Idézetek tudta-ről

„A főfelügyelő feszülten szelte a métereket a kapitányság robosztus épületében. Még mindig Wajda szavai kalapáltak a fülében. Végigmért a kihűlt kávék felett görnyedő kollégákon, és rögtön tudta, mi a helyzet. Még mindig ugyanott tartanak, mint amikor elkezdték.”

„Képtelen volt egyetlen perccel is tovább maradni Aleksandra lakásán. Nem tudta volna megtűrtőztetni magát. Csak most döbbent rá igazán, hogy Wloka parancsa mivel is jár. Nemcsak a szokásos kitartást és igyekezetet követeli meg, hanem óriási önuralmat és józanságot is. Feltépte a lépcsőházajtót, és mélyet szívott a friss, koraesti levegőből. Nem fogom hagyni, hogy ez a kis könnyűvérű szépség összezavarjon! – mordult fel magában, az ér kidagadt a halántékán. Pengevékony ajkait összeszorította, és bevágódott jelzés nélküli szolgálati autójába.”

„Egész úton küzdött felemás érzéseivel. Nem tudta, hogy mit gondoljon a nőről, és
a dolog dühítette, hiszen máskor könnyen átlátott az embereken. Aleksandra azonban egy veszélyesen szép, és kiszámíthatatlanul verdeső pillangóra emlékeztette.”

„A kilencvenes évek elején kezdte a pályafutását, cigarettát csempészett, lopott autókkal kereskedett, kétes ingatlanügyleteket bonyolított. Akkoriban rengeteget lehetett kaszálni az eff éle dolgokkal. Borkowski gyorsan kinőtte magát, jelentős vagyonra tett szert, amit aztán ügyesen tisztára mosott. Kilépett a gengszterszerepből, és öltönyös üzletemberré vált. Hamarosan már nem csak a saját pénzét mosta, hanem másokét is. Sokan fordultak hozzá, mert
a szervezete hatékonyan, diszkréten, és megbízhatóan működött. Rendőrtisztek, titkosszolgálatosok, politikusok soraiból szervezett védelmet magának, komoly tőkét biztosított néhány ambíciózus
alaknak, akik a segítségével magas pozíciókba jutottak, de akkor már a lekötelezettjei voltak. Mindent alaposan megszervezett és hibátlanul kivitelezett. Ravasz, dörzsölt, és gátlástalan. A hatóságok sohasem tudtak fogást találni rajta.”

„Cezary olykor a tudtuk nélkül figyelte a kiszemeltjeit, különféle egyetemeken, multicégeknél, még a seregben is –magyarázta tompa hangon. – Ez a titkosszolgálatoknál is bevett módszer. Amikor egy ügynökség beépíthető embereket keres, hasonló módon
jár el. Cezary tarsolyában mindig van néhány megvett titkosszolga, ellesett már tőlük egypár fogást. Nem mellesleg a zsaruk között is vannak beépített emberei. El sem hinnéd, mi mindenre képesek
egyesek a pénzért. Cezary pedig kimondottan szórakoztatónak
találja, ha egy mocskos munkát épp a törvény egyik emberével végeztet el”

„Hiba volt az is, hogy a vezető magyar politikusok legtöbbje csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerte Lenin és Sztálin legfontosabb műveit és az orosz bolsevizmus arcát: tetteit, célkitűzéseit, gyakorlatát. E tekintetben mindig hiányoltam – a Horthy-korszakban is – a felvilágosító munkát. Ami volt, az hézagos és fogyatékos volt, s majdnem teljesen megszűnt, hivatalos vonalon, a Bethlen- kezdeményezte kereskedelmi kapcsolatok után. Engem első fogságom emléke állandóan hajtott a bolsevizmus könyörtelen módszereinek elemzésére, ideológiájának – amennyire lehetett – maradéktalan megismerésére. Nem szűntem meg tüzetesen tanulmányozni Róma eligazításait sem, ugyanakkor elmélyedtem a materializmus bölcseletében és tulajdonképpen már 1917 óta igyekeztem elolvasni azokat a kritikai-ismertető műveket, amelyeket itthon és külföldön az orosz forradalom kezdetéről s későbbi étapjairól, terjedéséről felhajtani tudtam. Tanulmányaim és megfigyeléseim alapján tudtam, hogy a marxizmus olyan világnézeti, ideológiai irányzat, mely eszmeileg céltudatosan is ateista, gyakorlati módszereiben vallás- és egyházromboló, uralmának a világra való kiterjesztését könyörtelenséggel hajtja végre s a szelíd képmutatástól kezdve a leggonoszabb terroreszközöket is hajlandó igénybe venni. Évtizedekkel ezelőtt írtam „Az édesanya” című könyvemben a bolsevizmusról az alábbi sorokat: »Lenin írja Gorkijhoz: Minden isteneszme kimondhatatlan aljasság, és tulajdonképpen legundorítóbb leköpése önmagunknak. – Lenin nyíltan bevallotta, hogy programjuk szükségszerűen magában foglalja az istentelenség terjesztését. Ahogy az egyén, a magántulajdon fogalmát kiirtották, átgyúrják a családot és a házasságot is… Oroszországban kiirtották az ellenzéket, de a kulákokat (földmíveseket) is; behozták a rabszolgaságot. Emberi vágóhidak, tömegmészárlások fölött, vér- és könnyfolyamok, rémület és átokóceán hömpölygő hullámain uralkodik egy fej: a diktátoré. Remeg ő, remegnek tőle és ő állandósítja a vérfolyamot a bűn és bűnhődés földjén. Egy nép hangtalan átka övezi…«”

