Idézetek vég-ről

oldal 2

„Megépíted a kis tavadat, de ha a tavad nem kapcsolódik egy folyóhoz, ami nem kapcsolódik egy óceánhoz, végül ki fog száradni. Az csak egy kis pocsolya. Túl soká éltem ahhoz, hogy boldog legyek egy tóban.”

„"Semmi sem árulkodik furcsábban a modern társadalom egyik iszonyú és alattomos kórságáról, mint az "ortodoxia" szó manapság divatos és szokatlan értelmezése. Hajdanán az eretnek azzal büszkélkedett, hogy nem eretnek. A világ hatalmasságai, rendőrségei és bíróságai voltak azok, akik eretnekek voltak. Ő azonban ortodox volt. Nem büszkélkedett azzal, hogy fellázadt ellenük, merthogy ők lázadtak fel ellene… Az ember büszke volt arra, hogy ortodox, büszke volt arra, hogy igaza van… Megannyi elfeledett pokol kínpadjára vonhatták, de el nem ismerte sohasem, hogy eretnek volna. Egypár modern kifejezésnek köszönhető, hogy most kérkedik vele. Magabiztos nevetéssel így szól: "remélem, nagyon eretnek vagyok", aztán körülnéz, és várja a tapsot. A szó, "eretnekség" nem csupán azt jelenti, hogy már nem gondolkodom tévesen; gyakorlatilag azt jelenti, hogy világosfejű és bátor vagyok. A szó, "ortodoxia" nem csupán azt jelenti, hogy nincs többé igazam; gyakorlatilag azt jelenti, hogy tévedek. Mindez valamit jelent, pontosabban: egyetlen valamit. Azt jelenti, hogy az emberek nem sokat törődnek azzal, vajon filozófiai szempontból igazuk van-e. Hiszen nyilvánvaló, hogy az embernek őrültnek kéne nyilvánítania magát, mielőtt magát eretneknek nyilvánítja…
Általánosságban szólva, bolondság egy filozófustól, ha a Smithfield Market-en megéget egy másik filozófust, mert nem értenek egyet az univerzumra vonatkozó nézeteikben. Ilyesféle gyakorta megesett a középkor legutolsó, hanyatló korszakában, és célját illetően tökéletesen kudarcot vallott. Van azonban valami, ami mérhetetlenül abszurdabb és haszontalanabb, mint az, hogy egy embert a filozófiája miatt megégetünk. Ez pedig nem más, mint annak hangoztatása, hogy az illető filozófiája nem számít… "Az aranyszabály az, hogy nincs semmiféle aranyszabály."… Ha valaki véleményt mond a villamosokról, az számít; ha Botticelliről mond véleményt, az is. De hogy mi a véleménye a dolgok egészéről, az nem… átkutathat bármit, csak egyetlen furcsa tárgyat tilos megtalálnia: az univerzumot, mert ha megtalálja, akkor már vallása lesz, és akkor neki vége! Minden számít - kivéve a Mindent…
Mikor a hajdani liberálisok megszabadítottak valamennyi eretneket a szájpecektől, az volt az elképzelésük, hogy ily módon vallási és filozófiai felfedezésekre jutnak. Azt gondolták: a kozmikus igazság annyira fontos valami, hogy mindenkinek külön-külön szükséges tanúskodnia. A modern felfogás szerint a kozmikus igazság annyira jelentéktelen, hogy bárki bármit mondhat - nem számít."”

„Most végre rendet rakunk az iskolákban. A parazitáknak tudomásul kell venniük, hogy a farsangnak vége!”

„A gyűlöletnek csak a szeretet vethet véget.”

„A' Játék Szinben pedig minden vallásbéli külömbség nélkül egyben gyülvén a' Nép, egyszerre 's egy formán halya az Szin Játszó szájából azon erköltsi principiumokat, melyekkel a' tudós Dráma irók munkájokat felékesitették. Ugyanazon egy principiumát hallván mindenik egyformán hat az a' szivre, 's végre egyesül a' sok különböző értelem és vélekedés, 's utoljára a' sok különböző valláson lévők meg egyeznek abban, a' mi felett a' Játék Szin be fojása nélkül sokáig vetélkedtenek volna.”

„Elmondok önöknek egy történetet. Volt egyszer egy köztársaság. Volt alkotmánya, elnöke, kongresszusa, voltak törvényei, szabadságjogai és bírái. Ebben a köztársaságban mindenki szabadon szervezkedhetett, gyülekezhetett, írhatott és beszélhetett. A nép nem volt elégedett kormányával, no de hát leválthatta, s valóban, már csak napok kérdése volt, hogy megtegye. Ebben az országban tiszteletben tartották és figyelembe vették a közvéleményt, a közügyeket szabadon megvitatták. Ez a nép sokat szenvedett, s bár nem volt boldog, az akart lenni, és ehhez joga volt. Sokszor becsapták már, és iszonyattal gondolt a múltra. Vakon hitte, hogy a múlt többé nem tér vissza; büszke volt szabadságszeretetére, és hitte, hogy szentségként tisztelik majd azt. Abban a nemes meggyőződésben élt, hogy senki sem mer kezet emelni demokratikus jogaira. Változásokra, élete megjavítására, haladásra törekedett, és azt hitte, hogy nem kell már sokáig várnia erre. A jövőbe vetette minden reményét. Szegény nép! A polgárok reggel megdöbbenve ébredtek: az éjszaka csendjében a múlt árnyai összeesküdtek és amíg a nép aludt, gúzsba kötötték. Ismerős kezek végezték a munkát. A nép ismerte ezeket az arcokat, ezeket a csizmákat, a halál kaszásait. Nem, ez nem lidércnyomás volt, hanem szomorú, szörnyű valóság. Egy Fulgencio Batista nevű ember hajtotta végre a mindenkit váratlanul ért szörnyű bűntettet.”

