszony csupa gyöngédség és szeretet, amíg férjhez nem megy; azontúl csupa szeszély és rigolya. Az ember, aki megházasodik, megszűnik ember lenni; lesz kutya, akit szidnak; szamár, akit megnyergelnek; papagáj, akinek fecsegni kell és selyembogár, akiből fonalat húznak. A legjobb asszony is olyan, mint a harmadnapos hideglelés: az ember akkor érzi magát jól, amikor elhagyja.”

„A tradíciót úgy is meghatározhatjuk, hogy az nem egyéb, mint a választójog kiterjesztése. A tradíció annyit jelent, hogy megadjuk a választójogot a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: őseinknek. Ez a halottak demokráciája. A tradíció nem hajlandó alávetni magát annak a csekélyszámú és pökhendi oligarchiának, mely azokból áll, akik a véletlen szerencse folytán még itt vannak közöttünk. Minden demokrata tiltakozik az ellen, hogy valakit megfosszanak jogaitól, csak azért, mert a sors úgy hozta, hogy megszületett; a tradíció viszont tiltakozik az ellen, hogy az embert megfosszák jogaitól, csak azért, mert a sors úgy hozta, hogy már meghalt. A demokrácia azt tanítja nekünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az inasunk; a tradíció azt kéri tőlünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az apánk. Én magam semmiképp se tudom elválasztani egymástól a demokrácia és a tradíció gondolatát; számomra nyilvánvaló, hogy a kettő egy és ugyanaz.”

„Én fikciót író filozófus vagyok, nem regényíró; a regény- és novellaírói képességem az érzékelésemhez igazodott. Az írásművészetem lényege nem a művészet, hanem az igazság. Ezért amit elmondok, az az igazság, noha semmit sem tehetek, hogy megkönnyítsem az elviselését, sem tettel, sem magyarázattal. Bár már ez is segít egy bizonyos érzékeny, zavaros személynek, akinek az érdekében beszélek. Szerintem közös nevezőn vagyok azokkal, akik értik az írásom: ők nem tudják és nem fogják tompítani sejtéseiket a valóság irracionális, rejtélyes természetéről, így számukra az írásaim egyetlen, terjedelmes érvelést jelentenek a valóság megmagyarázhatatlan természetéről, az integrációról és prezentációról, elemzésről és reakcióról, és saját sorsukról.”

„… inkább magamat győzzem le, mint a sorsot, inkább kívánságaimat változtassam meg, mint a világ rendjét …”

„S alapozhatja-e boldogságát az ember mások boldogtalanságára? A boldogság nemcsak szerelmi gyönyör, hanem a lélek legmagasabb rendű harmóniája. Miben nyugszik meg a lélek, ha becstelen, könyörtelen, embertelen cselekedet áll mögötte? Csak azért szökjön meg, mert "itt a boldogságom"? De milyen boldogság az, amely más boldogtalanságára épül? Nos, képzeljék el, hogy önök épületet emelnek az emberi sorsnak azzal a céllal, hogy boldoggá tegyék az embert, végre békét és nyugalmat adjanak neki. És képzeljék el, hogy evégett elkerülhetetlen szükségből agyon kell gyötörniük csak egyetlen emberi lényt - mi több, nem is valami érdemes személyiséget, hanem holmi nevetséges halandót, nem egy Shakespeare-t, csupán egy derék öregembert, egy fiatal nő férjét, aki vakon hisz az asszony szerelmében, büszke a feleségére, boldogan él vele. Csak meg kell szégyeníteni, megfosztani becsületétől és meggyötörni, s e meggyalázott öregember könnyei árán felépíteni ezt az épületet! Vállalnák-e ezzel a feltétellel? Ez a kérdés. És feltételezik, ha csak egy percre is, hogy az emberek, akiknek az üdvére emelik ezt az épületet, hajlandók elfogadni a boldogságot, ha önök egy jelentéktelen, de könyörtelenül és igazságtalanul megkínzott emberi lény szenvedésére alapozzák – és boldogok tudnának-e lenni így időtlen időkig?”

„A műveltséget, mint a sors kérdéseinek megoldó módszerét, olyan gondolkozók is, mint Csuang-ce, Hérakleitos, Platón, Nietzsche, elvetik.”

