Idézetek kezdet-ről

„Morawski nem felelt. Keskeny, szigorú ajkait összeszorította, miközben bosszúsan végigmért a nőn. A düh azonban hamar elpárolgott benne, amikor Aleksandra a szeme láttára húzta le szoknyájának cipzárját, miközben ráadásul nem átallott kihívóan mosolyogni.
A nő egy kecses mozdulattal kibújt a szoknyából. Alsónemű nem volt rajta. Aztán levetette a szinte áttetsző kombinét is. Valamennyi ruhadarab a földön landolt. Aleksandra ott állt a főfelügyelő előtt pucéran.
Morawski érezte, hogy a halántékát elönti a forróság, az ágyéka pedig bizseregni kezd. Összeszorította a fogait. Uralkodnia kell magán, cikázott a fejében.”

„Ki akarták engedni a gőzt. Az izzasztó tárgyalások, a kezük között mozgó hatalmas összegek okozta roppant felelősség, és a nyomasztó tudat, hogy a törvény értelmében nem játszanak tiszta lapokkal, súlyos teherként nehezedett a vállukra. Így amikor szórakozásra került a sor, többszörösen akarták kompenzálni a munka okozta stresszt. Azonnal és visszautasíthatatlanul követelték maguknak az élvezetet, az élményeket, a felszabadulást hozó mámort.”

„Úgy markolta meg a lépcsőházajtó kilincsét, mint fuldokló a kinyújtott kezet.”

„Morawski vett egy mély levegőt. Lassú léptekkel megindult a lány felé. Aleksandra még mindig idegesnek tűnt. Remegett a keze, ahogy a ceruzát fogta, mégis, a férfi legnagyobb megdöbbenésére, a vonalak, melyeket a papírra varázsolt, tökéletesek voltak. Mintha a fizika törvényei nem hatottak volna rá. Mintha a tehetség, ez a különös, megfoghatatlan dolog felülírt volna mindent, még a legelemibb szabályokat is.”

„Egy éve volt a pasas szeretője. A neve Kozłowska. Művész – morogta az orra alatt. – Sose tudni, épp milyen hangulatban találja az ember. A keze folyton remeg, bizonyára felváltva vándorol benne az ecset meg a piásüveg. Kokaint szív, meg még ki tudja mit, maffiózók ágyát melegíti, akiktől méregdrága bundát kap.”

„Túlérzékeny, könnyűvérű, hisztérikus. A keze folyton remeg, bizonyára felváltva vándorol benne az ecset meg a piásü￾veg. Kokaint szív, meg még ki tudja mit, maffiózók ágyát melegíti, akiktől méregdrága bundát kap, és olyan cipőt, ami más emberek havi fizetéséből sem telne ki.”

„A magányos túl gyorsan nyújtja a kezét bárkinek, akivel találkozik.”

„Ki vagy te, hogy bíráld az életet, amit élek? Nem vagyok tökéletes. Nem is azért élek, hogy azzá váljak, de mielőtt mutogatni kezdenél, győződj meg róla, hogy a te kezeid tiszták!”

„Messzebbre juthatsz egy kedves szóval és egy fegyverrel a kezedben, mint egy kedves szóval.”

„Az igazi aggodalmam nem az, hogy sikertelen-e az ember, hanem az, vajon mit kezd a kudarcával.”

„Mindenben nyugodalmat kerestem, de csak egy sarokban, könyvvel a kezemben találtam rá.”

„Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.
Horthy Miklós levele gróf Teleki Pálhoz 1940. október 14-én”

„Tiszteld a nőket! ők szövik és fonják
Földi sorsunkba a mennyei rózsát,
Szövik a szerelem hű kötelét.
Rajtuk a báj szüzi fátyola lengve,
S élteti szent kezük éberen egyre
A nemes érzelem tiszta tüzét.”

„Nekünk most azon egyszerű feladás jutott, hogy a mozgalmakat bölcsen vezessük, s azon kell lennünk, hogy a gyeplő kezeink közt maradjon; mert addig alkotmányos úton haladtunk. Senki ne engedje magát túlragadtatni a kellő vonalon, de ezen vonalig mindent.”

„Sztálin elvtárs mióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított kezében, és nem vagyok biztos afelől, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal.”

„A fegyverek a félelem eszközei, csak azok használják, akik félnek. Akik megtanulnak a puszta kezükkel harcolni, mindig előnyt élveznek azokkal szemben, akik a kardjukra hagyatkoznak, (…) mert ők arra számítanak, hogy győzni fognak. A fegyverek hamis barátok - nem a természet művei -, és hamis önbizalmat ébresztenek.”

„[Gyurcsány az MSZP-hez:] Nem kell állandó bekiabálásokkal fellármázni a közönséget: "Csak a kezét nézzétek!" Tudjuk, hogy csal. Erre számítottunk. Inkább csendben, nyugodtan tessék új produkciót tanulni, hogy majd az is sorra kerülhessen. Belátom, ez nehezebb, mint kiabálni. De nem baj. Van még majdnem négy év. Vagy talán nyolc? Ne higgyétek, hogy ráértek.”

„Nem hiszem, hogy a múltnak hatalmában állna, hogy iszonyatos, halott kezeit kinyújtsa az élők felé. Mondtam akkor. Ma már azonban valamivel idősebb vagyok.”