„Kézzelfoghatóan meggyőződtem egy dologról, s most egészen világos lett előttem: Teljesen hamis elképzelésem volt életszentségemet illetően. Minden cselekedetemben, vagy még a legkisebb hibámban is egy szent életét tartottam tükörképszerűen magam előtt, akit a legapróbb tettemben is utánozni akartam, olyan pontosan, mint például egy festő, aki lemásolja Rafael képét. Mindig így beszéltem: (Gonzaga) Szt. Alajos most ebben az esetben így és így cselekedne, vagy pedig ő nem tenné meg ezt meg ezt. Azonban így sohasem tudtam elérni, amit elképzeltem, s ez nyugtalansággal töltött el. Ez a módszer tehát nem vált be. A szentek erényeiből a lényeget, s nem a lényegtelen járulékos részeket kell átvenni. Én nem Szt. Alajos vagyok, s nem úgy kell szentté lennem, ahogy ő, hanem saját lényem, jellemem szerint, és a tőle teljesen különböző életkörülmények között. Nem lehetek senkinek vértelen, száraz és merev másolata, mégha az illető tökéletes példakép is. A jó Isten azt akarja, hogy úgy kövessük a szenteket, hogy erényes életük velejét tegyük magunkévá, változtassuk át vérünkké, s alkalmazzuk azt sajátos hajlamainknak és körülményeinknek megfelelően. Ha Szt. Alajos az én helyzetemben lenne, egészen másképpen lenne szent, mint ahogy lett.”

„Tudtad, hogy a csillagok mindig veled lesznek. Csak felnézel az égre, és már nem is vagy olyan magányos.”

„Boka okos fiú volt, de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi, s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk.”

„Még soha nem találkoztam olyan tudatlan emberrel, hogy ne tudtam volna tőle tanulni valamit.”

„Ha valamelyik már érett volt — ezt meg tudtam állapítani —, akkor el vele a többiek közül, és beléje cspögtettem Mr. Muhammad tanítását: „A fehér ember az ördög.””

„Szerettem a szüleimet, nem akartam keseríteni őket azzal, hogy ellenállok tilalmuknak, holott nem tudtam elfogadni érvelésüket. Én nem rettegtem az ókúttól, én vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb nem is történhetik velem, mint hogy csakugyan megnyílik a kavicsos felszín, s én lassan alásüllyedek. A látható kutak varázsa is vonzott, hát még egy láthatatlané, amely azzal kecsegtetett, hogy megláthatom mindazokat a titkokat, amelyeket ott őriz a kútfeneken. De álltam, amit megígértettek velem, csak messziről néztem a tilalmas helyet, sóvárogva és engedelmesen.”

„Emlékszünk az 1953. július 26-át megelőző hónapokra, amikor az elvtársakból álló kis csoport tagjainak többsége mindenhová magával vitte Marx és Lenin könyveit. És emlékszünk, hogy Lenin néhány könyve – mert Lenin könyvei voltak – a Moncada utáni házkutatás során a rendőrség kezébe került. Emlékszünk, hogy a Moncada-perben az ügyész vádjai között a legsúlyosabb az volt – hogy úgy mondjam -, beugrató kérdései között az szerepelt, igaz-e, hogy voltak könyveink Lenintől, és hogy Leninnek azok a könyvei a mieink voltak-e. Emlékszünk, hogy nem tudtuk leplezni a felháborodásunkat ekkora ostobaság láttán, hogy Lenin könyvével hozakodnak elő. Felháborodva álltunk fel és azt mondtuk: „Igen, mi olvassuk Lenint, és aki nem olvassa Lenint, az nem tud semmit.””

„Moszkvai életem utolsó éveiben…tudtam, hogy Sztálinnak külön archívuma van, amelyben dokumentumokat, bizonyítékokat, rágalmakat gyűjtött kivétel nélkül minden jelentős szovjet államférfi ellen.”

