Idézetek kutyákról
Idézetek gyűjteménye a kutyák témáról .
Kapcsolódó témákTeljesen 11 idézet kutyák, szűrés:
„Én egyszer vettem egy ilyen kutyát, Balabánnak hívták, ez olyan randa volt a sok apja után, hogy az összes kutyák elkerülték, és én szánalomból vettem meg, hogy olyan elhagyatott. Aztán mindig otthon ült a sarokban, és nagyon szomorú volt, úgyhogy el kelletett adjam őt, mint szálkás-szőrű pincsit. A legtöbbet kínlódtam, amíg átfestettem, hogy olyan fröcskölt szürke színe legyen.“
— Jaroslav Hašek 1883 - 1923
Hirdetés
„A korbácsnak tömör, sűrű struktúrája volt, a fájdalom már az első ütés után otthonosan érezte magát az emberben; voltaképp ez az első ütés elég volt egy egész napra, sőt még tovább, voltaképp az első „első ütés” elég lett volna egész életemre, de ezt nem tudtam elmagyarázni az idősebb K.-nak. Csak kiabálni tudtam, „Apu, ne bánts”, mindig ugyanazt, úgyhogy az idősebb K. rám se hederített; nem tudtam elmagyarázni neki, nem tudhatta, hogy egyetlen ütés a korbáccsal elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak leülni, hogy egész éjszaka ne tudjak elaludni, hogy másnap egész nap kerüljem az emberek tekintetét. Nem tudhatta mindezt, hiszen sosem verték meg a korbáccsal, noha volt már hagyománya a korbácsnak, noha már nem egy nagyobb állat megismerte a keménységét, a hatékonyságát, sőt alighanem a szagát is; hiába, én voltam az első embergyerek, aki megízlelte a korbács hagyományát, aki nem felejtette el a fájdalmat, amit okoztak neki, amit az idősebb K. okozott neki; mert senki más nem merte volna a kezébe venni azt, senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy a kezébe vegye, hogy ilyen célra használja. Ilyen, mondjuk ki, pedagógiai célra.
A korbácshoz hasonlóan a fájdalomnak is megvolt a maga sűrűsége. Már az első ütés után mázsás teherként ömlött szét a testemen; az első ütést a hirtelensége különböztette meg a többitől, ezt volt a legnehezebb kapni, mert erre vártam a legtovább, ez volt a legeredményesebb, minthogy a felkészületlen testbe tört be. Voltaképp az első ütés elég lett volna az úgynevezett pedagógiai hatás eléréséhez, vagyis jelen esetben az abszolút és feltétel nélküli engedelmesség kikényszerítéséhez, mert ezt az elvet oltotta bele az idősebb K. a kutyáiba és az embergyerekébe; az első ütés után azonban, amely csupán beinjekciózás volt, jöttek az újabb, egyre erősebb, az átható fájdalmat kiterjesztő, mindent átható fájdalommá fokozó ütések is. S ahogy az injekció utáni fájdalom is folyékony, akár az ólom – és az ülepen, az epicentrumon keresztül szétfolyik mindenfelé, elhatol egész a velőig, a gerincen végigfutó libabőrökig, és csak amikor ezek elmúlnak, adja át óvatosan a helyét a megkönnyebbülésnek, a nővérke kiveszi a tűt, és megtörli a szúrás helyét –, hasonlóképpen folyt szét a fájdalom is, csak ez makacs volt, a megkönnyebbülés nem győzte cérnával, és rosszkedvűen, dolgavégezetlenül távozott; kegyetlen fájdalmat okozott a korbács, minthogy önző fájdalom volt ez, pöffeszkedett a bőségben és a hely-idő egységében. Az idősebb K. gondoskodott róla, hogy mindig egy ütéssel többet adjon a kelleténél, hogy adjon egyet tartalékba, hogy jobban belém vésődjön (nem tudhatta, hogy az már nem vésődhet belém jobban), hogy el ne felejtsem – nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azt nem lehet elfelejteni. Ha képes lettem volna beszélni erről az egészről, akkor sem hitte volna el, hiszen soha senki nem ütötte meg a korbáccsal; – ha képes lettem volna, akkor sem… De nem voltam képes semmire, csak kiabáltam, hogy „Apu, ne bánts!”; bár később, a második vagy harmadik alkalommal, a második vagy harmadik pedagógiai szeánszon túl már csak azt, hogy „Ne bánts!”; később, a huszadik vagy harmincadik alkalommal meg csak azt, hogy „Nem!”. A „Nem” volt a talán legtágabb válasz minden felmerülő tisztázatlanságra, minden feltételezhető kérdésre, nem különben arra, amit az idősebb K. kérdezgetett, miközben vert a korbáccsal. Amit az idősebb K. egymás után kérdezgetett, amikor egymás után mérte rám az ütéseket is a korbáccsal. Azt kérdezte:
– Fogsz még? – (ütés) – Fogsz még? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz még? – (ütés)