„[Pireusz, Athén melletti kikötőváros:] Itt volt nemrég az első görög könyvégetés, a legújabb európai „tekintélyuralom” első fontosabb ténykedése. (…) A betű volt Görögország legrégibb exportcikke: ezért nehéz beletörődni abba, hogy legújabb importcikke viszont a könyvmáglya. Utoljára, úgy tudom, Omár kalifa égetett könyveket, amikor felgyújtotta az alexandriai könyvtárt. Most görög kezek vetik tűzbe a görög betűt. Ez az, amibe olyan nehéz belenyugodni. Mert ez a hellén könyvmáglya drámai módon igazol egy régi feltevést: a „tekintélyuralom” első áldozata mindenütt az írás. (…) Könnyű megérteni a könyv gyűlölőit. Tudják, hogy mit gyűlölnek és miért. Tudják, hogy minek kell elnémulnia, hogy ők beszélhessenek. (I./618–519. o.)”

„Fura, hogy milyen közel van néha a múlt. Néha úgy tűnik, mintha elég lenne kinyújtani a kezed, hogy megérintsed. Csak… Csak ki akarná ezt igazán?”

„Brodszkij: Abban az időben [1965 előtt] én Cvetajevát természetesen nem könyvekben, hanem kizárólag szamizdatos gépelt lapokon olvashattam. Már nem emlékszem, ki adta a kezembe, de amikor először olvastam A hegy költeményé-t, minden a helyére került bennem. És semmi, amit azóta oroszul olvastam, nem hatott rám akkora erővel, mint amilyennel Marina.”

„Emlékszünk az 1953. július 26-át megelőző hónapokra, amikor az elvtársakból álló kis csoport tagjainak többsége mindenhová magával vitte Marx és Lenin könyveit. És emlékszünk, hogy Lenin néhány könyve – mert Lenin könyvei voltak – a Moncada utáni házkutatás során a rendőrség kezébe került. Emlékszünk, hogy a Moncada-perben az ügyész vádjai között a legsúlyosabb az volt – hogy úgy mondjam -, beugrató kérdései között az szerepelt, igaz-e, hogy voltak könyveink Lenintől, és hogy Leninnek azok a könyvei a mieink voltak-e. Emlékszünk, hogy nem tudtuk leplezni a felháborodásunkat ekkora ostobaság láttán, hogy Lenin könyvével hozakodnak elő. Felháborodva álltunk fel és azt mondtuk: „Igen, mi olvassuk Lenint, és aki nem olvassa Lenint, az nem tud semmit.””

„És ha egy félelmet szeretnétek eloszlatni, a félelem székhelyét saját szívetekben keressétek, ne pedig annak kezében, akitől féltek.”

„Az erkölcsi jóért folytatott küzdelemben az egyházi tanoknak fel kell adniuk az emberarcú Isten-képet. Ez azt is jelenti, hogy fel kell adniuk a remény és félelem ilyetén eredeztetését, ami a múltban óriási hatalmat adott a papok kezébe.”

„Másnap kocsiban ültem, és egy piros lámpa megállásra kényszerített. Egy kocsi állt mellém. Fehér nő vezette, és mellette, vagyis hozzám közelebb, egy fehér ember ült. „Malcolm X!”, kiáltott át hozzám. Mikor odafordultam, mosolyogva nyújtotta felém a kezét. „Hajlandó kezet rázni egy fehér emberrel?” Képzeljék el! És a lámpa éppen zöldre váltott. Így feleltem: „Szívesen rázok kezet minden emberrel. Ön az?””

„Testvéri szívem lángoló érzelmeivel szeretnélek meggyőzni arról, hogy most le kell zárnod a szemed és imára kulcsolnod a kezed, hogy teljesen elszakadj önmagadtól és megszabadulj az önzés minden terhétől, hogy belevethesd magad az isteni akarat végtelen óceánjába, mert egyedül csak ott találhatod meg lelked nyugalmát.”

„Ellenzem a párbajokat. Ha engem hívna ki valaki, akkor kedvesen és megbocsátóan megfognám a kezét, elvinném egy csendes helyre és megölném.”

„Mi nem akarjuk a forradalom leverőivel együtt szorongatni egymás kezét. Magyarországon mindenek előtt igazságosság kellene, s csak aztán lehet megbékélés.”

„Lebegj, mint egy pillangó, szúrj, mint egy méh – a kezei nem találják el, amit a szeme nem lát. Most látsz engem, most nem. George [Foreman] azt gondolja, hogy látni fog, de én tudom, hogy nem fog.”

„Ama gazdasági tényező mellett, amely a jelenlegi szakaszban a munka bérezésének a kapitalista módszereihez való visszatérést igényli, politikai tényező is működik, amely magában a bürokráciában testesül meg. Ez jellegénél fogva megteremti és védelmezi az előjogokat. A kezdet kezdetén úgy tűnik fel, mint a munkásosztály burzsoá szerve. Miután kialakítja és megszilárdítja a kisebbség előjogait, természetesen a legnagyobb részt hasítja ki magának. Aki elosztja a javakat, még soha nem rövidítette meg magát. A társadalom szükségleteiből így születik egy szerv, amely jóval meghaladva szükséges társadalmi funkcióját, önálló tényezővé, és ugyanakkor az egész társadalmi szervezet számára nagy veszélyek forrásává is válik.”

„Amikor azt látjuk, hogy a tudósok újra meg újra változtatnak véleményükön a kísérletezés és a matematikai elemzés számára megközelíthető kérdésekben, ez arra is figyelmeztet bennünket, hogy soha ne adjuk a büntetőbíráskodás hatalmát semmiféle vallási intézmény kezébe, amely kérdőjelek nélkül nyilatkozik az emberi tapasztalatokon túli dolgokról.”