„Szeretem, ha valaki hisz magában, hite van abban, amit csinál. Hogy végül mi lesz az efféle a dolgokból, az legtöbbször szerencse kérdése. De hitünk erősödik, pallérozódik minden egyes történésen, minden mozzanaton, amit a magunkba vetett hittel teszünk.”

„Ha van egy mű, amelyik esztétikailag érvényes, hat az emberekre, az eleve nem pesszimista, mert maga az alkotói gesztus, az, hogy valamit az ember megörökít, leír, az éppenséggel derűlátásról tanúskodik. Mindenki derűlátó, aki egyáltalán művet ír. Ha mélységeket próbál föltárni úgy, hogy az ellentéteket nem elkeni, hanem kiélezi, hogy valami végre kontúrosan világos legyen, azt szokták helytelenül pesszimizmusnak nevezni, holott ez nem pesszimizmus, ez a drámai látásmód velejárója.”

„Mást mondok neked: nincs születése egynek sem az összes
halandók közül, sem rettenetes halálú vége,
hanem keveredés létezik csupán és átalakulása a keveredetteknek,
Ezekre alkalmazzák az emberek a születés nevet.”

„Gyakorta szokták mondani a magyarországiak, hogy a székelynek két esze van. Sokszor a jobbik eszükkel gondolnak ki valamit, de a rosszabbikkal hajtják végre. Én úgy találom, hogy nekünk magyarországiaknak van két eszünk velük szemben. Az egyik eszünkkel magasztaljuk, nagyra becsüljük, nemzetünk virágának tartjuk őket. A másik eszünkkel pedig el hagyjuk őket pusztulni. (126. oldal)”

„Mint gongütésre a díszletek, a láthatár egyszeriben megvilágosodott körülöttünk, kinyílt. A négy égtáj felé kanyargó utak hirtelen értelmet és jelentőséget kaptak: valamelyiket végre mi is használni fogjuk? De melyiket? Apám egyelőre nem akart pusztára menni, csábította a szabadság. Valami kis tájékozódási és tanulási időt szánt magának, szeretett volna újra körülnézni a világban. Úgy határozott, fölmegy Pestre, letesz még egy-két vizsgát, a malomgépek és Diesel-motorok kezelését, s közben megpróbál valami gyárba bejutni, illetve megkóstolja, milyen is az a gyári élet. (18. fejezet, 360. oldal)”

„Úgy éreztem, mintha egy rémálom fogságába estem volna, egy olyanba, amelyben még akkor is kénytelen vagy futni, amikor tudod már, hogy véged, de a lábaid mégsem mozognak elég gyorsan.”

„Ki tudja, hogy hol a vége? Annak, aki a válság kezeléséért felelős, legyen az vállalat vagy ország, nagyon gyorsan fel kell vennie az események ütemét, ritmusát, hogy megpróbáljon ehhez alkalmazkodni és elémenni. Ne a görbe mögött haladjon, ahogy az angolok mondják: „behind the curve”, hanem próbáljon elévágni.”

„Vajon volt-e már a földön olyan büszke lélek, amely megvetette a reményt? Még Nietzsche maga is megriadt egy pillanatig, szűnni nem akaró mártíriumnak érezte az Örök Visszatérést, és ebből a rettegésből új reménységet, vélt megváltót alkotott magának – az emberfölötti embert. Ez is csak egy másik éden, másik visszatükröződés, amely kijátssza és áltatja a szerencsétlen embert, hogy kibírja az életet és a halált.
(23. fejezet vége, 295. oldal)”

„Azért nem tértem vissza a császári-királyi hadsereg zászlaja alá, mert a magyar kormánynak ismételten kiállítottam a kötelezvényt, hogy őt szolgálom és harcolok minden ellenség ellen, és végül is nem tartottam volna összeegyeztethetőnek a katonai becsülettel, hogy elhagyjam azt a csapatot, amelyben 37 év óta szolgálok, mikor éppen az ellenséggel szemben áll, hogy szökevény legyek …”

„A Birodalom sosem ért véget.”

„A (Lenin tézisei a nemzeti és gyarmati kérdésekről című) műben voltak olyan politikai kifejezések, amiket nehéz volt megérteni. De újra és újra elolvasva őket végül sikerült megfognom a lényegét. Micsoda érzelmet, lelkesedést, felvilágosultságot és magabiztosságot sugároztak! Örömömben könnyekre fakadtam. Egyedül ülve a szobámban szinte kiáltottam volna, mintha tömegekhez szólnék: Kedves honfitársaim! Erre van szükségünk, ez az út a szabadság felé! Azóta (az 1920-as évek óta) teljes bizalommal viseltettem Lenin iránt.”

„Abban a fizikai állapotban, amiben voltam, kétség kívül életem legnehezebb sportbeli megterhelése volt. Úgy éreztem, sosem lesz vége.”

„Ha olyan gazdag társadalomban élnénk, ahol valóban nagy a jólét és magas az életszínvonal, továbbá alapítványok kínálnak tisztes ösztöndíjakat a tehetséges, ám szegény sorsú diákoknak, mi is igazságosnak, s ennélfogva elfogadhatónak tartanánk valamilyen szerény mértékű felsőoktatási tandíjat. Ám a magyar társadalom zöme a szegénységi küszöb környékén él. Napi megélhetési gondok, hónap végén kétségbeesetten számolgatott forintok nehezítik a családok többségének életét. Ilyen körülmények között a százezres nagyságrendű tandíj számukra megfizethetetlen, a ténye pedig elfogadhatatlan.”