„Kétszázötvenezer főnyire becsülik történetiróink a honfoglaló magyarok számát: férfit, nőt, gyermeket együtt. Kétszázötvenezer főnyi nagy család tört át a vereczkei szoroson s huzódott le a Tisza mellé: itt kezdődik a honfoglalás, annak az áldott, szép földnek a megszerzése, melynek a neve ezer esztendő óta: Magyarország. Jöttek a tiszta magyar fajjal mindenféle keverék-népek is, különösen szlávok, többnyire kénytelen-kelletlenül, de bizonyára sokan önként, jókedvvel is. Amazokat a kényszerűség, emezeket a reménykedés füzte a honkereső magyarhoz: hátha ennek az elszánt, vitéz népnek a társaságában sorsuk jobbra fordul.”

„Napóleon hadseregének sorsa elért bennünket.”

„A paraszti sors legnagyobbjaink tematikájának legfontosabb része volt, és a parasztsorssal való mélységes együttérzés váltotta ki a magyar irodalom érzelmi szempontból legmegrázóbb alkotásait, Tiborc alakját, Eötvös regényeit, Petőfi szabadságverseinek a pátoszát. Csak a millenium körüli évek, a magyar szellemi életnek ezek a legsötétebb évei feledkeznek bele a parasztság sorsát meghamisító, bársonyruhás népszínműfajta eldorádós és hazug álmaiba. (…)”

„Amit a sors ránk mér, viseljük el türelmesen.”

„Mindenkinek csak egyetlen igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta, vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk saját magunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig.”

„Az emberek mindig maguknak választják a sorsukat.”

„Nyomoruságos életet élek. Két év óta kerülök minden társaságot, mert nem mondhatom meg az embereknek: süket vagyok… Nagyon gyakran megátkozom létemet…Plutarkhosz megtanított a lemondásra. Dacolni akarok, ha ez egyáltalán lehetséges, dacolni akarok a sorsommal; de vannak az életemnek pillanatai, melyekben én vagyok Isten legnyomorultabb teremtménye… Lemondás! milyen szomorú menedék! És mégis az egyedüli, ami számomra megmaradt!”

„Az indulatoknak alávetett ember nem a maga ura, hanem ura a sors, s ennek annyira a hatalmában van, hogy gyakran noha belátja a jót, mégis a rosszat kénytelen elkövetni.”

„Az ember szívesen eltéved az Ezeregyéjszaká-ban; tudja, hogyha elmerül ebben a könyvben, megfeledkezhet szegény emberi sorsáról; egy világba lép, be az ember, amelyet egy-két archetípusos és néhány egyéni figura alkot.”

„A pozitív érzések nem a sors ajándékai, az embernek meg kell dolgoznia értük.”

„Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.”

„Saját magunk szőjük sorsunkat, a jót is, a rosszat is, eltéphetetlenül. Az erény és bűn érintése alig-alig hagyja rajta kéznyomát.”

„A kapzsi ember a méh sorsát viseli: dolgozik, mintha örökké élne.”

„Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél. Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich Emíliának vigasztalásul”

„A történelem minden pillanata mulandó, értékes és egyedi. De néhány kitűnik közülük, mint a kezdet pillanata, amely meghatározza a következő évtizedek vagy századok sorsát. Ez talán egy ilyen pillanat.”

„A legelőrelátóbb, a legpontosabban kalkuláló ember is csak játékszer a sors kezében. Semmi sem biztos, csak a jelen, minden más az ismeretlen fennhatósága alá tartozik, amit nevezhetünk szerencsének, balszerencsének, végzetnek, vagy Isten kifürkészhetetlen akaratának. Csak egy a fontos: hogy soha ne törődjünk bele a vereségbe, és minden kudarc után képesek legyünk újrakezdeni.”

„Az egyén illeszkedjék bele abba az emberi közösségbe, amibe a sorsa rendelte, és annak az érdekeit önzetlenül szolgálja.”

„Az asszony aki annyira elővigyázatlan, hogy rajtakapják, megérdemli a sorsát.”