„A színjátszó sokkal fontosabb ember a köz társaságban, mint amilyennek sokan képzelik. Az ő kezében vannak a lélek munkáját ébresztő szerek, melyeket sem törvény, sem a király munkája mozgásba nem hozhat. A hatalmas, a hipokrita, a magát tettető kivonja magát a törvény hatalma alól, de a színjátszóé alól bajosan. Sőt nem is, ha a színjátszó jól játszik… Ezekből nyilván kitetszik az, hogy a szív formálására és a nemzet karakterének jobbítására vagy elrontására a játékszínnél alkamatosabb eszközt még az emberi elme fel nem talált.”

„Mindannyian Isten kezében lévő tollak vagyunk.”

„Mögötted lesznek sokan, fogják a kezed gondolatban. Ha mégsem neked ragyog a nap, belül úgyis tudod. Aki igaz szívvel küzdött, nem kell fejet hajtania, mert övé a múlt, jelen és jövő, s minden igaz diadal.”

„A magyarországi koncertet megelőzően többek között sétahajókázáson vett részt Freddie és viccelődött, amikor a parlament előtt haladt el a hajójuk: "Ez a parlament? Eladó? Hány háló van benne? Van benne elég szolgáló-szállás?" Opsz, a kezét a szája elé teszi. "Nem a legszerencsésebb ilyet mondani ebben az országban. Elnézést!"”

„Ez az állampolgár egyik kezében a törvénykönyvvel, másik kezében az okmányokkal megjelent a főváros egyik régi palotájában, ahol a Legfelső Bíróság székelt, az a bíróság, mely az összeesküvési ügyet tisztázni és a felelősöket megbüntetni lett volna hivatott, és írásbeli beadványt terjesztett a Legfelső Bíróság elé leleplezve az elkövetett bűntetteket, és kérve, hogy az árulás, orvtámadás és visszaesőként való elkövetés súlyosbító körülményeinek figyelembevételével egy évtől nyolc évig terjedő börtönbüntetésre ítéljék Fulgencio Batistát és 17 cinkostársát, ahogy azt a társadalmi rend védelméről szóló törvény előírja. Tisztelt Bíróság! Én vagyok az az egyszerű állampolgár, akik annak idején hiába követelte a bíróságtól, hogy büntessék meg a csörtetőket, akik törvénysértéseket követtek el és szétzúzták intézményeinket. Most mégis felettem ítélkezik a bíróság, mert meg akartam semmisíteni ezt a törvénytelen rendszert, és vissza akartam állítani a köztársaság törvényes alkotmányát.”

„Másnap kocsiban ültem, és egy piros lámpa megállásra kényszerített. Egy kocsi állt mellém. Fehér nő vezette, és mellette, vagyis hozzám közelebb, egy fehér ember ült. „Malcolm X!”, kiáltott át hozzám. Mikor odafordultam, mosolyogva nyújtotta felém a kezét. „Hajlandó kezet rázni egy fehér emberrel?””

„Másnap kocsiban ültem, és egy piros lámpa megállásra kényszerített. Egy kocsi állt mellém. Fehér nő vezette, és mellette, vagyis hozzám közelebb, egy fehér ember ült. „Malcolm X!”, kiáltott át hozzám. Mikor odafordultam, mosolyogva nyújtotta felém a kezét. „Hajlandó kezet rázni egy fehér emberrel?””

„A kezdet visszanyúlt a nyúzott multba
ezer gyökérrel szűrt szívott erőt
és szenvedésből lassan összegyurta
a gyúló szenvedélyt a szenvedők
emlékeztek még sok torz éjszakára
tépett házakból részeg katonák
lányokat szedtek és a vér szagára
az asszonyokra kik a havon át
mezítláb szöktek senki sem feledte
a szétvert álmokat hiába tervet
mert minden napnak mindig volt keresztje”

„Mit kéne tennem? Nem tudom.
A kezem összekulcsolom.
Ülök az ágyon szótalan.
Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.
Ennyi maradt: a mozdulat
A hitből, és gályára vont
Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni.”

„Állok viharzó part előtt,
A tenger lihegve bőg.
Kezemben emlékek, romok,
Arany fövény, arany homok. -
Nézem, hogy hullanak ezek
A könnyű, semmi porszemek
És könnyezek - és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
A porba hull lágy homlokom!
Ó Istenem! nem menekül
Egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
Álomba ködlő furcsa álom?”

„Aki a múltat irányítja, az irányítja a jövőt is, aki a jelent irányítja, annak kezében van a múlt.”

„Amit elveszítünk, az sokkal édesebbnek tűnik utólag. Tudom, hogy így van, mert egyszer nagyon akartam valamit, és meg is szereztem. Ez volt az egyetlen dolog, amit igazán akartam életemben... aztán, amikor az enyém lett, porrá omlott a kezeim között... és ebből megtanultam, hogy az ember nem szerezhet meg magának semmit, egyáltalán semmit. Mert a vágyaink becsapnak.”

„A festő elméjében és kezében van az univerzum.”

„Sok mindent tartottam a kezemben, és mindent elvesztettem; de amit Isten kezébe helyeztem, azt még mindig birtoklom.”

„Soha ne nyújtsd ki a kezed, hacsak nem vagy hajlandó kinyújtani az egész karodat.”

„Miután kapcsolatba kerülök egy vallásos emberrel, mindig úgy érzem, hogy kezet kell mosnom.”

„A bizalom mély elkötelezettség, és a bizalom azt jelenti, hogy sebezhetővé tesszük magunkat... Ez egy olyan optimista cselekedet, mert olyan valakinek vagy valaminek a kezébe helyezed a bizalmadat, akitől elvárod, hogy változatlan maradjon, még akkor is, ha a körülmények változnak.”