„Amerika végül is te meg én vagyunk tökéletesek nem a túlvilág.”

„A legszerencsétlenebb ember Jurij Gagarin volt: elhagyta a Szovjetuniót, leírt 17 kört a Föld körül, és a végén a Szovjetunióban esett le!”

„Történetemben van némi irónia: mialatt az életet kutattam, az élő szervezeteket ízeikre szedtem, de eközben kezeim között elsiklott az élet, és végül a molekuláknál meg az atomoknál kötöttem ki, ahol már nyoma sincs az életnek. Most öregkoromban megpróbálom újra összerakni azt, amit korábban rendkívül nagy gonddal szétdaraboltam.”

„A dzsentri gazdagon termeli a tehetségeket még a szépművészetek mezején is. Azaz termelné. Mert föl-fölcsillanik itt is egy, ott is egy, fénylik egy percig, mint a szentjánosbogár a falevélen, aztán lemossa talán egy-két esőcsepp, és vége van, eltűnik a szem elől, csak az arra menő látta.”

„A puszták népe, ha csak egy csücskét megmutatná annak a különös rendnek, amelyben él, az egészet, saját magát is meg kellene tagadnia, ennek a rendszernek a szövevénye annyira ellentétben áll a fölötte uralkodó másik renddel. Meleg iszapfürdő ez a lenti réteg, felette idegen, fagyos szél süvölt. Aki kiválik belőle, az kiválik egy-két év alatt, végig játszva lelkén és idegzetén a fejlődést az ember őslény korától mondjuk a viceházmesterségig, de aki benne marad, az kidugott kisujját is dideregve rántja vissza. (3. fejezet, 41. oldal)”

„Mert ahhoz, hogy egy háborúskodásba ájult populáció végre észhez térjen, előbb minden hetedik férfinak el kell pusztulnia.”

„Azt mondta a nőnek, hogy menjen előtt a falu végén található mély gödörig. Ahogy követte, egy kicsit elégedett volt, ugyanis jó érzéssel töltötte el a gondolat, hogy most végre bosszút állhat. Te is le fogsz jönni ma este, gondolta, és meglátod, hogy te és a magadfajták mit tettek velünk. Csak azt szeretném, hogy annyira fájjon neked is, mint nekem, mikor pár nappal ezelőtt el kellett temetnem a feleségem és a gyermekem, csak ezt szeretném, nem többet. Nem, azt hiszem, hogy te még jobban fogsz szenvedni, hisz majd látod a gyötrelmet a halott feleséged és gyereked arcán.”

„…a történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki.”

„"Diktatúrát nem lehet átépíteni. Szakítani kell végre azzal a leegyszerűsítő politikával, ami bal- és jobboldal, vagy népiesek és urbánusok, fideszesek vagy KISZ-esek párharcaként festették le a világot. Ebből én kiszállok;"
(Népszabadság, 1989. június 22.”

„Lehet, hogy a szerelem idő előtt öreggé tesz, aztán - amikor véget ér az ifjúságunk - újra megfiatalít. De hát hogyne emlékeznék azokra a pillanatokra? Ezért írtam le mindent: hogy a szomorúságot nosztalgiává, a magányt emlékezéssé szelídítsem. Hogy amikor befejezem ezt a történetet, amelyet önmagamnak mesélek, bedobhassam a Piedra folyóba - mert ezt tanácsolta a nő, aki befogadott és segített talpra állnom. S talán - ahogy egy szent nő mondta - a víz majd eloltja azt, amit a tűz írt.”

„Embert ölni bizonyára élvezetes és szükséges, de közel sem egyszerű. Emberek nagyobb csoportját pedig különösen veszélyes és komplikált megölni. A tömeges tarkónlövésnek például szinte csak hátránya van. Először is lassú, még akkor is lassú, ha egyszerre többen végzik. Másodszor, túl nagy felbolydulás kíséri. A kivégzésre várakozó csoportokat a kivégzés helyszínén ugyanis nem lehet úgy elkülöníteni, hogy a kirendelt őrszemélyzet féken tudja tartani őket. A folyamatos lövöldözés a tömeget pánikba ejti, ami nemcsak az akció sikerét, hanem az őrszemélyzet testi épségét is erősen veszélyezteti. Az is csak növeli a bajt, ha a csillapítás szándékával lőnek bele a tömegbe. Ilyenkor a tömeg végképp megvadul. Nem beszélve a tömeges tarkónlövés harmadik és legsúlyosabb hátrányáról, a kicsit is elvétett lövésről. Az elvétett lövések miatt a kivégzőt tetőtől talpig lespricceli az agyvelő.”

„Végül Švejk a következő szavakkal egyszer s mindenkorra elintézte Ausztriát: – Ilyen hülye monarchiának nem is szabadna a világon lenni – s a másik, mintha gyakorlati irányban tovább akarná fejleszteni ezt a kijelentést, még hozzátette: – Én ahogy kiérek a frontra, mindjárt meglógok nekik.”

„Ha a tigris kitartóan küzd az elefánttal, az elefánt végül meghal a kimerültségtől. (a vietnámi háborúra utalva)”

„Ennek ellenére, amikor Robi megkeresett, pár nap gondolkodási időt kértem, mert Vida József nekem is az edzőm volt. Sikeresen dolgoztunk együtt. Érzelmileg kellett tisztázni ezt a helyzetet. A feladatot végül elvállaltam.”

