Idézetek az életkorról

oldal 3

„Ha a kudarcnak megvan az ereje ahhoz, hogy az életedet keserűvé változtassa, akkor a türelemnek megvan az ereje ahhoz, hogy az életedet a legédesebb örömmé változtassa. Ne add meg magad a sorsnak egyetlen kudarc után sem. A kudarc legfeljebb a sikert előzi meg.”

„A legfőbb veszély az életben az, hogy túl sok óvintézkedést teszünk.”

„A könyvek a barátaim, a társaim. Megnevettetnek, megríkatnak és értelmet adnak az életnek.”

„Van egy mélyen rejtett és artikulálatlan vágyam valami iránt, ami túlmutat a mindennapi életen.”

„Az én küldetésem az életben nem pusztán a túlélés, hanem a boldogulás; és ezt némi szenvedéllyel, együttérzéssel, humorral és stílussal teszem.”

„Én nem a gondolataim, érzelmeim, érzékszervi észleléseim és tapasztalataim vagyok. Nem vagyok az életem tartalma. Én vagyok az Élet. Én vagyok a tér, amelyben minden dolog megvalósul. Én vagyok a tudatosság.”

„Immár 23 éve püspök vagyok, ismerjük már egymást. Nincsen előre kész programom, mert egész életemben meglehetősen rögtönző típus voltam. Minden püspökkel együtt szeretnék dolgozni, hálával a megelőlegezett bizalomért. A pápa azt ajánlotta nekünk, hogy osszuk meg egymással az időt, a meghallgatást, a teremtő munkát és a vigasztalást. Ezt szeretném tenni veletek együtt.”

„Ha hinni akarom, hogy a művészet tükörképe az életnek, hinnem kell, hogy az élet is művész. Történeteit megszerkeszti, történeteivel célja van…”

„Az idő az az anyag, melyből életünk áll.”

„Nagy sajnálkozással szólunk sokszor a múlt idők tudósairól, s nem győzzük bámulni előítéleteiket. De vajon mi magunk annyival bölcsebbek vagyunk-e? Igaz, az alchimia lehetetlen feladást tűzött ki magának, de vajon azok, kik különböző ércek s anyagok vegyítése által egy nemesebb, de mégis hasonló, rokon anyagot akartak előállítani, nem százszor józanabbak voltak-e azoknál, kik napjainkban halálig kínzott állatokon és emberi hullákon experimentálva, az életnek titkait keresik? Megengedem, hogy e törekvések az orvosi tudománynak éppoly szolgálatot tesznek, mint hajdan az alchimia a természetvizsgálatnak, s így fontosak; de vajon inkább érdemlik-e a komoly tudománynak nevét, s nem fognak-e a jövő által az alchimia s asztrológiával egy sorba állíttatni, s pedig méltán, mert minden előítéletek s csalódások között nincs olyan, mely a tapasztalással inkább ellenkeznék, mint azok, melyek az emberi elme korlátlanságára nézve napjainkban hirdettetnek.”

„Húsz évig triatlonoztam és kerekeztem, de életemben nem szenvedtem ennyit. A Tour legdurvább szakaszai sem voltak ilyen kemények. Ha most megkérdik, hogy nekivágok-e még egyszer, a válaszom egyértelműen, hogy nem. De egy hónap múlva lehet, hogy mást mondok.”

„A munka olykor boldoggá és mindig elviselhetővé teszi az életet.”

„Mondja el neki egyszer majd az egész történetet. Mondja meg apának, mennyire szerettem, mennyire nem bírtam elhagyni őt még akkor se, mikor már emberi életemnek vége volt. Mondja meg neki, hogy ő volt a legjobb apa. Mondja meg neki, hogy adja át a lányomnak szeretetemet, minden reményemet, hogy boldog és egészséges legyen.”

„Az ezeken a gyarmatokon osztozó közel negyven társaság rátette a kezét az összes erőforrásra: a földekre, a természeti kincsekre, még az őslakók életére is. Ez utóbbiaknak már ahhoz sincs joguk, hogy maguknak dolgozzanak, és ha akarják, ha nem, a társaságoknak kényszerülnek dolgozni, mindig nekik és csakis nekik. Semmitől sem riadnak vissza e társaságok, hogy ne kelljen fizetniük a munkaerőért. Kisajátítják a földeket, s csak azoknak juttatnak belőlük kisebb parcellákat, akik elfogadják az általuk szabott munkafeltételeket. Következésképpen az új rend rendkívül alultáplált rabszolgái között tombolnak a legkülönfélébb betegségek, a halálozási arány, különösen a gyermekhalandóság, rettenetes méreteket ölt.”