És bár nem voltam egészen biztos benne, hogy mire gondol, arra-e, hogy fogok-e még, ahogy a szülők mondani szokták a gyerekeiknek, „rosszalkodni” (ami az ő esetében a nem teljesen abszolút és nem igazán feltétel nélküli engedelmességet jelentette), vagy esetleg arra gondol, hogy fogok-e egyáltalán létezni – márpedig amikor belém fészkelte magát az a fájdalom, amikor megsokszorozódott és kezdte otthonosan érezni magát, mindig szilárdan hittem, hogy nem fogok; hogy soha többé nem fogok enni, inni, lélegezni, létezni, csak hagyja abba a verést. Úgyhogy kiabáltam, hogy „Nem!”, vagy néha, ha még volt bennem annyi erő, hogy kimondjak két szót egymás után: „Nem fook!”, így, minden eshetőségre készen, mert nem akartam megsérteni a szép kiejtéssel.“
— Wojciech Kuczok 1972
„Lehet, hogy az egész élet nem más, mint egy nagy illúzió? Mint egy óriásira felfújt, rózsaszín lufi? Mi emberek körülálljuk, és nézzük a Teremtőt, amint fújja, csak fújja azt a lufit, közben süt a nap, mindenki jókedvű, madarak csiripelnek, kutyák szaladgálnak, gyerekek nyújtják kezüket a szétpukkadás előtt feszülő gömb felé. Szivárvány az égen, nevetünk mindannyian, majd egyszer csak egy nagy pukkanás, hulló gumidarabok… eltűnt a szivárvány, elhallgattak a madarak, megálltak a kutyák. Felhő jött és eltakarta a napot. Még egy-két nevetés-foszlány, néhány gyermekkéz, mely megállt a levegőben. Felfelé mutatnak ugyan, de a lufi már semmivé lett. Aztán eltűnünk. A Teremtő pedig máshova ment, egy új, rózsaszín lufival. (Carpenter kutyája - Hajsza)“
— Papp Olivér magyar író (1975–)
„Visszatértem Kuvaitba, mert a kuvaitiak 10 dinárért vásárolták az iraki asszonyokat. (...) A kuvaitiak kutyák!“
— Szaddám Huszein iraki politikus, elnök 1937 - 2006
Hirdetés
„Mindegy, hogy bal- vagy jobboldal, ugyanúgy, ahogy az is mindegy, hogy RTL Klub vagy Hír TV. Bárcsak odaállhatnék valamelyik oldalra, mert az számomra azt jelentené, hogy az egyik oldal jó, a másik meg rossz, de Magyarországon két rossz oldal van. Azaz most már három: kormányoldal, balliberális ellenzék és szélsőjobb. Egyik rosszabb, mint a másik. Egy sem érdemel bizalmat. Többek közt azért vagyok független, mert hiszek ebben a szerepben, de ha a politikában lenne egy jó oldal, akkor odaállnék. Sajnos azonban nincs. Csak koncokat osztó gazdák vannak. Magyarországon nincs független értelmiségi attitűd: a politizáló értelmiség kizárólag médialakájokból áll. Ezeket nyilván nem lenne szabad értelmiségieknek nevezni. Ezek csahos kutyák, akik azonban nem a közvéleményt szolgálva csaholnak, nem az embereket védik, hanem bizonyos politikai pártokat és gazdasági érdekeket. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy az érdemi kritika értékek és ideológiák mentén zajlik, nem öncélú fikázódást jelent, erre is van ugyanis számos nyilvános példa. ([http://fn. hir24. hu/nagyinterju/2012/04/23/puzser-magyarorszag-egy-sotet-kulturalis-gyarmat/ Puzsér: Magyarország egy sötét kulturális gyarmat], hir24. hu, 2012. április 24.)“
— Puzsér Róbert publicista, műsorvezető, szerkesztő 1974
„Jaaaj! Na, meg a másik nagy találmány, amelyet bámulok, a járda itt, az Andrássyn, meg a környéken, tele van verve cölöppel. Nagy ötlet, te, faaa! Hát, gondold el, bele van verve a cölöp. Hogy verje bele a cölöpöt oda, hogy az autó ne álljon fel. Hát, óriási! A kutyámat vittem, te, hát, csórikám, áááá... Így mentünk, nézd meg, így me...“
— Hofi Géza magyar humorista, előadóművész, színművész 1936 - 2002
„Megnyugtató tapasztalat, mely szerint bátran lehet közeledni az ugató kutyához. Kezdőket azonban figyelmeztetünk, hogy a kutyák nem tudják ezt a közmondást. Megfordítva: amelyik kutya harap, nem ugat - ez még nincs bebizonyítva, lehet, hogy ugat, csak nem hallani, mert tele van a szája.“
— Karinthy Frigyes író 1887 - 1938
Hirdetés
„És száll az idő, és száll az idő, és szállnak az évek, száz év, kétezer év, és zúgnak a távoli partok, zúgnak a kis meg a nagy kikötők, mert nagy a hír, ami hírlik: nincs Ilion csupakő peremén csak szürke ebeknek sokasága és senki kívülük. Járnak a szürke kutyák, hegyes orruk zöld holdra meresztik, hosszú sírással sírnak, mert senki a parton nincs kívülük, csak a csend meg a kő meg a por a magánnyal. És aki arra halad, hogy tudná, mit takar itt el, mit fed a por, miféle nyomot, két talp puha rajzát.“
— Szabó Magda magyar író, költő, műfordító 1917 - 2007
„(...) volt valamije, ami ma már az emberek többségéből hiányzik. Volt szíve. S mert volt szíve, és azt az állatok felé nyitotta meg, sosem érezhetett csalódást, elhagyottságot, magányt – mert az efféle dolgokat csakis emberektől kaphatjuk. Állatoktól, főként kutyáktól: sohasem. (Verőcei emlékeim - Kutyás Sanyi)“
— Papp Olivér magyar író (1975–)