„Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden éjtszakához szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent – ujjával nehányszor rákopogtatott keszeg mellére –, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe… érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjtszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát kiporciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka…! Nagy hangon, szinte kiabálva mondta az utolsó mondatokat, de a szeme még így is kifényesedett tőlük. Aztán lehajtotta a fejét, inge ujját végighúzta az orrán, és fölállt. Fölmarkolta kalapját is a padról. – Na, én megyek. Az asszony elkomolyodva állt a bölcsőmellett, és nézte Birtalant. – De ha az ember – szólalt meg lassan –, de ha az ember mindég csak puliszkát eszik, puliszkát és puliszkát… és a túró szagával is megelégszik… míg mások meg, más asszonyok azalatt csak túrót esznek, puliszka nélkül… akkor mi lesz azzal a túróval, amit elmulasztott megenni az ember…? Megmarad az a gyermeknek? Birtalan már fejére tette a kalapot, a puskát is a vállára vette, úgy állt ott. Nézte az asszonyt. – Aki mindég csak puliszkát eszik – felelte lassan, elgondolkodva, óvatosan –, mindég csak puliszkát, akarattal… s a túrót félreteszi.. annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék… Ami pedig másokat illet – legyintett hirtelen, és furcsán elmosolyodott, szomorúan is, gúnyosan is –, nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én… nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. Indult. Az asszony nem szólt utána. Nehány lépés után visszafordult még egyszer.”

Azt, bizony, meg kell enni, mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutyafáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserűmorzsát is föl nem szedte az ember. Az így van.
Idézetek műveiből, A funtineli boszorkány