„Most pedig meg kell tenned a kedvemért, amire magam nem vagyok képes. Legyél a szemem, ha az enyémmel nem láthatok. Legyél a kezem, ha az enyémet nem használhatom. Legyél a szívem, ha az enyém már nem ver többé.”

„Az ezeken a gyarmatokon osztozó közel negyven társaság rátette a kezét az összes erőforrásra: a földekre, a természeti kincsekre, még az őslakók életére is. Ez utóbbiaknak már ahhoz sincs joguk, hogy maguknak dolgozzanak, és ha akarják, ha nem, a társaságoknak kényszerülnek dolgozni, mindig nekik és csakis nekik. Semmitől sem riadnak vissza e társaságok, hogy ne kelljen fizetniük a munkaerőért. Kisajátítják a földeket, s csak azoknak juttatnak belőlük kisebb parcellákat, akik elfogadják az általuk szabott munkafeltételeket. Következésképpen az új rend rendkívül alultáplált rabszolgái között tombolnak a legkülönfélébb betegségek, a halálozási arány, különösen a gyermekhalandóság, rettenetes méreteket ölt.”

„Az arculat nemcsak az arcvonásokban rejlik. Vannak elmés kezek és fantáziátlan kezek. Vannak képmutató térdek, önző könyökök, pökhendi vállak és jóságos hátak.”

„Ne várj, a legjobb alkalom soha nem fog elérkezni. Kezdj hozzá ott, ahol éppen most vagy, és használj bármilyen eszközt, ami csak a kezedbe kerül, hiszen a legjobb szerszámokat útközben úgyis meg fogod találni.”

„A halál csak akkor borzalmas, akkor megdöbbentő, midőn oktalan célokat, idegenek aljas érdekeit szolgálja. De ölni, gyilkolni az apáink, a testvéreink, a gyermekeink, az önmagunk érdekeinek védelmében; feláldozni életünket önmagunkért, egy szebb- dicsőbb, boldogabb életért: van-e ennél szentebb, lelkesítőbb, fölmagasztalóbb? […] Forradalmi katonák, végezzetek gyorsan és könyörtelenül a megfutamodókkal, s aztán előre. Szempillád meg ne rezzenjen, kezed meg ne remegjen soha – a halál útja a győzelem felé vezet.”

„Elmondok önöknek egy történetet. Volt egyszer egy köztársaság. Volt alkotmánya, elnöke, kongresszusa, voltak törvényei, szabadságjogai és bírái. Ebben a köztársaságban mindenki szabadon szervezkedhetett, gyülekezhetett, írhatott és beszélhetett. A nép nem volt elégedett kormányával, no de hát leválthatta, s valóban, már csak napok kérdése volt, hogy megtegye. Ebben az országban tiszteletben tartották és figyelembe vették a közvéleményt, a közügyeket szabadon megvitatták. Ez a nép sokat szenvedett, s bár nem volt boldog, az akart lenni, és ehhez joga volt. Sokszor becsapták már, és iszonyattal gondolt a múltra. Vakon hitte, hogy a múlt többé nem tér vissza; büszke volt szabadságszeretetére, és hitte, hogy szentségként tisztelik majd azt. Abban a nemes meggyőződésben élt, hogy senki sem mer kezet emelni demokratikus jogaira. Változásokra, élete megjavítására, haladásra törekedett, és azt hitte, hogy nem kell már sokáig várnia erre. A jövőbe vetette minden reményét. Szegény nép! A polgárok reggel megdöbbenve ébredtek: az éjszaka csendjében a múlt árnyai összeesküdtek és amíg a nép aludt, gúzsba kötötték. Ismerős kezek végezték a munkát. A nép ismerte ezeket az arcokat, ezeket a csizmákat, a halál kaszásait. Nem, ez nem lidércnyomás volt, hanem szomorú, szörnyű valóság. Egy Fulgencio Batista nevű ember hajtotta végre a mindenkit váratlanul ért szörnyű bűntettet.”

„Oly aprók a kezek, amelyek örökre elrabolják szívünket.”

„Valahányszor hideg keze megérintett, a szívem mindig meglódult. Két ilyen alkalommal láttam valamit az arcán, ami arra vallott, hogy képes meghallani a szívverésemet.”

„A hatalom a mi kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. […] A vértől nem kell félni. A vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommün világához elvezet minket. […] Aki öklöt emel fel a proletariátusra, az aláírta a saját halálos ítéletét. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát.”

„Valahányszor elindulsz otthonról, húzd be az állad, emeld fel a fejed, és szívd tele a tüdőd levegővel, idd be a napfényt, köszöntsd mosolyogva a barátaidat, és szívvel-lélekkel szoríts mindenkivel kezet. Ne félj attól, hogy félreértenek, és egy pillanatig se törődj az ellenségeiddel. Döntsd el határozottan, mi a szándékod, aztán pedig egyenesen törj a cél felé. Legyen szemed előtt a magasztos cél, amit kitűztél magad elé - és akkor egy idő múlva észreveszed, hogy öntudatlanul is megragadod azokat a lehetőségeket, amelyek vágyaid teljesüléséhez szükségesek, ugyanúgy, ahogy a korallállatka kiválasztja a tenger habjaiból mindazt, amire szüksége van. Képzeld önmagadat annak a tehetséges, komoly, hasznos embernek, aki lenni akarsz, és ez a gondolat óráról órára jobban átalakít majd, hogy saját eszményedet megközelítsd.”