„Miért élsz ha nem törődsz azzal, hogy az életedet helyesen formáld meg.”

„Felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy boldogan éljen.”

„Estragon: Nincs mit tenni.Vladimir: Erre a meggyőződésre jutok lassan én is. Egy életen át kapálóztam ellene, lásd be, Vladimir, hajtogattam magamban, még nem próbáltál meg mindent. És küszködtem tovább.”

„De ő már csak ilyen volt, és egyre gyengébbnek érezte magát, egyre inkább képtelennek arra, hogy megváltozzon. Néhány éve még zavarta a hozzáállása, még képes volt hőstettekre, de mostanra megszokta a hibáit. Ismert ilyen embereket, akik annyira megszokták a hibáikat, hogy erénynek tartották őket. Akkor pedig már túl késő volt, hogy megváltoztassák az életüket.”

„Keresztény királyok alkalmatosságával vékonyan remélhetni szabadulásunkat! Ily módon egyedül a török fegyver viheti haza a bujdosókat győzelmesen. […] Én is hazámnak csendességét és boldogulását kívánó és abban fáradozó fia és tagja vagyok. Én is hazámnak tartom Magyarországot, és szívesen is kívánom a nyugodalmasabb életet.”

„Azonosulnak Isten hatalmával, és azt hiszik, maguk is istenek. Ebben gyökerezik az őrültségük. Mindegyikből egy archetípus lesz, annyira betegesen megnőtt az egójuk, hogy már nem is tudják meddig tartanak ők maguk, és hol kezdődik az Isten. Ez nem büszkeség vagy önteltség, ez az ego végsőkig való tágítása. Összemosták ki az, aki imádkozik, és ki az, akihez imádkoznak. Nem az ember falta fel az Istent, hanem az Isten az embert. Nem értik meg, hogy az ember tehetetlen. Gyenge vagyok és jelentéktelen, a világegyetemen nem hagyhatok semmilyen nyomot. Mert ügyet se vet rám, látatlanul élem le az életemet. És ebben mi a rossz? Hát nem jobb így? Hiszen halállal lakolnak azok, akikre az istenek felfigyelnek. Maradj jelentéktelen, és nem lesznek rád féltékenyek a hatalmasok.”

„A halál csak akkor borzalmas, akkor megdöbbentő, midőn oktalan célokat, idegenek aljas érdekeit szolgálja. De ölni, gyilkolni az apáink, a testvéreink, a gyermekeink, az önmagunk érdekeinek védelmében; feláldozni életünket önmagunkért, egy szebb- dicsőbb, boldogabb életért: van-e ennél szentebb, lelkesítőbb, fölmagasztalóbb? […] Forradalmi katonák, végezzetek gyorsan és könyörtelenül a megfutamodókkal, s aztán előre. Szempillád meg ne rezzenjen, kezed meg ne remegjen soha – a halál útja a győzelem felé vezet.”

„Az emberi bajra az életben nincs édesebb vigasztalás a tudománynál.”

„Az életben az a fontos, hogy mindent a priori ítélettel illessünk. Úgy látszik ugyanis, a tömegeknek nincs igazuk, az egyéneknek meg mindig igazuk van. De ebből nem szabad magatartásunkra szabályokat levonni: nem kell ezeket megfogalmaznunk ahhoz, hogy betartsuk őket. Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút…”

„Soha életedben, Jack. Soha bárkinek az életében. Az Abbalah elfúj téged, mint egy gyertyát.”

