Idézetek a magányról

„A magányban, a betegségben, a zűrzavarban a barátság puszta gondolata is lehetővé teszi a túlélést, még ha barátunknak nem is áll hatalmában segíteni bennünket. Elég a tudat, hogy ő létezik. A barátságot nem halványítja el a távolság vagy az idő, a börtön vagy a háború, a szenvedés vagy a súlyos csend. Éppen ezekben a dolgokban gyökeredzik a legmélyebben, és ilyen talajból bontja ki legszebb virágait.”

„És száll az idő, és száll az idő, és szállnak az évek, száz év, kétezer év, és zúgnak a távoli partok, zúgnak a kis meg a nagy kikötők, mert nagy a hír, ami hírlik: nincs Ilion csupakő peremén csak szürke ebeknek sokasága és senki kívülük. Járnak a szürke kutyák, hegyes orruk zöld holdra meresztik, hosszú sírással sírnak, mert senki a parton nincs kívülük, csak a csend meg a kő meg a por a magánnyal. És aki arra halad, hogy tudná, mit takar itt el, mit fed a por, miféle nyomot, két talp puha rajzát.”

„Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány.”

„Kosztolányi Dezső, a költő, az író, a fölényesen művelt ember szerény reporteri álruhában elindul előkelő magányából, bejárja a város utcáit, piacait, műhelyeit, hogy a megszokott, tudomásul vett funkciókban megkeresse a lelket. Bába, katona, gyógyszerész, rendőr, sírásó, – akárkivel áll is szóba, az ő parancsoló egyéniségének szuggesztiójában beszél és vallomásával az egész „brans”-ot világítja meg. A válaszok minden szaván érezni a reporteri becsületességgel megörökített életet, igazságot, de ezek a válaszok Kosztolányi Dezső kérdéseinek a függvényei és Kosztolányi nagy író: tehát tud kérdezni.”

„A magány soha nem találtam helyesnek. Néha jó volt, de soha nem volt helyes.”

„A legrosszabb magány az, amikor nem érzed jól magad saját magaddal.”

„A magány nem abból adódik, hogy nincs az ember körül senki, sokkal inkább abból, hogy képtelenek kommunikálni olyan dolgokról, amelyek fontosnak tűnnek a számara, vagy abból, hogy bizonyos véleményeket képviselnek, amelyeket mások elfogadhatatlannak tartanak.”

„Néha kísérteties magányt éreztem, másokban is - fiatal hivatalnokokban alkonyatkor, az éjszaka és az élet legmegragadóbb pillanatait pazarolva.”

„Az ember csak addig lehet önmaga, amíg egyedül van; és ha nem szereti a magányt, akkor nem szeretheti a szabadságot sem; mert csak akkor lehet valaki igazán szabad, amikor egyedül van.”

„Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmast is.”

„Az akarat nem fontos, a panaszkodás és a hírnév semmit nem jelentenek. Nyitottság, türelem, befogadóképesség és a magány minden, ami számít.”

„Ezt két ember közötti kötelék legfelsőbb feladatának tartom: azt hogy mindegyik őrizze a másik magányát.”

„Az unalmas ember az, aki megfoszt a magánytól anélkül, hogy társaságot nyújtana.”

„A szeretet és az együttérzés megnyitja saját belső életünket, csökkenti a stresszt, a bizalmatlanságot és a magányt.”

„Látszólag csupa optimizmus a költemény „happy end”-je – de ez az optimizmus, ha jobban odafigyelünk, csak lemondó kiegyezés az Éjjel. A színjáték tele van látható derűvel és láthatatlan nyugtalansággal. Tarka tündérmese, de a mélyén ott reszket a félelem a magánytól és a sötétségtől. Olyan bájos elejétől végig, hogy az ember néha beleborzong. (II./203. o.)”

„A magányt nem az teszi rettenetessé, hogy nincs, akivel megoszthatnám a terheim, hanem az, hogy nincs, akinek a terhét elvállalhatnám.”

„Három fegyverünk van a szorongások ellen: a kapcsolatok teremtése, a szembenállás és a vállalt magány.”

„(…) volt valamije, ami ma már az emberek többségéből hiányzik. Volt szíve. S mert volt szíve, és azt az állatok felé nyitotta meg, sosem érezhetett csalódást, elhagyottságot, magányt – mert az efféle dolgokat csakis emberektől kaphatjuk. Állatoktól, főként kutyáktól: sohasem.”