„Lakatos István alig húszévesen, 1947-ben kezdett verseket megjelentetni, és két év múlva A pokol tornácán című kötetére Baumgarten-díjat kapott. Sikere gyors volt és megérdemelt. De Isten tudja, hogyan van ez, miért törvényszerű, ezekért a fiatalkori sikerekért nagyon meg kell fizetni, rendszerint bosszút áll értük az irigy sors – így vagy úgy, a legkülönbözőbb művészeti vagy társadalmi körülmények között is.”

„Hat esztendeje múlt, hogy ti közötökbe
Engemet azon sors véletlenül külde,
Hogy lennék helységtek hívséges követje,
Mivel mást nem kaptok senkit és e végre
Elbeszéllétek, mely sok prókátorok
Fogyaszták pénzetek annyi évek alatt
S még semmi gyümölcsét az ő munkájoknak
Nem láthattátok meg sok fáradságtoknak.
Én a követséget magamra vállalám,
Életemet kockára tevém s felajánlám.”

„Boldogságimat nevelék távoly lakó barátim levelei… Felejtve a világtól, s felejtve a világot, én ezek társaságában élék. Teljesedve látám, amit legkevélyebb reményeim óhajtottak, s midőn fejeink felett szikrázott és csattogott az ég, s Austerlitznél három nagy ország sorsa forgott kockán, én csendesen élék a szerelem s barátság védő szárnyai alatt, bár rettegtete hazám sorsa, melynek saját vesztemmel is, örök állást óhajtottam.
(Negyedik könyv, második szak 29. rész; 161. oldal. A könyv befejező sorai.)”

„Ha valakit a sors tóba kényszerített, csodákat művelhet, ha kétéltűvé válik. Bámulatba ejtheti a világot azzal, mire képes a sikeres alkalmazkodás érdekében. Mégis azt hiszem, ésszerűbben jár el, ha azon igyekszik, hogy kimásszon a tóból, és tartósan a parton rendezze be életét - kopoltyúk nélkül.”

„Ez mindig így van: semmi sem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől; de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.”

„… aki javítani akar az emberiség sorsán, annak vállalnia kell némi kockázatot.”

„Magyar alkotók sorsa – halálon innen, életen túl – leginkább balsors csak. Küszködéssel, nélkülözéssel, szenvedéssel, nemritkán megaláztatással teli élet, síri koszorúkkal együtt hervadó emlékezés. S ami talán a legfájdalmasabb: közbelenyugvás ebbe, mint valami ősi, másíthatatlan, szükségképpen való rosszba, valóságos nemzeti tradícióba.”

„Amíg elménk telítve van vágyainkkal, az élvezetek iránti sóvárgással, addig csak szenvedés lehet a sorsunk, mert minden élvezet mögött ott leselkedik a büntetés.”

„Mentől gyengébbeknek érezzük magunkat más, nem emberi erőkkel szemben, annál inkább keressük vigasztalásunkat azon öntudatban, hogy sorsunk közös minden emberével; innen van, hogy a természettudományoknak elterjedése a demokratikus elveknek oly kedvező.”

„Az egyetlen útmutató az emberhez a lelkiismerete; az egyetlen pajzs tetteink becsületességének és őszinteségének emléke. Nagyon meggondolatlan dolog végigsétálni az életen e pajzs nélkül, mert reményeinket olyan gyakran gúnyolja ki a kudarc és borulnak fel terveink. De ezzel a pajzzsal, még ha játszik is velünk a sors, mindig becsületesen menetelhetünk.”

„Ha szinte tőletek engem elválasztnak,
Úgyis az én szívem hozzátok hív marad,
Ha ártatlanságom még napfényre jöhet,
A tiétek lészek s e könnyen meglehet.
Imé mely változó világ állapotja,
Mely könnyen fordulhat sorsunk jobbra s balra.
Én is csak ezelőtt egynehány hetekkel
Bírtam más országon szép szabad élettel.
Úgy tetszett, hogy bírok a világ kincsével,
Csakhogy tehessek jót a félholt szegénnyel.
Nem hiszi meg senki s ámbár ne is higyje,
Mely törekedéssel igyekeztem erre,
Hogy a kinlódónak táguljon kötete,
Ne nyomorgottasson ő épen ennyire.”