„Elmondok önöknek egy történetet. Volt egyszer egy köztársaság. Volt alkotmánya, elnöke, kongresszusa, voltak törvényei, szabadságjogai és bírái. Ebben a köztársaságban mindenki szabadon szervezkedhetett, gyülekezhetett, írhatott és beszélhetett. A nép nem volt elégedett kormányával, no de hát leválthatta, s valóban, már csak napok kérdése volt, hogy megtegye. Ebben az országban tiszteletben tartották és figyelembe vették a közvéleményt, a közügyeket szabadon megvitatták. Ez a nép sokat szenvedett, s bár nem volt boldog, az akart lenni, és ehhez joga volt. Sokszor becsapták már, és iszonyattal gondolt a múltra. Vakon hitte, hogy a múlt többé nem tér vissza; büszke volt szabadságszeretetére, és hitte, hogy szentségként tisztelik majd azt. Abban a nemes meggyőződésben élt, hogy senki sem mer kezet emelni demokratikus jogaira. Változásokra, élete megjavítására, haladásra törekedett, és azt hitte, hogy nem kell már sokáig várnia erre. A jövőbe vetette minden reményét. Szegény nép! A polgárok reggel megdöbbenve ébredtek: az éjszaka csendjében a múlt árnyai összeesküdtek és amíg a nép aludt, gúzsba kötötték. Ismerős kezek végezték a munkát. A nép ismerte ezeket az arcokat, ezeket a csizmákat, a halál kaszásait. Nem, ez nem lidércnyomás volt, hanem szomorú, szörnyű valóság. Egy Fulgencio Batista nevű ember hajtotta végre a mindenkit váratlanul ért szörnyű bűntettet.”

„A viharokban és kalandokban rejtőző veszedelemnek rengeteg az árnyalata, és csak hébe-hóba fordul elő, hogy a jelenségek külső leplén érzékelhetően üt át a baljós erőszak, a gonosz szándék - az a meghatározhatatlan valami, ami megzavarja az ember eszét és összeszorítja a szívét, hogy tudja, érezze, a véletlenek kuszasága és az elemek dühe rosszakaratúan tör rá olyan erővel, amelyet már nincs hatalma kordában tartani, oly féktelen kegyetlenséggel, amely kitépi belőle a reményt és a félelmet, a fáradtság gyötrelmét és a pihenés utáni vágyat. Már csak törni, rombolni akar, megsemmisíteni mindezt, amit eddig látott, szeretett, élvezett vagy gyűlölt. Mindazt, ami drága és nélkülözhetetlen - a napfényt, a múlt emlékeit, a jövendőt -, az egész sokszínű világot el akarja törölni a szeme elől azzal az egyszerű megdöbbentő cselekedettel, hogy elrabolja tőle az életét.”

„A kis dolgok nagy helyet foglalnak el életünkben.”

„Sajnos én soha sem követtem el hibákat; életem téli álom volt, mert féltem a hidegtől.(Giza levele Idushoz, Macskajáték)”

„Alig ismerek valakit filozófiában és művészetben, aki a valóság plasztikus végtelenségét olyan örjöngő mimikri-kedvvel követné minden mikroszkopikus, objektív rezdületében, mint én, s épp úgy alig valakit, aki erkölcsös szadizmussal vállalná egész gyakorlati és művészeti élete káoszba és élvezhetetlen, esztétikátlan torzóba züllését, a rajta kívül álló valóság iránti hűsége érdekében.”

„… tizennégy évesnek érdemes lenni, ha már az ember egyszer kénytelen élni, s igazán gyönyörűeket csak tizennégy éves ember lát az életben.”

„Ha két ember az ötvenedik születésnapját ünnepli, akkor lehet, hogy egyikük minden további nélkül kétszer annyi élményre tekinthet vissza, mint a másik. Élete nem csak színesebbnek, de kétszer olyan hosszúnak is tűnhet.”

„A fizikai gyengeség nem tudta megzavarni realitásérzékét. A kompromisszumok örök robotosa a kor követelményeinek szellemében képes volt átértékelni korábbi alapvető nézeteit is. Kádár János az életét tette fel a kizsákmányolás elleni harcra, meggyőződésében sohasem ingott meg, mégis a korát messze megelőzve ismerte fel, hogy az elkerülhetetlenül beáramló tőke milyen hatást gyakorol majd Magyarországra…”

„Fáradj, míg ez mulandó életben vagy, holtod után bizony eleget nyugodhatsz.”

„A nagy emberek azok, akik sokat éreztek, sokat éltek; és néha, néhány év alatt az ember sok életet él.”

„Életem az utca, ahol járok.”

„A legnagyobb ostobaság lenne a forradalmárok részéről, ha életben hagynának minket. Ha még egyszer a hatalom közelébe kerülök, akkor nem lesz bocsánat. Lelkiismeret-furdalás nélkül fellógatom Ebertet, Scheidermannt és a társaikat, majd gyönyörködöm benne, ahogy himbálóznak.
1919 februárjában, feleségének írott levelében. (Margaritte Ludendorff; Als ich Luddendorffs Frau war; München, 1929; p.209.”