„Ott, a Harmadik Torony alján megértettem mindent: nyugtalanságomat a vonatokon, a szállodákban, a vendéglőkben, a kirándulók közt, egész úton mindenütt, ahol mint magányosnak a kollektivitással, a boldog olasz kollektivitással kellett érintkeznem. A magányomat féltettem tőlük és az európai jövőtől, amit a számomra szimbolizáltak. A magányos boldogságomat féltettem az ő csordai boldogságuktól, mert ők az erősebbek. Ezt a boldogságot, amit itt érzek a Harmadik Torony alján, senkinek átadni nem tudom. Éppúgy, aminthogy senkinek és semminek, semmi államnak és semmi eszmének nem adhatom oda önmagam. (A Harmadik Torony)”

„Lehet, hogy a szerelem idő előtt öreggé tesz, aztán - amikor véget ér az ifjúságunk - újra megfiatalít. De hát hogyne emlékeznék azokra a pillanatokra? Ezért írtam le mindent: hogy a szomorúságot nosztalgiává, a magányt emlékezéssé szelídítsem. Hogy amikor befejezem ezt a történetet, amelyet önmagamnak mesélek, bedobhassam a Piedra folyóba - mert ezt tanácsolta a nő, aki befogadott és segített talpra állnom. S talán - ahogy egy szent nő mondta - a víz majd eloltja azt, amit a tűz írt.”

„Az erdő hallgatag, szelíd magánya
A búsulóknak lesz vigasztalása.”

„Ha érzéketlen és kaján emberek vesznek körül, és nem akarnak hallgatni rád, borulj le előttük, és kérj bocsánatot tőlük, mert voltaképpen te is hibás vagy abban, hogy nem akarnak rád hallgatni. Ha pedig annyira megdühödtek, hogy szóba se állnak veled, hát szolgáld őket szótlanul, megalázkodva, és sohase veszíted el a reményedet. Ha meg mindenki magadra hagy, vagy erőszakkal elzavar, akkor egyedül maradva borulj le a földre, és könnyeiddel áztatva csókolgasd, és gyümölcsöt terem a föld a könnyeidtől, bár magányodban senki se látott. Higgy mindvégig, még ha az történne is, hogy mindenki eltévelyedik ezen a világon, és csak te maradsz hivőnek egyedül: akkor is hozd meg a magad áldozatát, és egyedül maradva is magasztald az Istent.”

„Olvasám az ujságokban a hivatalos jelentést, hogy a magyar tudós társaság engem is megválasztott levelező tagjának. Ezen új rang nagyon genieroz. Ugy tetszik, mintha boldog magányomból kihurcolnának egy zajgó sokaság közé, hol ujjal fognak mutatni: "Íme a tudós!" Szegénységem büszkesége meg van alázva. A céhot és monopóliumot minden nemben utálom, s íme, nekem is céhbeli tagnak kell lennem! Nem tudom kimagyarázni, miért van terhemre nekem ez a megtiszteltetés. Úgy tetszik, hogy ez által leköteleztetik az ember a közvéleménynek s jusst ád a közönségnek tudós várakozásra. Minden fény és kijelentés ellensége a csendes örömeknek. [ … ] Ha el nem fogadom, hihetőleg gorombaságnak s kevélységnek veszik a választók s tudós bolondnak fognak tartani.”

„Ha valamiben biztos vagyok, ha maradt még valami, amire azt a komoly szót használhatom, hogy „szent hitem”, akkor az az irodalom elkerülhetetlen, emberileg örök voltában való hit. Hiszem, hogy a legtávolabbi időkben is, az új-zélandi utazón túl, aki oly sokatmondóan mereng a londoni Szent Pál-székesegyház romjain, a technikai utópiák gumiból és villamosságból készült boldogságán és a biológiai antiutópiák tojásból és palackból kitöltött boldogtalanságán messze túl, az utolsó emberig, aki valamilyen irodalmi formulában fogja elzokogni magányát az egyre érthetetlenebb csillagok alatt, mindig élni fog az a valami az emberben, amit, pars pro toto [részt mondva az egész helyett], úgy nevezünk, hogy Irodalom.”

„A magány: nagy társaság; az elhagyottsághoz legalább kettő kell.”

„Hogy érne véget a magány, melyet igazi fény nem látott soha, ahol nem volt egyensúly, sem nyugalmi helyzet, csak elferdült tárgyak végtelen csuszamlása, olyan égbolt alatt, amelyben nem él a reggel emléke és az este reménye?”

„Könnyű a világban a világ véleménye szerint élnünk, könnyű a magányban a magunk véleménye szerint, de nagy embernek csak az nevezhető, aki a tömegtől körülvéve is képes tökéletes nyugalommal megőrizni a magányos ember függetlenségét.”

„A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.”

„A mai ember egyre markánsabban: Én. Ezért alapvető történéseinket egyedül kell átélnünk. A vállalt magány minden valódi kapcsolat alapja.”

„Kevés emberi élmény tárja fel megragadóbban az emberi sors kétértelműségét, mint a szexuális tapasztalat, melynek során egyszerre s együtt érzi magát testnek és léleknek, szubjektumnak és Másiknak. Az ebből fakadó konfliktus a nő esetében szükségszerűen élesebb, mint a férfinál, mert kezdetben kénytelen tárgyként megragadni önmagát, s nehezen leli fel szilárd autonómiáját a gyönyörben: ehhez előbb vissza kell hódítania szabad és transzcendens szubjektuma elvesztett méltóságát, de úgy, hogy egyidejűleg vállalja és betöltse a sorsot, melyre teste rendeli. Ez nehéz és kockázatos vállalkozás, sokszor kudarcba is fullad. De a nőt éppen helyzetének ellentmondásossága óvja meg az önáltatás csapdáitól, melyekbe a férfi oly gyakran beleesik, mert tévútra csábítják az agresszív szerepéből fakadó látszatelőnyök s az orgazmus önelégült magánya: nem mindig vállalja testét, s ezért nem is azonosul maradéktalanul vele. A nő önismerete mélyebb és autentikusabb.”