„Az ember rájön, hogy amint megváltoztatja gondolatait a dolgokról és más emberekről, a dolgok és más emberek megváltoznak vele szemben… Az ember nem azt vonzza, amit szeretne, hanem ami rá hasonlít… Az istenség, amely sorsunkat alakítja, mi vagyunk. Saját magunk… Amit az ember elér, az gondolatai egyenes következménye… Csak akkor emelkedhetünk fel, győzhetünk es lehetünk sikeresek, ha gondolatainkat is felemeljük…”

„Azt hiszem a legtöbb ember nem ismeri önmagát: mindeni aki emberek közt élt, azt tapasztalhatta, hogy a legtöbben, amíg jól megy dolguk, még ha felette tudatlanok is, bővében vannak a bölcsességnek, annyira, hogy személyes sértésnek veszik, ha valaki tanácsot akar adni; ha ellenben rosszra fordul a sorsuk, akkor nem tudják kihez forduljanak, mindenkitől könyörögve kérnek tanácsot…”

„Ahogyan Nagy újratemetése közeledett, a magyar és szovjet vezetés, amelyeket aggasztott, milyen hatást vált majd ez ki Kádárból, igyekezett őt megóvni az eseménytől. Április elején Gorbacsov, Jaruzelski és Honecker is felajánlotta vendégszeretetét. Május elején az orvosai a Krímet javasolták, Kádár azonban az összes ajánlatot visszautasította, mert attól félt, Rákosi sorsára jut és száműzetésben hal meg.”

„Az elidegenedés megragad bennünket: érzékeljük, hogy a világ tömör, sejtjük, mennyire idegen egy kő, áthatolhatatlan számunkra, és hogy mekkora intenzitással tagad minket a természet vagy a táj… A világ kicsúszik kezünkből és megint önmaga lesz… Az abszurd a kérdező ember és az oktalanul hallgató világ szembenállásából keletkezik… Sziszüphosz elgondolkodik azon az összefüggő cselekmény-sorozaton, amelyet emlékezetének pillantása forraszt egybe, és amelyre nemsokára halála üt pecsétet… De Sziszüphosz a felsőbbrendű hűséget hirdeti, amely tagadja az isteneket és felemeli a sziklákat… Nem létezik az a sors amit a megvetés nem képes legyőzni… Ő a sorsból emberi ügyet csinál, amelyet az emberek közt kell szabályozni.”

„Ennek az országnak a sorsát csak egy polgári középerőkből álló kormány tudja megnyugtatóan rendezni. Olyan polgári liberális kormány, amely […] nem enged sem egy jobb-, sem egy baloldali etatista gazdaságpolitika csábításának. Csak egy ilyen liberális kormány látszik alkalmasnak arra, hogy megértesse a polgárokkal, hogy a privatizáció lehetőség, hogy meggyőzze őket arról, hogy minden olyannyira várt intézkedés – legyen szó nyugdíjról, gyedről, családi pótlékról, munkanélküli-segélyről – csak akkor lehetséges, ha előteremtjük hozzá a szükséges pénzt. Márpedig pénz csak piacgazdaságban terem, pénz és piac pedig nincs a pénzforgatáshoz értő vállalkozók, tőkések nélkül… Hangulatkeltés folyik a bankárok, a bankok, a pénztőke és a nemzetközi pénzügyi intézmények ellen… Egy liberális kormány képes lesz arra, hogy kíméletlenül szembeszálljon az… idegengyűlölettel…”

„A Király Színház akkor nagyon rosszul állt. Rákosi Szidinél laktam akkoriban, Beöthy László mamájánál. Ő aggódott legjobban fia színházának anyagi helyzete miatt. Akárhányszor hazajöttem a próbákról (János vitéz próbáiról) mindig faggatott: Lesz ennek sikere?… de jó lenne, ha legalább huszonötször lemenne… Nem tudtam megnyugtatni. Aztán amikor először próbáltunk jelmezzel, zenekarral, Szidi néni lejött a próbára. Voltak még vagy harmincan a nézőtéren. Akkor elénekeltem az "Egy rózsaszál szebben beszél"-t, s már eldőlt a darab sorsa. Mindenki sírt a nézőtéren, én is velük. Beöthy feljött a színpadra és ezt mondta: Ez a darab százszor fog menni! Szidi mama ráduplázott: Kétszázszor. Mindketten tévedtek. Csak én játszottam eddig 574-szer!”