„Vajon volt-e már a földön olyan büszke lélek, amely megvetette a reményt? Még Nietzsche maga is megriadt egy pillanatig, szűnni nem akaró mártíriumnak érezte az Örök Visszatérést, és ebből a rettegésből új reménységet, vélt megváltót alkotott magának – az emberfölötti embert. Ez is csak egy másik éden, másik visszatükröződés, amely kijátssza és áltatja a szerencsétlen embert, hogy kibírja az életet és a halált.
(23. fejezet vége, 295. oldal)”

„Mindenki kétségbe vonja a mestersége értelmét egyszer-kétszer életében. Azt hiszem, aki ír, állandóan kétségbe vonja. De persze ír tovább, mert mit tehetne mást, azért ír, amiért a szél fúj. Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból.”

„Az emberi élet, óberlajtnant úr, jelentem alássan, olyan komplikált, hogy ahhoz képest egy ember élete csak egy rongy.”

„Egész életemet szülőföldemért és nemzetemért!” (내 一生 祖國과 民族을 爲하여, 내 일생 조국과 민족을 위하여; ne inszeng csogukkva mindzsogul vihajo)”

„Az biztos, hogy nekem el kellett azon gondolkodni, hogy melyik a fontosabb dolog életemben. Olyan tanulmányokat írni, aminek a megértéséhez az Idegen szavak szótárát kell használni vagy úgy írni, mint akit mindent megért. És én az utóbbit választottam.”

„Előrejutásod az életben a gondolataiddal kezdődik és azokkal is végződik.”

„Abban a fizikai állapotban, amiben voltam, kétség kívül életem legnehezebb sportbeli megterhelése volt. Úgy éreztem, sosem lesz vége.”

„Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk éppen olyan. Mennyi urakot, nemesembereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben, úgyannyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bujdosásból 22 octobris. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül… … Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk… … Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom; ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen.”

„A demokrácia megakadályozza, hogy a politikus betöltse a nemzet felé való kötelességeit. A demokráciában még a legjobb szándékú politikus is támogatóinak rabszolgája lesz, mert vagy kielégíti politikai érdekeiket, vagy azok elpusztítják a szervezetét. A politikus a választók zsarnoksága ás állandó fenyegetése alatt él. Olyan helyzetben van, amelyben választania kell az élete munkájának megszűnése, és a párttagok követeléseinek kielégítése között. És a politikus, ha adott a választás, az utóbbit választja. És nem a saját zsebéből, hanem az ország zsebéből csinálja ezt. Állásokat hoz létre, feladatokat, megbízásokat, kényelmes és jól fizető hivatalokat állít fel, - mindezt az állami büdzséből – amelyek egyre nagyobb terheket raknak egy törődött nép hátára.”

„Ha olyan gazdag társadalomban élnénk, ahol valóban nagy a jólét és magas az életszínvonal, továbbá alapítványok kínálnak tisztes ösztöndíjakat a tehetséges, ám szegény sorsú diákoknak, mi is igazságosnak, s ennélfogva elfogadhatónak tartanánk valamilyen szerény mértékű felsőoktatási tandíjat. Ám a magyar társadalom zöme a szegénységi küszöb környékén él. Napi megélhetési gondok, hónap végén kétségbeesetten számolgatott forintok nehezítik a családok többségének életét. Ilyen körülmények között a százezres nagyságrendű tandíj számukra megfizethetetlen, a ténye pedig elfogadhatatlan.”

„Szemöldökömet összehúzva farkasszemet néztem saját tükörképemmel, keresve, mi különöset láthatok a szememben. Ugyanolyan volt, mint máskor, a szokottnál kicsit szomorúbb, de…
Megtorpantam. Már tudtam, mit akart megláttatni velem Truska. A tekintetem nem egyszerűen szomorú volt - a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység. (…) Már tudtam, mire gondolt Truska, amikor arról beszélt, hogy az élő is lehet halott.
- Larten nem akar ezt - súgta a fülembe, miközben meredten bámultam azt az üres szemet a tükörben. - Ő szeret az életet. Azt akar, hogy te is szeressed. Mit mondana, ha látná ez az élőhalott tekintet, ami csak rosszabb lesz, ha nem hagysz abba? (…) Az üres nem jó - folytatta Truska. - *Iszonyatos teher mindez egyetlen embernek, különösen ha az illető ilyen fiatal, ilyen tapasztalatlan, és… a fenébe is, mit szépítsük: ilyen gyáva, mint én. Egyszerűen disznóság. De hát mikor igazságos az élet? A dolgok nem ilyen egyszerűek, a fájdalom, a baj és a megpróbáltatások nem egyenlő arányban oszlanak meg azok között, akik képesek megbirkózni velük. Egyesek rákényszerülnek, hogy Atlasszá legyenek, és egymaguk tartsák meg a világ súlyát. Nem volna szabad így lennie, mégis így van.”