„Egyszerű szabályokból, ha vég nélkül ismételjük őket, kifogyhatatlan csodák virágoznak ki.”

„S alapozhatja-e boldogságát az ember mások boldogtalanságára? A boldogság nemcsak szerelmi gyönyör, hanem a lélek legmagasabb rendű harmóniája. Miben nyugszik meg a lélek, ha becstelen, könyörtelen, embertelen cselekedet áll mögötte? Csak azért szökjön meg, mert "itt a boldogságom"? De milyen boldogság az, amely más boldogtalanságára épül? Nos, képzeljék el, hogy önök épületet emelnek az emberi sorsnak azzal a céllal, hogy boldoggá tegyék az embert, végre békét és nyugalmat adjanak neki. És képzeljék el, hogy evégett elkerülhetetlen szükségből agyon kell gyötörniük csak egyetlen emberi lényt - mi több, nem is valami érdemes személyiséget, hanem holmi nevetséges halandót, nem egy Shakespeare-t, csupán egy derék öregembert, egy fiatal nő férjét, aki vakon hisz az asszony szerelmében, büszke a feleségére, boldogan él vele. Csak meg kell szégyeníteni, megfosztani becsületétől és meggyötörni, s e meggyalázott öregember könnyei árán felépíteni ezt az épületet! Vállalnák-e ezzel a feltétellel? Ez a kérdés. És feltételezik, ha csak egy percre is, hogy az emberek, akiknek az üdvére emelik ezt az épületet, hajlandók elfogadni a boldogságot, ha önök egy jelentéktelen, de könyörtelenül és igazságtalanul megkínzott emberi lény szenvedésére alapozzák – és boldogok tudnának-e lenni így időtlen időkig?”

„Hogy mi megy végbe az emberekben, soha nem tudhatjuk. Ami a házak zárt ajtói mögött történik, az titok… – Miss Maudie Atkinson”

„Gondolják végig, hogy hova vezet az a folyamat, hogyha törvényesítik mondjuk az egyneműek házasságát. Mondok egy példát, hogy hol van ennek vége. Ha mondjuk Ungár Klára feleségül vehet egy nőt, akkor, hogy úgy fogalmazzak, nagytermészetű Kovács László joggal érzi magát diszkriminálva, hogy akkor a szegény felesége mellé miért nem veheti el három-négy további barátnőjét, és akkor egész háremmel mehetne Brüsszelbe.”

„Minden igazhitű a megfelelő végén törje fel az ő tojásait. Hogy mármost melyik a „megfelelő” vége a tojásnak, ez szerény véleményem szerint egyéni lelkiismeret kérdése, illetőleg a legfelsőbb hatóságok döntésétől függ.”

„Semmit sem hagyó korunk legfőbb átkának szükségképp azt tartom, hogy az ember a következő pillanatban máris felemészti az előzőt, hogy röptében elherdálja a napot, s így mindig máról holnapra élanélkül, hogy bármit végbevinne. Hiszen már a nap minden szakának megvan az újságja is! Egy jó koponya még beiktathatna egyet s mást. Így minden, amit teszünk, végzünk, költünk, sőt szándékolunk, a köz prédája lesz. Ha valaki örül vagy szenved, azt nyomban mások időtöltésére teszi, és így szökken a hír háztól házig, városról városra, birodalomból birodalomba, végül világrészek között is át, pokoli sebesen.”

„Elég volt abból, hogy a gyereket játsszuk, akinek azt mondták, hogy egy káposzta alatt találták és a végén már emlékszik is az életre a kertben és az életre ott, mielőtt a családba került.”

„Végül minden álom megtalálja a maga formáját: minden szomjúság számára van hullám, minden szív számára szerelem.”

„Nézzük, mi történik itt, ahol senki sincs, ahol semmi se történik, legyen már az, hogy valami itt is történik, hogy valaki itt is van, és akkor legyen vége, legyen csend, lehessen belekerülni a csendbe, vagy legyen más hang, más hangok hangzása, nem életé és halálé, ami bárki élete és halála, csak nem az enyém, lehessen belekerülni a történelembe, hogy aztán ki lehessen kerülni belőle, nem, ennek mind semmi értelme.”

„A vadászatnak, mint sportnak a vonzereje szinte teljesen attól függ, hogy a puska melyik végén helyezkedünk el.”

„A tojástól az almáig. (Elejétől a végéig, teljes egészében.)”

„Tégy úgy, hogy amikor megérinted a másikat, az öt érzéked már működésben legyen. Mert a szex önálló életet él. Attól a pillanattól fogva, hogy elkezdődik, nincs fölötte hatalmad: nem te uralod őt, hanem ő ural téged. És amit beletöltöttél - a félelmeidet, a vágyaidat, az érzékenységedet -, az végig ott lesz benne. Ezért válnak az emberek impotenssé. Csak a szerelmet és a már működésben lévő öt érzéket vidd be magaddal az ágyba, és semmi mást. Csak így élheted át az egyesülést Istennel.”