„Azok a nagy emberek a történelemben, akiknek saját partikuláris céljaiban benne van az a lényegi valami, ami a Világszellem Akarata. Ha tovább egy pillantást vetünk a világtörténelmi egyének sorsára, akiknek az volt a hivatásuk, hogy a Világszellem sáfárjai legyenek, ez a sors nem volt boldog. A nyugodt élvezethez nem jutottak hozzá, egész életük munka és fáradozás volt, egész természetük csak szenvedély… A szabad ember egyébként nem irigy, hanem szívesen elismeri, ami nagy és fenséges, és örül neki, hogy van.”

„A demokrácia a nagytőkét szolgálja. A többpártrendszer drága, versengő természete miatt a demokráciának bőséges források kellenek. Ezért természetes módon a nagy nemzetközi zsidó finánctőkések szolgája lesz, akik leigázzák azáltal, hogy pénzelik. Ilymódon a nemzet sorsa egy szűk bankárcsoport, klikk kezébe helyeződik.”

„Hála neked, nő, aki édesanya vagy, aki egyedülállóan örömteli és fájdalmas tapasztalattal anyaöllé leszel az ember számára, aki a világra jövő gyermek számára Isten mosolyává leszel, aki első lépéseit irányítod, gondját viseled, míg felnő, és olyan pontot jelentesz további életútján, ahová mindig visszatérhet. Hála neked, nő, aki feleség vagy, aki sorsodat visszavonhatatlanul egy férfiéhoz kapcsolod, önmagatok kölcsönös elajándékozásában szolgálva a közösséget és az életet. Hála neked, nő, aki leány és nővér vagy, aki érzékenységeddel, intuitív adottságoddal, önzetlenségeddel, állhatatosságoddal gazdagítod a szűkebb családot, s általa a társadalom egész életét. Hála neked, dolgozó nő, aki a szociális, gazdasági, kulturális, művészeti és politikai élet minden területén jelen vagy - azért, hogy nélkülözhetetlen módon hozzájárulsz az értelmet és az érzelmet összekapcsoló kultúra fölépítéséhez, az életnek a misztériumra mindig fogékony értelmezéséhez, az emberibb gazdasági és politikai struktúrák létrehozásához. Hála neked, nő, aki szerzetesnő vagy, aki Krisztus, a megtestesült Ige édesanyjának, minden nők között a legnagyobbnak példája szerint engedékenyen és hűséggel nyílsz meg az isteni szeretet számára, így segítvén az Egyházat és az egész emberiséget, hogy élete Istennek adott jegyesi válasz legyen, mely csodálatos módon fejezi ki azt a közösséget, melyet a teremtményeivel meg akar valósítani. Hála neked, nő, azért, hogy nő vagy! Női mivoltodban gyökerező érzékenységeddel gazdagítod a világ megértését és hozzájárulsz az emberi kapcsolatok teljes igazságához.
II. János Pál pápa levele a nőkhöz”

„Kevés emberi élmény tárja fel megragadóbban az emberi sors kétértelműségét, mint a szexuális tapasztalat, melynek során egyszerre s együtt érzi magát testnek és léleknek, szubjektumnak és Másiknak. Az ebből fakadó konfliktus a nő esetében szükségszerűen élesebb, mint a férfinál, mert kezdetben kénytelen tárgyként megragadni önmagát, s nehezen leli fel szilárd autonómiáját a gyönyörben: ehhez előbb vissza kell hódítania szabad és transzcendens szubjektuma elvesztett méltóságát, de úgy, hogy egyidejűleg vállalja és betöltse a sorsot, melyre teste rendeli. Ez nehéz és kockázatos vállalkozás, sokszor kudarcba is fullad. De a nőt éppen helyzetének ellentmondásossága óvja meg az önáltatás csapdáitól, melyekbe a férfi oly gyakran beleesik, mert tévútra csábítják az agresszív szerepéből fakadó látszatelőnyök s az orgazmus önelégült magánya: nem mindig vállalja testét, s ezért nem is azonosul maradéktalanul vele. A nő önismerete mélyebb és autentikusabb.”

„Az az ember sorsa, hogy ne azt csinálja, amit szeretne, hanem amit lehet.”