„Rod Stewart, Elton John és én össze akartunk hozni egy bandát. Hármunk után Hair, Nose & Teeth-nek (Haj, Orr és Fogak) neveztük volna. De nem jött össze, mert nem tudtunk megegyezni a szavak sorrendjében. Én természetesen azt akartam, hogy Teeth, Nose & Hair legyen.”

„Minél mélyebbre ás a bánat a lelketekben, annál több örömet tudtok befogadni.”

„Egy-egy fiúval való kivételes bánásmód... egy-egy rosszul sikerült feleletem felett való viccelődése valamelyik tanárnak, amikor pedig igazán készültem, gombóccá gyűrte a feleletet a torkomban, és egyszerűen megnémultam. A végeredmény: szekunda vagy valami nyomorult félszekunda. Magam sem értettem magamat. Különösen a számtan lett végleges ellenségem, mert olyan kérdéseket sem tudtam megoldani, amelyeket pedig, ha magam voltam, fejből felírtam a táblára. Mindezeken felül pedig állandó zavaros és rémes álmokkal küzdve, néha csodálatosan szép, néha pedig borzongatóan fájdalmas orgonazúgást hallva, olyan melódiák zengtek a fülemben, amelyek borzalmasságukban is feledhetetlenül szépek voltak, és - nagyon ritkán és nagyon röviden - néha nappal is újra jelentkeztek. Mivel azonban általában rendesen viselkedtem, szüleim talán megnyugodtak, hogy majd csak lesz valahogy, és csak akkor döbbentek meg, amikor a félévi bizonyítványban latinból, földrajzból és számtanból megbuktam. Bizonyítvány-kiosztás után tócsát sírtam a zsebkendőmbe, és hazamenve a bizonyítványt beletettem a misekönyv vastagságú Családi levelező című könyvbe, amelynek állandó helye volt a szekrény tetején, a sarkon, és nemcsak szerelmes levelekkel, de különféle szükséges okmányok kiállításával, jogi tanácsokkal, sőt végrendeletekkel is foglalkozott.”

„Utóvégre nem engedhette meg magának, hogy pártatlan informátor legyen, és lemondjon arról a reményről: átneveli ezeket az embereket. És nem tudta meggyőzni őket, hogy bonyolult korunkban a szocializmus igazsága néha eltorzított, kerülő úton érvényesül. éppen ezért a most zajló események közül az ő számukra, ahogy a Történelem számára ( és mintegy a tudat alatt a maga számára is) csak azokat kellett kiválogatnia, amelyek megerősítették a megjövendölt főútvonalat, és elhanyagolnia azokat, amelyek ingoványos talajra kanyarodtak volna.”

„Ha tudtam volna, inkább órásmesternek megyek.”

„Amíg rendszeresen ittam, mindenre vissza tudtam emlékezni, akár megtörtént, akár nem.”

„Honnan tudtad, hogy a Nemesis forduló kerekét megállíthatja a porszem, ami belekerül, a pillanat? Honnan tudtad, hogy csak annak nem ég le a városa, aki eleve nem is építkezik, de akkor minek élt, ha meg se próbált bástyát emelni a pusztulás ellen?”

„Tudtam, hogy akkor, mikor a nagy szellem lesújt, hogy az emberiséget két szembenálló részre osztja, én a közemberek oldalán fogok állni.”

„Előbb-utóbb nyilván éppúgy megválasztották volna képviselőnek, mint akárki mást, ha ki tudta volna várni.”

„Az újságírás abból áll, hogy az olvasókkal, akik nem is tudtak arról, hogy Lord Jones élt, közlik, hogy Lord Jones meghalt.”

„Azt gondolnánk, hogy aki abszolút hatalomhoz jut egy ilyen hatalmas országban, az nagy ember. De ez nem igaz. Sztálin nem volt nagy ember. Először is bárdolatlan volt, híján a szellemi minőségnek, nem volt különösebben intelligens, viszont egészséges gyakorlati észjárással és mindenféle negatív tulajdonsággal rendelkezett. Tehát agyafúrt volt, soha senkinek semmit nem bocsájtott meg, mindig bosszút állt, személyes kapcsolataiban tisztességtelen volt. Sztálin természeténél fogva durva ember volt. Ennek ellenére kifogástalanul tudott viselkedni, illetve tudta magát türtőztetni. faragatlanul csak akkor viselkedett, amikor úgy ítélte, hogy felesleges udvariaskodnia.”