„(Pokol Béla): - Ez nagyon is elképzelhető, tudniillik az elmúlt 30-35 évben olyan fejlemények mentek végbe, melyek a korábbi nemzeti önszerveződést és főleg a nemzetállami belső kontrollt lassan leépítették és így immár '89-ben az átalakult globális, neoliberális kapitalizmusba léptünk be. Ennek a jellemzői, hogy alapvetően a külföldi tőke szabadon mozog és a médiától kezdve a szellemi szféráig alapvetően külföldi tőkés körökbe kerülhet és fölépít olyan helyi szellemi köröket - ezt organikus értelmiségnek nevezik -, amely egy uralmi rendnek azt a segélycsapatát jelenti, amely nem egyszerűen erőszakkal tartja fönn az uralmat, hanem a szellemi, kulturális szektort - úgy lehet mondani - véres erőszak nélkül tudja stabilizálni, a tömegek tudatának kézben tartásával. Ezért nagyon is elképzelhető, hogy az országhatárokat átlépő tőkés körök érdekében működnek.”

„Az öregek szeme már csak a távoli dolgokat látja tisztán. Az öregek emlékezete biztosabban mozog a régmúltban, mint a tegnapban…végül az ember ott keresi a dolgokat, ahová a keze nem ér el.”

„Meg akartuk őrizni a hitet, hogy volt értelme küzdeni az orosz csapatok kivonásáért. Volt értelme küzdeni a szabad választásokért, volt értelme küzdeni a határon túl élő magyarokért, hogy volt értelme megőrizni az ’56-os forradalom emlékét. Meg akartuk őrizni a hitet, hogy kell lennie a világban egy erkölcsi rendnek, amely végül mindent és mindenkit odahelyez, ahová való.”

„Mindenkinek csak egyetlen igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta, vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk saját magunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig.”

„A jó gondolatok nem jobbak, mint a jó álmok, hacsak végre nem hajtják őket.”

„Azt is hallottam vagy olvastam valahol, hogy a század elején a lélekbúvároknak sok gondot okozott egy idős, analfabéta parasztasszony, aki negyven fokos lázban, önkívületben Homérosz hexametereit kezdte skandálni görög nyelven. Végül kiderítették, hogy a néni kosztosdiákokat tartott hajdanán, és az ő hangos biflázásuk rögzítette a szöveget az asszony emlékezetének legmélyén vagy legszélső peremén, mivel gyógyulása után megint egy árva görög szót sem ismert többé, sőt az Iliász és az Odüsszeia létezéséről sem volt tudomása.”

„Én ateista vagyok, a lehető legnagyobb mértékig. Sokáig tartott, amíg kimondtam. Már jópár éve ateista vagyok, de valahogy úgy éreztem, intellektuális felelőtlenség azt mondani, hogy valaki ateista, mert ez valami nem létezéséről a tudásunk. Valahogy jobb volt azt mondani, hogy humanista vagy szabadgondolkodású. Végül úgy döntöttem, hogy én legalább annyira érzelmi lény vagyok, mint gondolkodó, érzelmileg pedig ateista vagyok. Nincs rá bizonyítékom, hogy megmutassam, Isten nem létezik, de ezt olyan erősen gyanítom, hogy nem akarom pazarolni az időmet.”

„Demokrata végül is az, aki elfogadja, hogy ellenfelének igaza lehet, következésképpen hagyja őt megnyilatkozni, és kész elgondolkodni érvein. Amikor pártok és emberek annyira meggyőzve érzik magukat a saját igazukról, hogy készek erőnek erejével befogni a nekik ellentmondók száját, nincs többé demokrácia.”

„Az élet kerék, egyetlen ember sem képes sokáig fölül maradni rajta. És végül mindig ugyanarra a helyre fordul vissza.”

„(…) ha elérkezik majd az idő, mikor az élet útjaitól megfáradt lábaim megállnak végleg, és porba hullik minden, ami én magam voltam, a Dunántúl ezerarcú, szivárványos, kakukkszavas hazájának emlékektől zsongó rétje fogad magába. Ott leborulok majd a kedves földre, beléhullok örök időkre, s a csend engem is elnyel, elringat, s tollam letehetem, fejem lehajthatom végül Szőlőhegy kedves, szép szívére…”

„[…] ha olyan nyilvánvaló, hogy jóakarat vezérel bennünket, akkor miért gyűlölnek bennünket ennyire […] És ha az ember ezt nem dühében gondolja végig, hanem egy ilyen könyv olvasása közben gondolja végig, akkor szerény választ is tud adni erre a kérdésre. És világossá válik, hogy valójában nem bennünket gyűlölnek […], nem tőlünk félnek. Azt gyűlölik, attól félnek, amit mi, keresztények hiszünk. Azt gyűlölik és attól félnek, amit mi magyarnak és nemzetinek hiszünk. Függetlenül attól, hogy egyébként az, amit mi kereszténynek hiszünk és magyarnak gondolunk, semmilyen gyűlöletre nem ad okot.”

„Vele, azzal a fajta fickóval van dolgunk, aki huszonhárom órát szán arra, hogy kikászálódjon az ágyból, és egy órát dolgozik lélekszakadva. Akkor azt írja: „Kimerítő napom volt.” És az a legrosszabb, hogy nem is nagyon hazudik. Átültetve a film nyelvére ez azt jelenti, hogy Carbonnaux hihetetlen lustának és hanyagnak mutatkozik a forgatókönyv és a gegek előkészítése időszakában, végül a forgatás pillanatában felébred, és amikor eljön a forgatás ideje, teljesen magához tér. Bizonyíték erre utolsó filmje, A kemény tojások ideje (Le temps des œufs durs).”

„Lisey egyre zavaróbbnak érezte, ahogyan ezek az emlékek folyamatosan a felszínre törtek. Mintha a múlt sohasem ért volna véget, mintha az idő végtelenbe nyúló tornyának emeletén továbbra is minden újra meg újra megtörténne.”

„Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden éjtszakához szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent – ujjával nehányszor rákopogtatott keszeg mellére –, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe… érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjtszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát kiporciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka…! Nagy hangon, szinte kiabálva mondta az utolsó mondatokat, de a szeme még így is kifényesedett tőlük. Aztán lehajtotta a fejét, inge ujját végighúzta az orrán, és fölállt. Fölmarkolta kalapját is a padról. – Na, én megyek. Az asszony elkomolyodva állt a bölcsőmellett, és nézte Birtalant. – De ha az ember – szólalt meg lassan –, de ha az ember mindég csak puliszkát eszik, puliszkát és puliszkát… és a túró szagával is megelégszik… míg mások meg, más asszonyok azalatt csak túrót esznek, puliszka nélkül… akkor mi lesz azzal a túróval, amit elmulasztott megenni az ember…? Megmarad az a gyermeknek? Birtalan már fejére tette a kalapot, a puskát is a vállára vette, úgy állt ott. Nézte az asszonyt. – Aki mindég csak puliszkát eszik – felelte lassan, elgondolkodva, óvatosan –, mindég csak puliszkát, akarattal… s a túrót félreteszi.. annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék… Ami pedig másokat illet – legyintett hirtelen, és furcsán elmosolyodott, szomorúan is, gúnyosan is –, nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én… nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. Indult. Az asszony nem szólt utána. Nehány lépés után visszafordult még egyszer.”

„A nagy dolgokat mindig kalandorok hajtják végre, nem pedig birodalmak uralkodói.”

„Tudja-e Ön, kedves Olvasó, hogy mi az az univerzális sav? Nos, az a képzeletbeli anyag, amely mindent szétmar, amivel érintkezésbe kerül. Ha beleöntjük egy lombikba, átrágja magát az üvegen, azután az asztallapon, majd a padlón, a ház alapzatán, a talaj felső rétegén, végül pedig módszeresen fölemészti – talán egész Földünket.”

„A gondatlanság halálos. Egy darabig szerencséd van, de végül mindig bejön. A gondatlanság megöl.”

„Elődeink jól mondták: gyáva népnek nincs hazája, s mi mindig össze is szedtük a bátorságunkat, ha kellett. Soha nem ment könnyen, de a végén mégis mindig mi győztünk. Végül csak hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival, a Habsburg császárt a labancaival, a szovjeteket az elvtársaikkal, és most hazaküldjük Gyuri bácsit is a hálózatával egyetemben.”

„Az emberek önzetlen szolgálata bármilyen formában végül az egész országot segíti.”

„Tudják, mikor az ember végképp elveszettnek érzi magát, mikor úgy gondolja, nincs már lejjebb, az az állapot használható. Ez tud elvezetni egyedül a megoldáshoz. (Carpenter kutyája - A szabadságvágyról, röviden)”

„Az érzékek az emberi ismeret kezdete és vége.”

„A magyar politika vezetőinek első és majdnem egyetlen feladata az, hogy Magyarországot épen és erőben megtartsák a háború végéig.”

„A fiatalemberek végül is nem tehetnek róla, hogy játszanak; kialakulatlanok, de egy kialakult világba állítják őket, s nekik kialakult ember módjára kell viselkedniük. Gyorsan előszedik tehát azokat a formákat, mintákat, sémákat, amelyek tetszenek és megfelelnek nekik, amelyek illenek hozzájuk – és játszanak.”

„Mit törődnek a kommunisták azzal, hogy mi lesz az országgal holnap, vagy a jövő évben, vagy tíz év múlva? Ők csak saját magukkal törődnek, és mert tisztában vannak azzal, hogy uralkodásuk bármely pillanatban véget érhet, egyetlen gondjuk az, hogy miképpen használhatják ki a jelen perceit a legjobban és leggazdaságosabban a maguk egyéni céljaira.”

„Drága testvéreim, tudom, hogy szívetek szerént kívánnátok valami jót hallani rólam, de még az Udvartól nem jött semmi, de minden órába várjuk. Különben kosztom és becsületes ágyam a porkoláb úr házánál, amint előbb megírtam, aszerént vagyon mostan is. Azért téged, édes érzékeny szívű testvérem, Ilona különösen kérlek, ne sirass engemet és ha éppen sírnál is, nemcsak te siratsz, hanem három falu gyászba borult lakosai gyászba borult szívvel kesergik esetemet és talán egy prókátort [Bohăţelt] magok mellé vévén két vagy három ember, ők is felmentek volna Bécsbe ezen dologért. Mert ők úgy tekintettek magok közt engemet, mintha az Istentől küldött jóltévő angyalt látták volna, becsülték hívségemet, meg voltak győződve igazságomról. A fizetésemet sem fogják elhúzni, most pedig vége szakad a pereknek. Azért édes öcsém, édes igaz testvérem ne sirass, ne búsulj rajtam. Mert nem olyan állapotban vagyok, mint más rabok, vagy mint rab, hanem becsületes ház, ágy és koszt van részemre rendelve a felsőbbségtől, csak hogy még letartóztatva vagyok egy ideig […] Hív testvéretek Varga Katalin, 3 helységek képviselőnője.”

„A szükségszerűen elkövetkező vég egyszersmind megnyugtató is. Az a gondolat, hogy holnap meghalok, szabaddá tesz ma. Ezért aztán nagykanállal eszem az életet.”