„Ha a jogbitorlás és a visszaélések célja a zsarnoki hatalom megszerzése, s eme szándék a nép számára nyilvánvalóvá válik, a népnek joga és kötelessége az ilyen uralmat lerázni és sorsát, biztonságát jobb őrökre bízni.”

„A sors megváltoztatható egy rendíthetetlen akarat által.”

„Most pedig szeretett gyermek, Isten veled! Most még a gyermekkor bájos álmai kebledhez gondot férni nem engednek, de eljön egyszer az az idő, s a tapasztalás égető nappala tégedet is felébreszt. Ha majd a felébredés kínos óráiban e lapokat előveended, jusson emlékezetedbe: miképpen a felébredés kínos órájának gyötrelmeit én is teljes mértékben szenvedtem, azonban szerelmemet az emberiség, s bizodalmamat az örök sors iránt híven megőrizni törekvém, s hidd el nekem, ki e kettőt bírja, az füstbe ment remények után sem fog vigasztalás nélkül maradni.”

„A politikai zsörtölődések koronáriumainak ugyanaz a sorsa, mint a hitvitáké, néhány évszázad csupán és ortodoxot eretnektől megkülönböztetni sem lehet.”

„Bármennyi közös időt szánt is nekünk a sors, egy percet sem akartam veszíteni belőle.”

„Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó… A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.”

„Tegyük fel, hogy elfogadjuk a terror szükségességét a forradalom bizonyos szakaszaiban, s azt is elfogadjuk, hogy a balti népeket mint ellenforradalmi elemeket a szükséges százalékban meg kell semmisíteni. Csakhogy azonnal kétségeink támadnak: vajon egyenlőségi jelet tehetünk-e a pillanatnyi, az improvizált, valamint a hosszú időszakot felölelő terror közé. Nem tudom, vajon egy ezredévnyi távolságból nézve napjainkat, egyenlőségi jelet lehet-e tenni a guillotine és azon, évtizedeken át folyó deportálások közé, amelyeknek egész nemzetek estek áldozatul. Az egy év és tíz év nem ugyanaz. Az időtényező megváltoztatja a tettek minőségét. A hosszú ideig alkalmazott terror állandó apparátust feltételez, és tartós intézményt követel. A deportáltak esetleg szökni akarnak. A deportáltak rokonai távolról sincsenek elragadtatva, ajánlatos felvenni őket a következő listára. A rokon családok bizonytalan tényezőként szerepelnek, s csak a félelemmel, hogy ők is hasonló sorsra jutnak, lehet kordában tartani őket. Mivel a parasztok, akikből erőszakkal csináltak kolhoztagot, kelletlenül dolgoznak, s nem érdekli őket az idegen zsebbe vándorló haszon, csak a félelemmel serkenthetők jobb munkára. Egyébként a félelem már régóta ismert kötőanyaga a társadalmaknak. A liberális kapitalista társadalomban a pénzhiánytól, a munkanélküliségtől, a társadalmi ranglétra alsóbb fokára csúszástól való félelem készteti az embereket erőfeszítésre. Csakhogy ez itt mezítelen félelem. Például egy százezres kapitalista városban körülbelül tízezer ember éli meg a munkanélküliség miatti vagy a munkanélküliségtől való félelmet. Ez a félelem egyéni helyzetükből fakad, amely a környezet közömbössége és érzéketlensége miatt tragikus. De ha százezer ember él állandó félelemben, ez olyan közhangulatot teremt, amely óriási felhőként borul a városra. Az arany elidegeníti az embert önmagától. A tőke helyét elfoglaló mezítelen félelem legalább annyira, sőt még inkább elidegeníti az embert.”

„Ezek a belső felindulások és érzések tették számomra nyilvánvalóvá a haza szó jelentését. Hirtelen visszatértem a múltba és szívemben tisztán és érintetlenül megtaláltam gyermekkori kincseit. Nagyszerű táj jelent meg szemem előtt… Magyarország volt a hazám! Én is, kiáltottam kissé nevetséges patriotizmussal, én is ehhez az erős fajhoz tartozom, én is ennek az eredendően szabad népnek a fia vagyok, amelynek még biztosan jobb napokat tartogat a sors!”