„A fecske a szél legkedvesebb játékszere.
Ha biztosan akarod tudni, hogy kötelességedet teljesítetted, csináld mindig azt, ami a legkellemetlenebb.
Jó az Isten. Nem engedi, hogy megnyíljon alattam a föld, amikor nyelvtani hibát csinálok.
Egyedül a fák ismerhetik a víz titkát.
A madár nem azért száll a rózsabokorra, mert rózsákkal van tele, ─ levéltetveket keres
A temetőket gondozzák, a halottakkal nem törődnek.
A csend istennője a Hold.
Amikor a vízre hó hull: csendre csend esik.
Az irónia a boldogság egyik eleme.
Légy szerény! Bár ez is a gőg egy fajtája, de kevésbé visszatetsző.
Közlik velem, hogy X rosszat beszél rólam. Csodálkozom. Tudtommal soha jót nem cselekedtem vele.
Igazán szabad szellem az, aki képes visszautasítani egy meghívást, anélkül, hogy megindokolná.
Leányainknak megtiltjuk bizonyos könyvek olvasását ─ de ha kedvük tartja, elmehetnek délután az állatkertbe a majomketrec elé, nézni a majmok játékát.
Az irodalom olyan mesterség, ahol szüntelenül bizonyítanod kell tehetségedet, olyan embereknek, akiknek nincs tehetségük.”

„Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik istenének romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom.”

„Bár nem tudtam, hogy mennyi játszmában, de azt tudtam, hogy én fogok győzni.”

„Véleményem szerint, Fichte, Schelling és Hegel nem filozófusok, mert hiányzik belőlük ennek első kelléke: komolyság és becsületesség a kutatásban. Puszta szofisták ők: látszani akartak valaminek, nem lenni, s nem az igazságot keresték, hanem saját javukat és előmenetüket a világban…ezzel szemben kitűntek egy dologban, abban a művészetükben, hogy elkápráztassák a közönséget s magukat olyasmi gyanánt érvényesítsék, amik nem voltak; mindehhez kétségkívül tehetség kell, csak nem filozófiai. Hogy ellenben a filozófiában semmi valódit alkotni nem tudtak, -végső alapon azon múlott, hogy értelmük nem vált szabaddá, hanem szolgálatában maradt az akaratnak.”

„A fizikai gyengeség nem tudta megzavarni realitásérzékét. A kompromisszumok örök robotosa a kor követelményeinek szellemében képes volt átértékelni korábbi alapvető nézeteit is. Kádár János az életét tette fel a kizsákmányolás elleni harcra, meggyőződésében sohasem ingott meg, mégis a korát messze megelőzve ismerte fel, hogy az elkerülhetetlenül beáramló tőke milyen hatást gyakorol majd Magyarországra…”

„A legelső csalódás után soha többet nem tudta magát teljesen átadni a másiknak. Félt a szenvedéstől, az elvesztéstől, az elkerülhetetlen szakítástól. Persze ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak a szerelem útjához - így hát csak úgy tudta elkerülni őket, ha idejében letért az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett, hogy ne is szeressen.”

„Szemöldökömet összehúzva farkasszemet néztem saját tükörképemmel, keresve, mi különöset láthatok a szememben. Ugyanolyan volt, mint máskor, a szokottnál kicsit szomorúbb, de…
Megtorpantam. Már tudtam, mit akart megláttatni velem Truska. A tekintetem nem egyszerűen szomorú volt - a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység. (…) Már tudtam, mire gondolt Truska, amikor arról beszélt, hogy az élő is lehet halott.
- Larten nem akar ezt - súgta a fülembe, miközben meredten bámultam azt az üres szemet a tükörben. - Ő szeret az életet. Azt akar, hogy te is szeressed. Mit mondana, ha látná ez az élőhalott tekintet, ami csak rosszabb lesz, ha nem hagysz abba? (…) Az üres nem jó - folytatta Truska. - *Iszonyatos teher mindez egyetlen embernek, különösen ha az illető ilyen fiatal, ilyen tapasztalatlan, és… a fenébe is, mit szépítsük: ilyen gyáva, mint én. Egyszerűen disznóság. De hát mikor igazságos az élet? A dolgok nem ilyen egyszerűek, a fájdalom, a baj és a megpróbáltatások nem egyenlő arányban oszlanak meg azok között, akik képesek megbirkózni velük. Egyesek rákényszerülnek, hogy Atlasszá legyenek, és egymaguk tartsák meg a világ súlyát. Nem volna szabad így lennie, mégis így van.”

„Sose bánjuk azt a jó ötletet, amit nem tudtunk alkalmazni. A jó tréfa sokszor rossz cselekedet.”

„Ismerem jól a macskákat, egy időben egész macskacsaládokat neveltem. Évezredek óta élnek itt, és még mindig nem tudtak egészen belenyugodni. Nem beszélnek az elveszített szabadságról, de még mindig gondolnak rá. Pillantásuk méltóságos és áthatolhatatlan, mint a színes embereké. Az európai civilizáció sokat ronthat rajtuk, de lelkük mélyén nem romlanak meg. (I./569. o.)”