„Ahol a légionárius keze és lelke érvényesül, egy kert jelenik meg.”

„Történetemben van némi irónia: mialatt az életet kutattam, az élő szervezeteket ízeikre szedtem, de eközben kezeim között elsiklott az élet, és végül a molekuláknál meg az atomoknál kötöttem ki, ahol már nyoma sincs az életnek. Most öregkoromban megpróbálom újra összerakni azt, amit korábban rendkívül nagy gonddal szétdaraboltam.”

„A legrosszabb pillanatokban a kezek hűek maradtak, a kezek, melyekről nem lehetett tudni, melyik adja és melyik fogadja a szorítást.”

„Filmedben érződnie kell lelkednek és szívednek, de úgy kell elkészülnie, mintha csak két kezeddel készítetted volna.”

„(Pokol Béla): - Biztos, hogy nem támogatja. Az elmúlt 30-35 évben olyan irányban alakult a nyugati társadalmak szerveződése, hogy a korábbi nemzetállami kapitalista szervezés helyett globális uralmi rend kezd létrejönni, alapvetően amerikai vezetéssel. Ezt mindenképpen a nemzeti önszerveződés háttérbe szorításával tudja csak elérni.”

„Meg akarom mosni kezemet, mert hullaszagú.”

„A demokrácia képtelen a kitartásra. Mivel politikai pártok között van megosztva, akik egy, kettő vagy három évig kormányoznak, képtelen elképzelni és kivitelezni hosszabb lejáratú terveket. Az egyik párt lenullázza a másik elérte eredményeket. Amit az egyik párt elgondol ma, egy másik párt lerombolja holnap. Egy olyan országban, ahol valóban sokat kell építeni, ahol az építés történelmi követelmény, a demokrácia e hátránya igazi veszélyt képez. E helyzet ahhoz hasonló, mint amikor egy intézményben a főnök minden évben cserélődik, minden új főnök behozza a saját terveit, romba dönt párat az előző elképzelésekből és újakat kezd, amelyek viszont a holnap urai által lesznek romba döntve.”

„És azzal újra két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon. Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.”

„Egy új, gyökértelen társadalmi osztály veszi rendre kezébe a világ irányítását mindenütt, egy osztály, melynek nincsenek tradíciói, s ezért ellene van minden tradíciónak. Egy osztály, melynek nincs múltja és nincs hite, melynek nincsenek erkölcsi értékei sem, s ezért üldözi a múltat, kineveti a hitet, s gúnyt űz minden erkölcsi értékből.”

„…Kezd túlságosan szubjektív lenni s nem elég, hogy indokolatlanul sértegeti az embereket, sértéseit tetézi azzal, hogy nem bízik bennük, azt kezdi hinni, hogy valami csak akkor készül el jól, ha azt ő csinálja és csak úgy jó, ahogy ő képzeli el…”

„Lehet, hogy az egész élet nem más, mint egy nagy illúzió? Mint egy óriásira felfújt, rózsaszín lufi? Mi emberek körülálljuk, és nézzük a Teremtőt, amint fújja, csak fújja azt a lufit, közben süt a nap, mindenki jókedvű, madarak csiripelnek, kutyák szaladgálnak, gyerekek nyújtják kezüket a szétpukkadás előtt feszülő gömb felé. Szivárvány az égen, nevetünk mindannyian, majd egyszer csak egy nagy pukkanás, hulló gumidarabok… eltűnt a szivárvány, elhallgattak a madarak, megálltak a kutyák. Felhő jött és eltakarta a napot. Még egy-két nevetés-foszlány, néhány gyermekkéz, mely megállt a levegőben. Felfelé mutatnak ugyan, de a lufi már semmivé lett. Aztán eltűnünk. A Teremtő pedig máshova ment, egy új, rózsaszín lufival.”

„A korbácsnak tömör, sűrű struktúrája volt, a fájdalom már az első ütés után otthonosan érezte magát az emberben; voltaképp ez az első ütés elég volt egy egész napra, sőt még tovább, voltaképp az első „első ütés” elég lett volna egész életemre, de ezt nem tudtam elmagyarázni az idősebb K.-nak. Csak kiabálni tudtam, „Apu, ne bánts”, mindig ugyanazt, úgyhogy az idősebb K. rám se hederített; nem tudtam elmagyarázni neki, nem tudhatta, hogy egyetlen ütés a korbáccsal elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak leülni, hogy egész éjszaka ne tudjak elaludni, hogy másnap egész nap kerüljem az emberek tekintetét. Nem tudhatta mindezt, hiszen sosem verték meg a korbáccsal, noha volt már hagyománya a korbácsnak, noha már nem egy nagyobb állat megismerte a keménységét, a hatékonyságát, sőt alighanem a szagát is; hiába, én voltam az első embergyerek, aki megízlelte a korbács hagyományát, aki nem felejtette el a fájdalmat, amit okoztak neki, amit az idősebb K. okozott neki; mert senki más nem merte volna a kezébe venni azt, senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy a kezébe vegye, hogy ilyen célra használja. Ilyen, mondjuk ki, pedagógiai célra.