„Különös a sors! 15 éve, amióta apám elhagyta békés otthonát, hogy a nagyvilágban vándoroljon velem, amióta a vidéki élet rejtett szabadságát a művészélet csillogó szabadságával felcserélte és letelepedett Franciaországban, megszoktam, hogy Franciaországot tekintsem hazámnak, és elfelejtettem, hogy számomra más is létezik (…) Egy súlyos esemény hirtelen fellobbantotta bennem az érzést, amiről azt hittem, hogy már kihunyt, de mégiscsak szendergett bennem valahol. Egy reggel Velencébn részletes beszámolót olvastam egy német újságban a szerencsétlenségről, amely Pestet sújtotta. A hír valóságos megrázkódtatásként ért. Egy rendkívüli részvét, egy eleven, ellenhálhatatlan szükség kényszerít, hogy a szerencsétlenek mellé álljak.”

„Tudd meg: válságos időben is van lehetősége a bölcsnek arra, hogy nyíltan megmutatkozzék, és virágzó, tehetős államban is úrrá válhat az arcátlanság és gyűlölség és ezer más bénító vétek. Így hát attól függően, hogy milyen az állam, mennyire engedi a sors, bontsuk ki vagy vonjuk be vitorláinkat, de mindig cselekedjünk, és ne álljunk kábán, a félelemtől lenyűgözötten. Sőt, az igazán férfi, aki ha mindenünnen veszély fenyegeti, ha fegyverek és láncok csörögnek is körülötte, akkor sem ejt csorbát erényén, és el sem titkolja azt: a magunk megóvása ugyanis nem azonos önmagunk eltemetésével.”

„Csak kövesd. A sors-rendelés úgy van:
A Napnak Árnya lész,
S a két rész elenyész –
A Nap dicsőn, az Árnyék nyomorultan.”

„Igen! Ezzé leszel, királyi, büszke hölgy,
Ha betöltötted sorsodat;
S a buja tavaszban majd tarka leplet ölt
A penész-ette csontozat.”

„Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.”

„Csak fogná vissza, amíg lehet, a

Sors Tekercsét szerencsénk Angyala,

s csak érné el, hogy a Szigoru Kéz

másképp jegyezzen, - vagy sehogy, soha!”

„Ó távoli vad hazám! ismeretlen barátaim! nagy családom! Fájdalmad jajszava visszahívott hozzád – jajszavadtól mélyen találva hajtom le szégyenkezve a fejem, hogyan felejthettelek el ilyen sokáig… Miért tart a szigorú sors távol tőled?”

„A paraszti sors legnagyobbjaink tematikájának legfontosabb része volt, és a parasztsorssal való mélységes együttérzés váltotta ki a magyar irodalom érzelmi szempontból legmegrázóbb alkotásait, Tiborc alakját, Eötvös regényeit, Petőfi szabadságverseinek a pátoszát. Csak a millenium körüli évek, a magyar szellemi életnek ezek a legsötétebb évei feledkeznek bele a parasztság sorsát meghamisító, bársonyruhás népszínműfajta eldorádós és hazug álmaiba. (…)
A nép sorsával való együttérzés, a nép helyzeténjavítani akaró szándék nem irodalom, hanem szociális és politikai mozzanat. Ez a mozzanat megnyilatkozik az irodalomban, sőt annak egyik legfontosabb ihletõje talán - de ez nem jelenti azt, hogy maga a nép ihleti és termi ezt az irodalmat. Ez olyan összezavarása a fogalmaknak, mintha valaki azt mondaná, hogy a Zalán futását a Honfoglalás hozta létre.”

„Szeretem a csalánt, a pókot én, mert
sorsuk: gyűlölet,
s megbümtetik mogorva, meg nem értett
esengésüket.

Mert csimpaszkodó, korcs fekete lények,
átkos fajzatok,
mert tulajdon kelepcéjükben élnek,
nyomorult rabok.”

„Mindnyájan össze vagyunk kötve a sorssal: egyeseknek lánca aranyból van, és laza, a másoké szoros és redves, de mit számít ez? Mindenki ugyanúgy őrizetben van, és azok is meg vannak bilincselve, akik másokat bilincselnek..”

„A következő hat-tíz évben jelentős árhullámtól nem kell tartani, azt követően pedig a természet és a Jóisten kezében van a sorsunk.”