„A Forradalmi Kormányzótanács megbízott azzal, hogy úgy a fronton, mint a front mögött a rendet és a fegyelmet biztosítsam. Feladatom megvalósítására rendelkezésemre áll minden eszköz, és én élni is fogok ezekkel az eszközökkel, ha ennek szükségessége merülne fel. Nem hinném, hogy ezeket az eszközöket a keleti hadsereg katonáival szemben alkalmazni kényszerülve lennék, mert megvagyok győződve arról, hogy a hadseregnek minden katonája át van hatva attól a tudattól, hogy a proletariátus hatalma és ezzel együtt a proletariátus egész léte, jövendő boldogsága veszélyben forog. […] A proletariátus osztályellenségeihez, a burzsoáziához nem fordulok semmiféle kérelemmel, csak azt szeretném, ha ezeket a szavakat vésné az emlékezetébe: aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel kezét, aki nyílt vagy rejtett úton ellenforradalmat szít vagy elősegít, illetve elhallgat, aki a Forradalmi Kormányzótanács és a Hadsereg Főparancsnokság minden rendelkezését végre nem hajtja, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk. És a rend fenntartására, minden ellenforradalmi megmukkanás csírájában való elfojtására nem fogok visszarettenni semmiféle eszköztől.”

„Ha az ember felismeri saját természetét, akkor ami fennmarad és ragyog, az a kezdet és vég nélküli, töretlen létezés-tudatosság-íidvösség.”

„Alkonyat van megint. Újra vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.”

„Vajon erősebb, nemesebb-e az a lélek, amely a maga puhácska, védett kis otthonában, távol a kisértésektől, megőrzi ártatlanságát, mint az, aki magára hagyatottan, ezerszer megkisértve, meg tud tisztulni bűneitől?
Egy gyengéd tiszta lélek története ez a regény, egy kedves, szerencsétlen leányé, akiből nagy, önfeláldozó szerelmének tisztitó tüze kiégeti a tisztátalanság porszemnyi salakját is, egy elveszett leányé, ki végül a pletykás, kiváncsi, kéjvágyó tisztességesek fölébe magasodik.”

„(…) de az álmok világába sosem együtt mennek, és Lisey attól fél, hogy a halál is ilyen lesz, a halál, ahol álmok ugyan még vannak, viszont a szerelem - az otthon, a kéz, ami a kezedre kulcsolódik, mikor a nap végén madárrajok szelik át az égboltot a Nap égett-narancssárga korongja elött - hiányozni fog.”

„Ha én teremtettem volna a férfit és a nőt, más típusokra alkottam volna, mint arra, amely létrejött, vagyis a felsőbbrendű emlősökére. Nem a nagy majmok hasonmására teremtettem volna őket, amilyenek valójában, hanem a rovarok képére, amelyek, miután mint hernyók éltek, lepkévé alakulnak át, s életük végén nincs más gondjuk, csak szeretni és szépnek lenni. Az ifjúságot én az emberi lét végére tettem volna. Némely rovarnak, utolsó átalakulásában, szárnya van, de gyomra nincs. Ezek csak azért születnek újra ebben a megtisztult alakban, hogy szeressenek egy óra hosszat, s azután meghaljanak.”

„Aki egyszer mandátumhoz jutott, az végképp elszokik a munkától úgy, hogy abból nem lehet többé semmi, csak képviselő.
(A képviselői mesterség, 1886)”

„tt>Igyekeztem, hogy a humoron és a drámán felül az életből is adjak valamit, nem sokat, csak annyit, amennyit egy operettlibrettóban mint csempészárut elhelyezhet a szerző… Az élet egy különös színpad, amelynek meglehetősen zavaros célja és furcsa repertoárja van. Mi a leghőbb vágyam? Az, amit a költő kíván: »Egyszer életemben végre jól kialudjam magamat…«</tt”

„Legalább tucatnyi hulla hevert a lift előtt. Starkey óvatosan araszolt közöttük, nem akart rálépni egy rohadó, viaszos kézre, vagy átbukni egy kinyújtott lábon. Attól felüvöltött volna, amit végképp nem akart. Az ember nem üvölthet egy sírban, mert esetleg megőrül a hangtól, márpedig pontosan ott volt: egy sírboltban.”

„Néhány katona kíséretében egy őrmester véres emberi szemmel a kezében belépett bajtársnőink, Melba Hernández és Haydée Santamaría cellájába. „Ez a bátyád szeme – mondta Santamaríának. – Ha nem mondod meg, amit ő nem akar elárulni, kitépjük a másik szemét is.” A leány, aki pedig mindennél jobban szerette bátor testvérét, méltósággal válaszolta: „Ha kitéptétek egyik szemét, és nem mondott semmit, én mégúgysem beszélek.” Az őrmester és a katonák elmentek, de később visszatértek, és égő cigarettával sütögették a lány karját, míg végül dühösen azt mondták neki: „Már nincs vőlegényed. Őt is megöltük.” Santamaría rendíthetetlen nyugalommal válaszolta: „Ő nem halt meg. Aki a hazáért halt meg, örökké él.””

„Vége az emberi butaságnak”

„Éjszakáról éjszakára, valahányszor egy pillanatra is abbahagytam a munkát, mindig ezt a kitartó, kérlelhetetlen közeledését éreztem annak, akivel annyira komolyan kerültem a találkozást. Amitől a legjoban féltem, végül is bekövetkezett. 1929 tavaszán megadtam magam, s elismertem, hogy Isten: Isten, és letérdeltem és imádkoztam: azon az éjszakán talán én voltam a legelvetemültebb és legvonakodóbb megtérő bűnös egész Angliában. Akkor még nem láttam, ami most annyira egyértelmű és nyilvánvaló: az isteni alázatot, amely még ilyen feltételek mellett is befogadja a megtérőt. A tékozló fiú legalább a saját lábán ment haza. De ki imádhatja méltóképpen azt a szeretetet, amely kitárja a kapuját még annak a tékozlónak is, akit úgy cipelnek be, miközben rúgkapál, durcásan ellenkezik, s minden irányban a menekülés lehetőségét keresi?
Az öröm vonzásában.”