A korbácshoz hasonlóan a fájdalomnak is megvolt a maga sűrűsége. Már az első ütés után mázsás teherként ömlött szét a testemen; az első ütést a hirtelensége különböztette meg a többitől, ezt volt a legnehezebb kapni, mert erre vártam a legtovább, ez volt a legeredményesebb, minthogy a felkészületlen testbe tört be. Voltaképp az első ütés elég lett volna az úgynevezett pedagógiai hatás eléréséhez, vagyis jelen esetben az abszolút és feltétel nélküli engedelmesség kikényszerítéséhez, mert ezt az elvet oltotta bele az idősebb K. a kutyáiba és az embergyerekébe; az első ütés után azonban, amely csupán beinjekciózás volt, jöttek az újabb, egyre erősebb, az átható fájdalmat kiterjesztő, mindent átható fájdalommá fokozó ütések is. S ahogy az injekció utáni fájdalom is folyékony, akár az ólom – és az ülepen, az epicentrumon keresztül szétfolyik mindenfelé, elhatol egész a velőig, a gerincen végigfutó libabőrökig, és csak amikor ezek elmúlnak, adja át óvatosan a helyét a megkönnyebbülésnek, a nővérke kiveszi a tűt, és megtörli a szúrás helyét –, hasonlóképpen folyt szét a fájdalom is, csak ez makacs volt, a megkönnyebbülés nem győzte cérnával, és rosszkedvűen, dolgavégezetlenül távozott; kegyetlen fájdalmat okozott a korbács, minthogy önző fájdalom volt ez, pöffeszkedett a bőségben és a hely-idő egységében. Az idősebb K. gondoskodott róla, hogy mindig egy ütéssel többet adjon a kelleténél, hogy adjon egyet tartalékba, hogy jobban belém vésődjön (nem tudhatta, hogy az már nem vésődhet belém jobban), hogy el ne felejtsem – nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azt nem lehet elfelejteni. Ha képes lettem volna beszélni erről az egészről, akkor sem hitte volna el, hiszen soha senki nem ütötte meg a korbáccsal; – ha képes lettem volna, akkor sem… De nem voltam képes semmire, csak kiabáltam, hogy „Apu, ne bánts!”; bár később, a második vagy harmadik alkalommal, a második vagy harmadik pedagógiai szeánszon túl már csak azt, hogy „Ne bánts!”; később, a huszadik vagy harmincadik alkalommal meg csak azt, hogy „Nem!”. A „Nem” volt a talán legtágabb válasz minden felmerülő tisztázatlanságra, minden feltételezhető kérdésre, nem különben arra, amit az idősebb K. kérdezgetett, miközben vert a korbáccsal. Amit az idősebb K. egymás után kérdezgetett, amikor egymás után mérte rám az ütéseket is a korbáccsal. Azt kérdezte:

– Fogsz még? – (ütés) – Fogsz még? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz még?”

„Az öregek szeme már csak a távoli dolgokat látja tisztán. Az öregek emlékezete biztosabban mozog a régmúltban, mint a tegnapban…végül az ember ott keresi a dolgokat, ahová a keze nem ér el.”

„Élet van, csak nem lehet az anyagtól elválasztani. Az élet az anyagnak egy sajátsága, szerkezetének következménye. Olyan, mint a mosolygás. Mosolygás is van, de nem választhatom le azt az ajaktól, és nem tarthatom egyik kezemben, és a másikban az ajkat, mert a mosolygás nem más, mint az ajak játéka.”

„A bűnözés egyre komolyabb méreteket ölt New Yorkban. A minap a Szabadság-szobornak mindkét keze a magasban volt.”

„Nagy táskáját kezében tartva, kecsesen fölcsúszott a korláton, s ugyanakkor ért föl, amikor Banks mama. Jane és Michael tudták, hogy ilyesmi még sohasem történt a világon. A korláton lecsúszni még hagyján, azt maguk is megtették nemegyszer, de fölfelé – soha!”

„Ha úgy érezzük, hogy egyszerre több cselekvés fonalát a kezünkben tartjuk, akkor figyelmünk valójában csak ide-oda ugrál.”

„Hogyan várhatod, hogy kezedben kinyíljon a virág, ha egy vulkán izzik szívedben?”

„Ítélőképességet, eszméket és elmésséget oltani asszonyokba, az annyi, mint kést adni gyermek kezébe.”

„Olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked. A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaikra.”

„A szorongást a szédüléshez lehet hasonlítani. Az aki a tátongó mélységbe tekint, szédülni kezd… A szorongás tehát a szabadság szédülete, amely akkor jön létre ha a szellem tételezni akarja szintézisét, a szabadság pedig saját lehetőségeinek a mélyére néz, ott megragadja a végességet, hogy ahhoz tartsa magát. Ebben a szédületben a szabadság összeomlik… Ebben a pillanatban minden megváltozik, és miközben a szabdság ismét felegyenesedik, immár bűnösként szembesül önmagával.”

„Ma is naplóm nézegetésével foglalatoskodám, s most egészen más oldalú gondolatok keletkezének bennem. Még eddig senkivel nem közlöttem ezeket, de hátha történetesen politicus vagy vallásos bigottak kezébe kerülhet? Ez sok gyengémet, szívemnek sok titkát s gondolatimnak oly egyenes kifejezését foglalja magában, melyek csak önmagamnak megvallhatók. Könnyen visszaélhetnének vele, s szamarak előtt nevetség tárgya is lehetnék. De igen sajnálom megválni tőle, s búsulnék, ha elveszne. Nem tudom, nevetséges vagy borzasztó dolognak nevezzem-e helyhezetünket, hogy az embernek félnie kell önmaga számára is egész tisztaságában leírni gondolatit és érzelmeit? Ekként kell-e kétszínséghez szoktatnunk magunkot még magános elmélkedéseinkben is, s megcsalni magunkot, a világot és az istent is?”