„Az emberek mindig azt hiszik, hogy én amolyan „rossz lány” vagyok. Vagy hogy valami sötét titkot hurcolok magamban, vagy szenvedélyem a halál. Az igazság az, hogy valószínűleg én vagyok a legkevésbé morbid ember, akivel valaha találkoztam. Ha többet gondolkodom a halálról, mint mások, az azért van, mert jobban szeretem az életet, mint ők.”

„Volt egyfajta sablon az életemben. Sosem voltam elég erős, hogy foglalkozzam azokkal a dolgokkal, amik az irányításomon kívül estek; hogy megküzdjek az ellenségekkel, vagy elüldözzem őket; hogy elkerüljem a fájdalmat. Mindig emberi és gyenge voltam, az egyetlen dolog, amit mindig is képes voltam megtenni, az, hogy nem adom fel. Kitartottam. Túléltem. Eléggé felkészült voltam ebből a szempontból. Elégnek kell lennie mára. Ki kell tartanom, amíg jön a segítség.”

„Tetteinket a képességeink szabják meg. Képességeink kritériuma a tett. Ebből a boszorkánykörből sohasem tudunk kitörni. Ezért irracionális egész életünk.”

„… A szellemi értéket alkotó munkástól sohasem kell életrajzot követelni…. Az alkotó ember életrajza a legkevésbé sem fontos. Ha az embert nem lehet műveiből felismerni, akkor vagy az ember, vagy a mű értéktelen. Ezért az embernek a művein kívül ne legyen más biográfiája. Műveiben bocsátja bírálatra személyét és életét.”

„A PC-k minden eddiginél nagyobb mértékben vesznek majd körül minket. Majdnem minden területen meg fogják változtatni az emberek életét.”

„Az őrültség nem különálló és elválasztott birodalom; mindennapi életünk határos vele, s”

„A boldog emberek nem sokat tudnak az életről. A fájdalom az emberek nagy nevelője. Ő az, aki a művészetekre, a költészetre és az erkölcsre tanította őket; ő az, aki a hősiességet és könyörületességet sugallotta nekik; ő az, aki értéket adott az életnek, amikor megengedte, hogy áldozatul ajánljuk fel; ő az a magasztos és jóságos fájdalom, aki a szerelembe beleoltotta a végtelenséget.”

„A bölcsesség eleven folyam, nem lehet egyszer s mindenkorra rögzíteni, műtárgyként tárolni. Csak akkor folyhat tovább a jövő nemzedékek számára, ha a tanítvány felfedezi a bölcsesség forrását a saját életében. A tudás tüzének táplálása mindannyiunk közös feladata, mindannyiunké, akik megpróbálunk ösvényt vágni a sűrű rengetegben.”

„A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik.”

„Történetemben van némi irónia: mialatt az életet kutattam, az élő szervezeteket ízeikre szedtem, de eközben kezeim között elsiklott az élet, és végül a molekuláknál meg az atomoknál kötöttem ki, ahol már nyoma sincs az életnek. Most öregkoromban megpróbálom újra összerakni azt, amit korábban rendkívül nagy gonddal szétdaraboltam.”

„Éld meg most, amit a többi ember majd csak a jövőben fog megélni! Mit akarsz? (…) Értelmet akarsz adni az életednek, ezért a lehető legintenzívebben akarod megélni. Ez egyszerre csapda és eksztázis. Maradj tehát éber, vedd észre a veszélyt, de éld át az örömöt, a kalandot, hogy az a Nő vagy, aki a tükörképeden túl van.”

„Tegyük világossá a gyermekeink előtt – és az államtól ebben várunk segítséget –, hogy az, aki a kábítószerhez nyúl, az ördöggel cimborál. Nem kell az életben minden rosszat kipróbálni ahhoz, hogy nemet tudjunk rá mondani.”