„A magánytól kell megóvnod. Ne harcolj értem, hanem légy velem! Erre van szükségem.”

„Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.”

„Féléves miniszterelnökként azt mondhatom, hogy ma Magyarországon nem elég erős a kritikai közélet, nem elég erős a kontroll, a magyar közélet az indokoltnál lényegesen nagyobb belenyugvással figyeli, ami történik. Az új Magyar Köztársaság alapító atyái nagyon tisztességes, erős, működőképes struktúrát hoztak létre, de ebben a struktúrában az élet és az azt meghatározó demokratikus ethosz, a hétköznapok demokráciája, a demokratikus viselkedésmód és kultúra nem egészséges. Ezernyi bajtól szenved. És ebben közös a felelősségünk.
Ebben az értelemben nincs magány, más értelemben viszont van. Abban az értelemben, hogy túlságosan erős velem szemben a megrendelő attitűd. Az ország megváltoztatására vonatkozó igényeket - még közületek is, önök közül is - nagyon sokan megrendelésként fogalmazzák meg: csináld meg, azért tartunk.
Nem az a baj, hogy ha - egyébként méltatlanul - mindenféléket egymás fejéhez vágnak a politikusok. Ezt ki lehet bírni. Nem muszáj politikusnak állni. Az a baj, hogy ezek a viták kikerülik a lényeget. Ezek a viták önmagáról a politikáról, a politika szereplőiről, az egymáshoz való viszonyukról, a felszínről, a fecsegésről szólnak, Magyarországról alig. S végképp nem szólnak az összefüggésekről.
„Ez elképesztő kihívást jelent a következő három évben az igazgatás, az oktatás, az egészségügy, a szociális és munkanélküli-ellátás, a lakástámogatás és a családtámogatás területén. És e területek melyikéről tudjuk, hogy mit csináljunk vele? Egyikéről sem.””

„Elmentem összegyűjteni azt a néhány személyes holmit, amelyet felbecsülhetetlennek tartottam: macskámat, elhatározásomat utazni és magányomat.”

„Ebben a világban a magány olyan nagy, hogy láthassuk az óra mutatója lassú mozgásában.”

„..S ott állsz a küszöbön a
Magadhoz hasonlókkal zsúfolt világ
És az egész világtól zsibongó
Magányod között”

„A magány jó, de viszont szükséged van valakire, aki elmondja neked, hogy a magány jó.”

„Három szék volt a házamban; egy a magánynak, másik a barátságnak, a harmadik pedig a társaságnak.”

„A barátságnak nincs szüksége szavakra - ez egy olyan magány, amely megszabadult a magány gyötrelmeitől.”

„Abban a magányban élek, amely fiatalkoromban fájdalmas, de az idősebb korban kellemes.”

„Olyan ember voltam, aki a magányban virágzott; nélküle olyan voltam, mint egy másik ember élelem és víz nélkül. Minden egyes nap a magány nélkül meggyengített. Nem voltam büszke a magányomra; de függő voltam tőle.”

„Az írás a teljes magány, az alászállás önmagunk hideg mélységébe.”

„Így láttunk: csupa fenség zord magányod;
erőd, mint őrjöngő tűz, úgy lobog.
Pedig angyali szépség volt az álmod,
barátaid lázongó démonok.”

„A magány teszi szebbé az életet. Különleges fényt kölcsönöz a naplementéknek, és jobb illatúvá teszi az éjszakai levegőt.”

„Mint fő csodáját az emberi észnek,
áldom a beszédet, mit mély magányba
merülve, önmagából szült világra,
mert ez lett eszköze minden egyébnek.

Igen, céljának tartom s lényegének,
hogy a lelket nyomó átkot lerázta.
mely azt komor egyedüllétre szánta,
s megölte volna, mielőtt fölébred.”

„Magány, úgy futok hozzád, ahogyan a vízbe a forró köznapok elől;
be jó, ha tiszta hűsöd végtelene szinte kristályként körültündököl!”

„Nem kell gyászolnunk a halottakat. Miért kellene gyászolnunk őket? Ők már egy olyan helyen vannak, ahol nincs többé árnyék, sötétség, magány, elszigeteltség vagy fájdalom. Otthon vannak.”

„Azok, akik utálják a társasági életet, szerelmesek a magányukba, és azok, akik saját társaságukban egyedül érzik magukat, a társadalmi elfogadás igazi szerelmesei. Akárhogy is, az életben egyensúlyozni kell a szeretet és a gyűlölet között.”