„Az udvaron ültem, a férjem elment kifliért, délután volt, sütött a nap, bejött egy fiatalember, és érdeklődött, hogy hol a férjem, mondtam, hogy kifliért ment, mondta, hogy megvárja, azt hittem biztosítási ügynök, nyakkendőt viselt, a zakója felsliccelve… Aztán csapódott az ajtó, és a férjem pár ugrással az udvaron termett, kezében a cekkerrel, és megtorpant… megrémült, az a fiatalember ott állt előtte, és gyönyörködve nézte, mennyire megijedt a férjem… Maga Hrabal, az író? A férjem bólintott és még jobban elvörösödött, és az ifjonc előhúzta az igazolványát, és a belügyminisztérium munkatársaként mutatkozott be… A férjem felnevetett, megfogta a fiatalember vállát, és kéjesen felsóhajtott… Örvendek… És a fiatalember azt mondta… De megijedt, ugye? És az én férjem talán életében először nem hazudott, és mondta… De még mennyire! Azt hittem, hogy író-olvasó találkozóra akar hívni valahová…”

„Amikor megfogom egy gyerek puha, meleg kezét, és érzem, hogy dobog a szíve, nem tudom elhinni, hogy nem kell senkinek. Pedig gyereket befogadni jó. Jó buli.”

„Valaki elhatározza, hogy vízbe öli magát … valaki fuldoklik a vízben. Mennyi minden van e két helyzet között! mihelyt az első vízcsepp az orrába hatol, az életunt úszni kezd, hogy megmentse azt az utált életét.”

„…a művészet egyike ama kevés lehetőségnek, amely életet ad, és megőrzi az életet, azét, aki alkotja, és azét, aki befogadja. Amilyen kevéssé válhatik rutinná élet és halál, és mindaz, ami a kettő között fekszik, olyan kevéssé lehet azzá a művészet. Persze van, aki rutinnal éli az életét, de akkor nem is él igazán. Vannak művészek, mesterek, akik üres mesteremberekké lettek, de ezek… megszűntek művészek lenni. Azzal, hogy valami rosszat alkot az ember, nem szűnik meg művész lenni, de abban a pillanatban igen, amikor minden kockázattól riadozni kezd.”

„Soha, még álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak, vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért mindig tanúnak tekintettem magam, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sosem voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van.”

„A Forradalmi Kormányzótanács megbízott azzal, hogy úgy a fronton, mint a front mögött a rendet és a fegyelmet biztosítsam. Feladatom megvalósítására rendelkezésemre áll minden eszköz, és én élni is fogok ezekkel az eszközökkel, ha ennek szükségessége merülne fel. Nem hinném, hogy ezeket az eszközöket a keleti hadsereg katonáival szemben alkalmazni kényszerülve lennék, mert megvagyok győződve arról, hogy a hadseregnek minden katonája át van hatva attól a tudattól, hogy a proletariátus hatalma és ezzel együtt a proletariátus egész léte, jövendő boldogsága veszélyben forog. […] A proletariátus osztályellenségeihez, a burzsoáziához nem fordulok semmiféle kérelemmel, csak azt szeretném, ha ezeket a szavakat vésné az emlékezetébe: aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel kezét, aki nyílt vagy rejtett úton ellenforradalmat szít vagy elősegít, illetve elhallgat, aki a Forradalmi Kormányzótanács és a Hadsereg Főparancsnokság minden rendelkezését végre nem hajtja, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk. És a rend fenntartására, minden ellenforradalmi megmukkanás csírájában való elfojtására nem fogok visszarettenni semmiféle eszköztől.”

„Isten és ember közti távolság azonnal felmérhető, ha összehasonlítjuk ezeket a durva és reszkető jeleket, melyeket réveteg kezem egy könyv fedelére ró, a könyv belsejében látható organikus betűkkel: ezek pontosak, finomak, koromfeketék, utánozhatatlanul szimmetrikusak.”

„Ha az ember felismeri saját természetét, akkor ami fennmarad és ragyog, az a kezdet és vég nélküli, töretlen létezés-tudatosság-íidvösség.”

„Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan. Emlékműve, Washington, D. C.”

„(…) de az álmok világába sosem együtt mennek, és Lisey attól fél, hogy a halál is ilyen lesz, a halál, ahol álmok ugyan még vannak, viszont a szerelem - az otthon, a kéz, ami a kezedre kulcsolódik, mikor a nap végén madárrajok szelik át az égboltot a Nap égett-narancssárga korongja elött - hiányozni fog.”

„A történelem minden pillanata mulandó, értékes és egyedi. De néhány kitűnik közülük, mint a kezdet pillanata, amely meghatározza a következő évtizedek vagy századok sorsát. Ez talán egy ilyen pillanat.”

„Senki sem lépheti át a saját árnyékát. Ha egy politikus nem tartja magát korábban kimondott gondolataihoz, s mindig csak a pillanatnyi népszerűségre gondol, eltávolodik egykori önmagától, akkor előbb-utóbb erkölcsileg megsemmisül, kiürül, és zörögni kezd, mint a mákgubó ősszel, ha fújja a szél.”

„A status helyesebben cselekszik, ha maga gyárakat nem állít, mert a status sok tekintetnél fogva nem igen alkalmas gyárnokságra, ami a status kezében különben is könnyen egyedárussággá fajul; hanem azt véljük a status hivatásában feküdni, hogy a gyárak természetes keletkezésének, a virágzásának akadályait elhárítsa, s biztonságot és oltalmat adjon, melyek védpajzsa alatt a keletkező gyáripar megerősödhessék.”