„Radnóti költészete kisimult, mint az esti tájak, amelyeknek megszelídülését oly sokszor és oly szépen írja meg… Nem a meggyőződéses pacifista beszél ezekből a versekből, hanem a rémült ember: az életéért és az övéi életéért feljajduló lélek: azért olyan megrendítőek. (Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt! 1937; 678. o.)”

„Az életet még nem teszi boldoggá, ha hosszú ideig tart. Sőt éppen ellenkezőleg, a hosszú élet, melyből hiányzik a beteljesülés érzése, felettébb unalmas.”

„…miképp egyéb élőlényeket vagy miként az emberi testet élelem és ital tartja fenn, azonképpen az ember lelkét, amely az egész embertől teljesen különböző valami, a megismerés tápláléka tartja életben, gazdagítja, s bizonyos mértékig segíti növekedésében. Aki tehát ily dolgok iránt nem hordoz magában semmiféle kívánságot, inkább halotthoz, mint élőhöz hasonlít.”

„Hova repülsz, ex-életem?”

„Nagyon ritkán süllyedek odáig az életben, hogy civilbe öltözzem. Én mindig Dalí egyenruhában járok.”

„A népek élete csak nyomorúságok, bűnök és esztelenségek sorozata.”

„Az átlagember nem tud mit kezdeni az életével, mégis azt szeretné, ha örökké tartana.”

„Azzal az öt emberrel igazán különleges dolgot hoztunk létre, teljesen értelmetlen lenne mindezt félretenni. Szeretném, ha mindig lehetőségem lenne visszatérni a Matchbox Twentybe, mint ahogy mindig meg is fogom ezt tenni. Nem azért, mert kell, hanem mert így akarjuk. Ez lényeges különbség! Az együttesbéli munka azonban csak egy kis darabja az életnek és a zenének. Emellett én dzsesszt is hallgatok, és annyi minden mást. A Something To Be erről szól.”

„Azt hiszem, végső elemzésben a hála és a bosszú az a két fontos tényező, mely cselekedeteink rugója a mindennapi életben…A hála a másik emberben felébredt jókívánság, viszonzásképpen azért, amit én tettem érte…A bosszú a másik emberben felébredt rosszakarat, viszonzásképpen azért, amit okoztam neki.”

„(Lee:) Tudja – kezdte tétovázva –, nem sok dolgot kívántam életemben. Nagyon korán megtanultam, hogy nem jó, ha az embernek kívánságai vannak. A kívánság jól megérdemelt csalódást hoz, semmi mást.”

„Édes jó Jézusom, tudod, rögeszmém, hogy a barokk csak úgy lesz teljes, minden eddigi teljességei után, ha én megszentelem, ha én igazolom, ha saját életemmel, tévedéseimmel, színházaimmal, isteni szenvedéseimmel, földnél mélyebb egyszerűségemmel, prófétákénál rekedtebb vallásosságommal, karthágói nimfomániásokénál érzékibb és líraibb szerelemmel, katonai heroizmusommal, kórházi pöcemosogatásommal megmutatom mindörökre, hogy ezek a spanyolok az egyetlen emberi lehetségeset mutatták a világnak, s aki nem spanyol úgy, ahogy én: az hiába jött a világra! Ezt a mondatot elfojthatta volna számon holmi ál-alázat – de minek, mikor alázat vagyok a részegségig? Van-e megalázóbb köpenyem, mint az örök barokkság fojtó maskarája, melyet mindenki kerül, mint múmiát és maszkot, s én tudom, hogy ők a színészek és én a katolikus bárány, aki először őszinte a világon. És tudom azt, hogy ez a barokk ősemberiség szörnyű veszély: ha csak egy hajszálnyi kompromisszumra merek lépni a nem-barokkal – a semmibe, a meddő guignolba zuhanok, mint egy nagypénteki gyertyatartó, melyet lerúgott a túlbuzgó sekrestyés. A státusom: kétségbeesett státus, patologikus státus, paradox státus – de ha egyszer emberi lényeget és isteni lényeget akarok a legfilozofikusabban és legnéplírikusabban megvalósítani, akkor nincs más út, mint ez a hazugságlátszatú feszültség, áldinamikának látszó, kigúnyolt lelki rémdráma a corpus domini nostri Jesu Christi előtt.”

„"Csókra" rímel az "élvezet", így lesz verssé az életed.”