„Kibomlik végül minden szövevény. (Emberek. 1935)”

„Tetteink csak mennek a maguk útján,
melynek nincs soha vége.
Leszúrtam a királyt, hogy Shakespeare
kitervelje tragédiáját.”

„Elkerülje ki-ki fejedelme körül való hizelkedését, ne igyekezze senki azzal állapotját nevelni s promoveálni, quia non erit diuturnum; egymás ellen ne árulkodjanak, mert nem igen tisztességes, ne kövessék azt, amit követtek én körülöttem némelyek, egymást sokszor deferálták, mert együtt nem engemet találnak mindenkor, a ki eddig egy vádoló szavának is nem szoktam vala hitelt adni, hanem először a dolog valóságának bizonyosan végére igyekeztem menni, és azután az időnek alkalmatosságához szabtam magamat.”

„Egyszóval, lovagunk annyira belegabalyodott az olvasásba, hogy reggeltől estig, estétől reggelig csak olvasott, s így a kevés alvás és a sok olvasás úgy kiszárította agyvelejét, hogy végre elvesztette józan ítéletét. Olvasmányai árasztották el képzeletét; varázslat, párbaj, csatározás, kihívások, sebesülések, ömlengések, szerelmek, sorscsapások s több ily soha meg nem történt balgaság. Annyira fejébe vette, hogy a kitalált históriák elolvasott zagyvaléka igaz valóság, hogy számára hihetőbb történet nem is volt a világon”

„Megpróbáltam elképzelni, mi lenne akkor, ha Konstantin a férjem volna. Ez azt jelentené, hogy felkelhetek hétkor, készíthetek neki reggelit, tojást, sonkát, pirítóst meg kávét, pongyolában, hajamban csavarokkal nekiállhatok, hogy elmossam a piszkos edényt és beágyazzak, miután ő már munkába ment, s ha majd hazajön egy mozgalmas, érdekes nap után, várhatom kiadós vacsorával, az estét pedig megint azzal töltetem, hogy mosogatom a piszkos tányérokat, s végül hullafáradtan zuhanok ágyba. Egy olyan lány számára pedig, aki tizenöt éven át színjeleskedett, az ilyesmi sivár és eltékozolt életnek látszott.”

„„Én is kíváncsi vagyok” – válaszolt az apa. „Ez a gyermek tovább bírta a betegséget, mint a többiek, és azt mondják, hogy nem tudták megfelelő módon gyógykezelni. Így ért véget a Jun vérvonal. Ez a lány olyan koravénnek tűnt. Ha hiszed, ha nem, azt hallottam, hogy a halála előtt azt mondta, temesék el úgy, ahogy van, abbana ruhában, amit viselt.””

„Hat esztendeje múlt, hogy ti közötökbe
Engemet azon sors véletlenül külde,
Hogy lennék helységtek hívséges követje,
Mivel mást nem kaptok senkit és e végre
Elbeszéllétek, mely sok prókátorok
Fogyaszták pénzetek annyi évek alatt
S még semmi gyümölcsét az ő munkájoknak
Nem láthattátok meg sok fáradságtoknak.
Én a követséget magamra vállalám,
Életemet kockára tevém s felajánlám.”

„A növénynek gyökere is van, nemcsak virága (…). És ha a földben lévő gyökerek elpusztulnak, akkor vége a szép nagy virágoknak is.”

„Az improvizáció, az egy rejtély. Egész könyvet is írhatsz róla, de a végén sem tudod, mi az valójában. Amikor improvizálok és a legjobb formában vagyok, úgy nézek ki, mint aki félig alszik. Még azt is elfelejtem, hogy közvetlenül előttem emberek vannak. A nagy improvizátorok olyanok, mint a papok, akik csak Istenükre gondolnak.”

„Szeretek filmzenét, színházi kísérőzenét írni, de balettet is, … de a dalírástól sehogy sem lehet engem eltéríteni, a végén mindig oda lyukadok ki. Én magamat csak egy zeneszerzőnek tartom, aki néha elénekli a dalait, … néha szöveget is írok.”

„Koestler nem akart hazamenni, meg aztán elvesztette az aktatáskáját, s elidőzött odalenn, míg Sartre a járdán tántorgott, és bárgyún nevetgélt; végre Koestler is rászánta magát, és négykézláb felmászott a lépcsőn. Folytatni akarta veszekedését Sartre-ral. „No, gyerünk haza!” – szólt rá Camus barátságosan, és a vállára csapott; Koestler hevesen kitért, és pofon ütötte Camus-t; Camus rá akarta vetni magát, de megakadályoztuk. Koestlert feleségére hagytuk, és beszálltunk Camus kocsijába; Camus is jócskán teleszívta magát vodkával, pezsgővel, és könnyezett: – A barátom volt! És most pofonütött!”

„Nézz végig régi tetteim során:”

„Az idő és a töprengés… lassan megváltoztatja a látást, és végül eljön a megértés is.”

„Drága öregem, a vég. A legvégső vég.”

„Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége.”

„Mikor lesz már vége ennek?”