„Tudtam, hogy csodálnom kellene a bagoly vadásztehetségét, de nem tudtam nem sajnálni az egeret.”

„A korbácsnak tömör, sűrű struktúrája volt, a fájdalom már az első ütés után otthonosan érezte magát az emberben; voltaképp ez az első ütés elég volt egy egész napra, sőt még tovább, voltaképp az első „első ütés” elég lett volna egész életemre, de ezt nem tudtam elmagyarázni az idősebb K.-nak. Csak kiabálni tudtam, „Apu, ne bánts”, mindig ugyanazt, úgyhogy az idősebb K. rám se hederített; nem tudtam elmagyarázni neki, nem tudhatta, hogy egyetlen ütés a korbáccsal elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak leülni, hogy egész éjszaka ne tudjak elaludni, hogy másnap egész nap kerüljem az emberek tekintetét. Nem tudhatta mindezt, hiszen sosem verték meg a korbáccsal, noha volt már hagyománya a korbácsnak, noha már nem egy nagyobb állat megismerte a keménységét, a hatékonyságát, sőt alighanem a szagát is; hiába, én voltam az első embergyerek, aki megízlelte a korbács hagyományát, aki nem felejtette el a fájdalmat, amit okoztak neki, amit az idősebb K. okozott neki; mert senki más nem merte volna a kezébe venni azt, senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy a kezébe vegye, hogy ilyen célra használja. Ilyen, mondjuk ki, pedagógiai célra.

A korbácshoz hasonlóan a fájdalomnak is megvolt a maga sűrűsége. Már az első ütés után mázsás teherként ömlött szét a testemen; az első ütést a hirtelensége különböztette meg a többitől, ezt volt a legnehezebb kapni, mert erre vártam a legtovább, ez volt a legeredményesebb, minthogy a felkészületlen testbe tört be. Voltaképp az első ütés elég lett volna az úgynevezett pedagógiai hatás eléréséhez, vagyis jelen esetben az abszolút és feltétel nélküli engedelmesség kikényszerítéséhez, mert ezt az elvet oltotta bele az idősebb K. a kutyáiba és az embergyerekébe; az első ütés után azonban, amely csupán beinjekciózás volt, jöttek az újabb, egyre erősebb, az átható fájdalmat kiterjesztő, mindent átható fájdalommá fokozó ütések is. S ahogy az injekció utáni fájdalom is folyékony, akár az ólom – és az ülepen, az epicentrumon keresztül szétfolyik mindenfelé, elhatol egész a velőig, a gerincen végigfutó libabőrökig, és csak amikor ezek elmúlnak, adja át óvatosan a helyét a megkönnyebbülésnek, a nővérke kiveszi a tűt, és megtörli a szúrás helyét –, hasonlóképpen folyt szét a fájdalom is, csak ez makacs volt, a megkönnyebbülés nem győzte cérnával, és rosszkedvűen, dolgavégezetlenül távozott; kegyetlen fájdalmat okozott a korbács, minthogy önző fájdalom volt ez, pöffeszkedett a bőségben és a hely-idő egységében. Az idősebb K. gondoskodott róla, hogy mindig egy ütéssel többet adjon a kelleténél, hogy adjon egyet tartalékba, hogy jobban belém vésődjön (nem tudhatta, hogy az már nem vésődhet belém jobban), hogy el ne felejtsem – nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azt nem lehet elfelejteni. Ha képes lettem volna beszélni erről az egészről, akkor sem hitte volna el, hiszen soha senki nem ütötte meg a korbáccsal; – ha képes lettem volna, akkor sem… De nem voltam képes semmire, csak kiabáltam, hogy „Apu, ne bánts!”; bár később, a második vagy harmadik alkalommal, a második vagy harmadik pedagógiai szeánszon túl már csak azt, hogy „Ne bánts!”; később, a huszadik vagy harmincadik alkalommal meg csak azt, hogy „Nem!”. A „Nem” volt a talán legtágabb válasz minden felmerülő tisztázatlanságra, minden feltételezhető kérdésre, nem különben arra, amit az idősebb K. kérdezgetett, miközben vert a korbáccsal. Amit az idősebb K. egymás után kérdezgetett, amikor egymás után mérte rám az ütéseket is a korbáccsal. Azt kérdezte:

– Fogsz még? – (ütés) – Fogsz még? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz még?”

„A legelső csalódás után soha többet nem tudta magát teljesen átadni a másiknak. Félt a szenvedéstől, az elvesztéstől, az elkerülhetetlen szakítástól. Persze ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak a szerelem útjához - így hát csak úgy tudta elkerülni őket, ha idejében letért az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett, hogy ne is szeressen.”

