„Éjszakáról éjszakára, valahányszor egy pillanatra is abbahagytam a munkát, mindig ezt a kitartó, kérlelhetetlen közeledését éreztem annak, akivel annyira komolyan kerültem a találkozást. Amitől a legjoban féltem, végül is bekövetkezett. 1929 tavaszán megadtam magam, s elismertem, hogy Isten: Isten, és letérdeltem és imádkoztam: azon az éjszakán talán én voltam a legelvetemültebb és legvonakodóbb megtérő bűnös egész Angliában. Akkor még nem láttam, ami most annyira egyértelmű és nyilvánvaló: az isteni alázatot, amely még ilyen feltételek mellett is befogadja a megtérőt. A tékozló fiú legalább a saját lábán ment haza. De ki imádhatja méltóképpen azt a szeretetet, amely kitárja a kapuját még annak a tékozlónak is, akit úgy cipelnek be, miközben rúgkapál, durcásan ellenkezik, s minden irányban a menekülés lehetőségét keresi?
Az öröm vonzásában.”