„A legelőrelátóbb, a legpontosabban kalkuláló ember is csak játékszer a sors kezében. Semmi sem biztos, csak a jelen, minden más az ismeretlen fennhatósága alá tartozik, amit nevezhetünk szerencsének, balszerencsének, végzetnek, vagy Isten kifürkészhetetlen akaratának. Csak egy a fontos: hogy soha ne törődjünk bele a vereségbe, és minden kudarc után képesek legyünk újrakezdeni.”

„Mint egy kis terepasztal. (…) Isten állítja a szemaforokat pirosra, majd kapcsolja őket szabadra, az embereket pedig, mint pici ólomkatonákat, ide-oda rakosgatja az Élet nevű játékban. A jó magaviseletű ólomkatonák jelesre vizsgáznak majd, a rosszak pedig, önállósítva magukat, új játszmákat indítanak el a terepasztalon, melyek kimenetele kétes, ugyanis nem Isten keze van a dologban, hanem a renitens ólomkatonáé… Vajon mekkora lehet ez a terepasztal? No és persze hányan vannak rajta renitens, és hányan a jó magaviseletű ólomkatonák? Örök rejtély. Megfejthetetlen. Ezt csak a Játékmester tudhatja. De vegyenek rá mérget nyugodtan, Ő valóban tudja. Minden egyes mozzanatot lát. Néha biztosan a fejét fogja, mert az ólomkatonák tervezésekor nem számolt azzal, hogy bizony a kis bábuknak nagyon is meg fog tetszeni ez a terepasztal, és lesz közöttük jó néhány, aki irányítani akar majd, és váltókat és szemaforokat kezelni, és fényesebbnek tűnni a többitől, jobban ólomnak, és jobban katonának látszani.”

„Genetikusok mondják, hogy egy napon lehetségessé válik új testrészeket is növeszteni, például új melleket és új kezeket. Ez egy aranybánya lehet, mert ha belegondolnak: amint a nők újabb melleket növesztenek, a férfiak újabb kezekre vágynak majd.”

„Néhány katona kíséretében egy őrmester véres emberi szemmel a kezében belépett bajtársnőink, Melba Hernández és Haydée Santamaría cellájába. „Ez a bátyád szeme – mondta Santamaríának. – Ha nem mondod meg, amit ő nem akar elárulni, kitépjük a másik szemét is.” A leány, aki pedig mindennél jobban szerette bátor testvérét, méltósággal válaszolta: „Ha kitéptétek egyik szemét, és nem mondott semmit, én mégúgysem beszélek.” Az őrmester és a katonák elmentek, de később visszatértek, és égő cigarettával sütögették a lány karját, míg végül dühösen azt mondták neki: „Már nincs vőlegényed. Őt is megöltük.” Santamaría rendíthetetlen nyugalommal válaszolta: „Ő nem halt meg. Aki a hazáért halt meg, örökké él.””

„Bénító érzés volt; az érzés, hogy egy hatalmas lyukat vágtak ki belőlem a mellkasomon keresztül, amik tovább dobognak és véreznek, az idő haladásának ellenére. Igazából tudtam, hogy a tüdőmnek még mindig épnek kell lennie, mégis ziháltam, mert a fejem forgott, mintha a próbálkozásaim nem segítenének semmit. A szívemnek is dobognia kellett, de nem hallottam a pulzust a fülemben, a kezeim kéknek tűntek a hidegtől. Befelé dőltem, tartottam a bordáim, hogy egyben tartsam magamat. Küzdöttem a zsibbadtságért, a tagadásért, de az elkerült engem. És mégis, úgy éreztem, hogy túlélhetem. Óvatos voltam, éreztem a fájdalmat - a fájó veszteséget ami a mellkasomból sugárzott, miközben a seb roncshullámai végigszaladtak a végtagjaimon és a fejemen keresztül - de ez kezelhető volt. Át tudtam vészelni.”

„A 257. cikkely függelékére gondolok, amely kimondja: „Ezt a statútumot a minisztertanács kétharmados többséggel megváltoztathatja.” Ez a jog megcsúfolásának csúcspontja. Ezek az emberek, akik kisajátították maguknak azt a jogot, hogy a közvéleménnyel nem törődve új alkotmányt erőszakoljanak a népre, és maguk alakítsanak kormányt, amely minden hatalmat a kezében tart, ráadásul még a 257. cikkely alapján a szuverenitás fő ismérvét, az első törvény, az alaptörvény megváltoztatásának jogát is maguknak sajátítják ki. Ha a minisztertanács kétharmados többséggel megváltoztathatja az alkotmányt, a minisztertanácsot pedig az elnök nevezi ki, akkor egy embertől függ a köztársaság léte vagy nemléte, minden jog egy ember kezében összpontosul, méghozzá az adott esetben egész eddigi történelmünk legméltatlanabb alakjának kezében. És az alkotmánybíróság ezt hagyta jóvá, ennek következményeit tekinti érvényesnek és törvényesnek? Ez korlátlan hatáskör, amelynek birtokában az alkotmány bármelyik cikkelye, bármely fejezete, sőt az egész alkotmány megváltoztatható! Batista és minisztertanácsa a 257. cikkely alapján megváltoztathatja az idézett cikkelyeket, kijelentheti, hogy Kuba nem köztársaság, hanem örökös uralkodóház által kormányzott királyság, és Fulgencio Batistát királynak nyilváníthatja; feldarabolhatja az ország területét, és eladhatja valamelyik tartományt egy idegen hatalomnak. Ezek mind törvényes rendelkezések lesznek, és önök kötelesek lesznek mindenkit bebörtönöztetni, aki ellenáll, mint ahogy velem is ezt akarják tenni.”