„Puskás nem osztotta Heisenberg nézetét, ő mindig egyszerre tudván tudta a labda helyét is, sebességét is (igaz, a futball Euklidész világa, ahol a kapufák szögeinek összege mindig 180 fok).
Puskás, Gödel, passz; Élet és Irodalom”

„Én csak olyankor tudtam igazán szeretni az apámat, amikor a lóversenyen elvesztette a pénzét.”

„Átmentem én is ezen a napon, 1939. szeptember elsején, sőt meg is maradt bennem rendkívül mélyen, kitörülhetetlenül csodásnak, csak éppen úgy jártam vele én is, mint a Pármai kolostor Fabrice del Dongója a Waterlooi csatával, aki észre sem vette, érzékelni sem tudta, hogy az ütközetben maga is részt vett.
~ A garabonciás diák”

„Én vagyok a legnagyobb. Ezt még azelőtt mondtam, hogy tudtam, hogy az lennék. Rájöttem, ha elégszer mondom, akkor meggyőzöm a világot, hogy tényleg én vagyok a legnagyobb.”

„…úgy érzem, mintha a való életen kívül élnék. Azt hiszem úgy járok, mint az a bizonyos varázsló, aki nem tudta az elszabadult démonait visszaparancsolni.”

„Miközben Rieux a városból felszálló örömujjongást hallgatta, arra gondolt, hogy ez az öröm mindig veszélyben van. Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat.
A pestis”

„Amikor megalapítottam az Altust, volt tudásom és kapcsolatom, ám egyvalamit nem tudtam: mit vegyek meg ebből az őrült nagy [állami] vagyonból.”

„Azt tudtam, hogy a Politikai Bizottságban két szárny létezik, a reformista és a nosztalgikus, csak azt nem tudtam, hogy mindkettőnek az " Öreg" a vezetője.”

„Ha tudtam volna 1992-ben, hogy két évvel később a szocialisták nyernek, akkor ezer az egyhez fogadtam volna erre, és akkor ma kevesebb munkával tízszer ekkora vagyonom lehetne.”

„Az államot senki sem kényszerítette arra, hogy velem rossz üzleteket kössön. Megfizettem azt az árat, amit tőlem kértek, s ezt az árat én nem is tudtam befolyásolni. Aki augusztusban árengedménnyel vesz fürdőnadrágot, az sem sajnálja emiatt az áruházat. Lelkiismeretfurdalásom inkább akkor lehetne, ha az így szerzett vagyont (…) elkártyáztam volna.”

„Bénító érzés volt; az érzés, hogy egy hatalmas lyukat vágtak ki belőlem a mellkasomon keresztül, amik tovább dobognak és véreznek, az idő haladásának ellenére. Igazából tudtam, hogy a tüdőmnek még mindig épnek kell lennie, mégis ziháltam, mert a fejem forgott, mintha a próbálkozásaim nem segítenének semmit. A szívemnek is dobognia kellett, de nem hallottam a pulzust a fülemben, a kezeim kéknek tűntek a hidegtől. Befelé dőltem, tartottam a bordáim, hogy egyben tartsam magamat. Küzdöttem a zsibbadtságért, a tagadásért, de az elkerült engem. És mégis, úgy éreztem, hogy túlélhetem. Óvatos voltam, éreztem a fájdalmat - a fájó veszteséget ami a mellkasomból sugárzott, miközben a seb roncshullámai végigszaladtak a végtagjaimon és a fejemen keresztül - de ez kezelhető volt. Át tudtam vészelni.”

„Tudtam, hogy mi folyik, de szándékosan nem vettem észre.”

„Mindig is szokatlanul taszító voltam. Ami rosszabb, tudtam is erről. Olyan régen velem volt már ez az érzés, hogy nem is tudtam elképzelni, milyen lehet nélküle.”

„Nem tudtam segíteni, főnök. Megpróbáltam visszatartani, de már túl késő volt.”

„El sem tudtam képzelni, hogy létezhet még olyan dolog a világon, amitől nekem félnem kellene - fizikai dolgoktól semmiképpen. Ez az egyik előnye annak, ha az ember mindent elveszített.”

„Két szövetségese volt tehát az új tulajdonosi rétegnek: a korábbi elit, amelyik ismerte az országot és tudta, miben van üzleti fantázia, valamint a vállalati menedzsment, amelyen keresztül meg lehetett ismerni a cégekben rejlő értékeket”

„Volt más is. Csak nem tudtam, hogy mi az a más. Még nem tudtam. Ha megpróbáltam volna szavakba önteni, olyan hülyén hangzott volna, mintha egy szerencsesütiből előhúzott cédulát olvasnék fel. Amire többek között rá van írva a végzet.”

„Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.”

„Ilyennek kell lennie a Forma-1-nek, ezek az ember-ember elleni küzdelmek azok, amitől izgalmassá válok kívülről, és belülről is. Éreztem, hogy szinte hasítottam a kavalkádon át, ezzel a valóban kiválló autóval, rengeteg volt a tartalékom, tudtam támadni, s az ellenfeleket sorban hagytam magam mögött. Általában az ember más várja, mikor lesz vége egy futamnak - hiszen fáradt. Ma azt éreztem, hogy ha lehetett volna, még egy darabig-csak még egy keveset- szívesen köröztem volna odakinn a többiekkel!”

„Azt hiszem, ezt úgy értette, Len, hogy a világ megőrült. Így hiszem. Ez a Yeats tudta, még ha semmi mást nem tudott is, hogy a világ előbb-utóbb felfeslik a varratoknál.”

„Estragon: Hiába, nem megy.Vladimir: Magam is azt hiszem. Sokáig nem tudtam beletörődni a gondolatba, légy észnél, Vladimir, mondtam, még nem próbáltál meg mindent. És elölről kezdtem a küzdelmet.”

„A Király Színház akkor nagyon rosszul állt. Rákosi Szidinél laktam akkoriban, Beöthy László mamájánál. Ő aggódott legjobban fia színházának anyagi helyzete miatt. Akárhányszor hazajöttem a próbákról (János vitéz próbáiról) mindig faggatott: Lesz ennek sikere?… de jó lenne, ha legalább huszonötször lemenne… Nem tudtam megnyugtatni. Aztán amikor először próbáltunk jelmezzel, zenekarral, Szidi néni lejött a próbára. Voltak még vagy harmincan a nézőtéren. Akkor elénekeltem az "Egy rózsaszál szebben beszél"-t, s már eldőlt a darab sorsa. Mindenki sírt a nézőtéren, én is velük. Beöthy feljött a színpadra és ezt mondta: Ez a darab százszor fog menni! Szidi mama ráduplázott: Kétszázszor. Mindketten tévedtek. Csak én játszottam eddig 574-szer!”

„Szegénység mindig volt és mindig lesz, felelte nekem a 20-as évek végefelé egy cisztercita lelki atya, akihez azzal a kérdéssel fordultam, hogy a tudtommal oly gazdag pécsi egyházközösség – oda jártam egyetemre – miért nem tesz valamit a komlói szegénység felszámolása érdekében, amit szinte nyomornak nevezhetnék, rabszolgaságnak. Miért tűri el az emberek és asszonyok oly mértékű kiszolgáltatottságát? Fiam, mondta a tanárom, a szegénység létezik mióta a világ világ, és nem az egyház dolga, hogy azt megszűntesse. Az egyháznak a lélek üdvösségével kell törődnie, nem a megélhetéssel, a testi szükségletek kielégítésével. Afrikában, Ázsiában, a Balkánon olyan óriási a szegénység, a Szentlélek sem tudná azt orvosolni, nemhogy az ember.
Ezért a papi válaszért lettem forradalmár.”

„Az ember igazi értékét úgy lehet meghatározni, hogy megvizsgáljuk, mily mértékben és milyen értelemben tudta Énjétől felszabadítani magát.”

„Szép idő volt. Az úttesten haladtam, oly közel a járdához, amilyen közel csak tudtam. Nekem a legszélesebb járda sem elég széles, ha egyszer elindulok, s mindig attól félek, hogy kényelmetlenséget okozok az idegeneknek. Megállított egy rendőr és így szólt: Az úttest a járműveké, a járda a gyalogosoké. Mint egy bibliai mondás.”

„…és megalázó volt a menhelyi szalmakalap is - már messziről hirdette, hogy menhelyi / a kabát is / a kalapot kicsipkéztem nagyon megvertek, én nem tudtam mást hazudni, mint hogy nem én csipkéztem ki / másodszor is kicsipkéztem a szélét, ismét nagyon megvertek / pedig én így akartam otthon lenni - mért vagyok én menhelyi gyerek / a mama eljött aztán otthagyott én azt hittem, hogy haza fog vinni…”

„Nem tudom, meddig ültünk ott mozdulatlanul. Talán órákig. Végül a pulzusom lenyugodott, de Edward nem moccant, szótlanul tartott a karjában. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban túl sok lehet neki ez az egész, és akkor az én életemnek vége - olyan gyorsan, hogy talán észre sem veszem. És mégsem féltem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy átölel.”

„D. B. nem olyan rémes, mint a többiek, de ő is rengeteget kérdez. Múlt szombaton átjött autón, azzal az angol pipivel, aki az új filmjében játszik, amit most ír. Eléggé megjátszotta magát a pipi, de azzal együtt nagyon jó bőr. Egyébként mikor elment megkeresni a női vécét, valahova a fenébe, a túlsó szárnyra, D. B. megkérdezte, mit gondolok erről az egészről, amit most neked is elmondtam. Nem tudtam, mi a frászt feleljek. Ha tudni akarod az igazat, nem tudom, mit gondolok róla. Sajnálom, hogy annyi embernek elmeséltem. Csak azt tudom, hogy mindenki hiányzik nekem, akiről meséltem. Még például Stradlater és Ackley is. Azt hiszem, még az az átkozott Maurice is. Röhejes. Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.”

„Milyen politikai rendszert fognak választani, ezt meg sem kísérlem kitalálni. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha ez messzemenő dekoncentrációval együttjáró teokrácia lenne. Szükség van minden nemzetre, még a legkisebbekre is, mert olyanok együtt, mint a szivárvány színei - erről ábrándoznak a lengyel romantikusok -, ezért a nemzetek baráti vetélkedésének is túl kell jutnia a manapság zajló paródia szakaszán. Nem fogják hát a szemünkre vetni, hogy csak lengyelül, magyarul, vagy csehül tudtunk vagy akartunk írni, és mindhárom irodalmat váratlanul igazán gazdagnak találják majd.”

„Kezdetben volt a csönd és nem tudta még,
hogy mért kiván szeretni,
kezdetben volt a hang és nem tudta még,
hogy mért kiván szeretni,
kezdetben volt a köd és nem tudta még,
hogy mért kiván szeretni,
kezdetben volt a láz és nem tudta még,
hogy miért kíván szeretni?
Kezdetben volt az egy-álmú anyag, a nyugalom, robaj,
mozdulat, tespedés,
lágy csömör és harsogó, sós hullámverés,
magányos dermedés méhe, fekete éjfél-olaj,
a lüktetni, izzani, hártyásodni, bőrzeni vágyó némaság,
kezdetben volt a vágy, az önmagát erező sűrű bujaság…
………………………..
Kezdetben nem voltál te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető, lágy indulat,
a szurok-sűrű, fortyogó, forró akarat,
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások…”

„Hitvány, milyen puhány - így küzdöttem még eszemmel -,
mily szégyelni való nagy nevével is az ember!
Itthagyni életet, mindent mi fájhatott,
ti tudtok már csupán, fenséges állatok!”

„A nevem Sławomir Mrożek, de bizonyos körülmények miatt, amelyek négy évvel ezelőtt álltak elő az életemben, új, sokkal rövidebb nevem lesz: Baltazár. 2002. május 15-én agyvérzésem volt, emiatt lettem afáziás. Az afázia nem más, mint a nyelvhasználati képesség részleges vagy teljes elvesztése, ezt egyes agyi struktúrák károsodása okozza. Amikor visszanyertem a beszédkészségemet, és újra dolgozni próbáltam, Beata Mikołajko logopédus asszony azt javasolta, hogy a terápia részeként írjak egy új könyvet. Írás közben fokozatosan nyertem vissza az emlékezőtehetségemet. Ennek köszönhetően 2005-ben, amikor befejeztem a könyvet, már sokkal több eseményt tudtam felidézni, és le is tudtam írni őket.”

„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.”

„Soha nem tudtam úgy tenni, mintha nem éreztem volna. Soha nem tudtam szeretni, ha nem szerettem, és ha szerettem, nem tudtam többet elrejteni ezt a tényt.”

„Ha nem elégedtek meg a legjobbnál kevesebbel, meg fogtok lepődni, hogy mit tudtok elérni az életetekben.”

„Mary szeretett volna valami nagyon értelmeset mondani, de nem tudta, hogyan.”

„Soha életemben nem követtem el hibát, legalábbis olyat, amit utólag nem tudtam volna megmagyarázni.”

„Csak arra tudtam gondolni, újra és újra, hogy "Nem élhetsz örökké, nem élhetsz örökké".”

„Tudtam, hogy a közönséghez és a világba tartozom, de nem azért, mert tehetséges vagy akár szép vagyok, hanem mert soha nem tartoztam semmihez vagy senkihez.”

„Néha nem tudta, mitől fél, mire vágyik: hogy attól félt vagy arra vágyott, ami volt vagy ami lesz, és hogy pontosan mire vágyik, azt nem tudta.”

„A boldogság gyakran olyan ajtón surran be, amelyről nem is tudtad, hogy nyitva hagytad.”

„Azt szoktad mondani, hogy úgy kell élnünk, mintha soha nem halnánk meg. Nem tudtad, hogy mindenki így él, még a halál megszállottjai is?”