„Aznap felkereste őket Chaviano ezredes, és azt mondta nekik, hogy a tárgyaláson „óriási csorbát ejtettem a kormány tekintélyén”. Ezért igazolniuk kell, hogy beteg vagyok, és nem vehetek részt a további tárgyalásokon. Az orvosok azt is közölték velem, készek lemondani állásukról, vállalják az üldöztetést is; rám bízzák, döntsem el, mit tegyenek. Számomra csak az igazság fontos, s ha ezzel megsérteném e két jó orvos személyes érdekeit, becsületességük felől minden kétséget eloszlattam, és ez mindennél fontosabb. Követeltem, hogy két törvényszéki orvos vizsgáljon meg, s tanúsítsa, hogy teljesen egészséges vagyok. Levelemben kijelentettem, hogy inkább ezerszer vállalom a halált, mintsem ily áron mentsem meg az életemet.”

„… senki sem érhet el semmi eredményt semmilyen téren, ha az élete örökös gonddal-bajjal, gyötrelemmel van tele.”

„Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény, vagy a csók - amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel.”

„A legfontosabb emlékem az, hogy szabadságom volt arra, hogy eldöntsem melyik utat választom az életben és a szüleim támogattak.”

„Mivelhogy bizonytalan, hol vár bennünket a halál, várjuk mi őtet mindenütt. A halálról gondolkodni annyit tesz, mint a szabadságról gondolkodni. Aki meghalni megtanult, leszokott a rabszolgaságról. Aki által látta, hogy az élettől megfosztatni nem szerencsétlenség, annak semmi sem szerencsétlenség többé az életben: a meghalni tudás minden alá vettetés és kényszer alól megszabadít.”

„Ha tehetném, jobb szeretnék halott lenni még az életemben.”

„Az egészen nagy dolgok egészen kis dolgok szoktak lenni.
Mondjuk annyi, hogy valaki letesz az ajtónk küszöbére egy fazék húslevest és szó nélkül távozik, mert tudja, hogy bánatunk van és nincs kedvünk se főzni se beszélni.
Néma távozás nélkül a gesztus mit sem ér.
Az ilyen kis dolgok jelentősége annyi, hogy például életben tartanak!”

„Nagyon fontos megérteni, hogy az üzleti életben már most sem arról szól a történet, hogy a nagy hal megeszi a kicsit, inkább arról, hogy a gyors megeszi a lassút.”

„Legfőbb kívánságom mindig az volt, hogy megtanuljam az igazat megkülönböztetni a hamistól avégből, hogy tisztán lássak cselekvéseimben és biztonsággal haladjak előre ebben az életben.
Értekezés a módszerről”

„Habár a Nagy Vezér [Kim Ir Szen] azt mondta, hogy az emberek igenis egyenek rendesen, rizst és húslevest, hordjanak selyemruhát, és éljenek cseréptetős házakban, nem teljesítettük akaratát… Elértük, hogy országunk erős lett katonai téren, nem is beszélve a politikáról és ideológiáról, de még mindig van számos hiányosság az átlagemberek életében. Próbálkozom [Kim Ir Szen] akaratának véghezvitelével, úgy, hogy ezeken a hiányosságokon próbálok javítani.”

„Miért látja az ember öregkorában az életet, amely mögötte van, olyan rövidnek? Mert olyan rövidnek tartja, amilyen rövid az emléke. Ebből ugyanis minden jelentéktelen és kellemetlen dolog kiesett, tehát kevés maradt meg.”

„Amikor egy új életet kezdesz építeni valakivel, az válik múzsáddá. Ez lesz minden harc, minden szeretkezés, minden kedves és zavaró dolog, ami az adott személyhez köt. Emlékszem nekem már 17-18 évesen is volt egyféle rockzenész-attitűdöm, valószínüleg most gyűlölném, ha akkori önmagamat visszahallgatnám… De akkor az volt nekünk a rock and roll. Miután felnő az ember, családot alapít, közös életutat épít valakivel, minden megváltozik. Ez most az én rock and roll-om!”

„Az ért el igazán sikereket, aki jól élt, gyakran nevetett, sokat szeretett, elnyerte az okos emberek tiszteletét, a szegény emberek bizalmát és a gyerekek vonzódását, aki különb világot hagyott maga után, mint amilyent ő talált születésekor, aki mindenben a legjobbat kereste, és ő is a legjobbat adta önmagából. Az élete ihletett volt, az emléke áldáshozó.”

„Szerintem mindenféle művészeti alkotásnak az az értelme, hogy elolvasva, megnézve, színházból kijőve én jobb ember legyek. Ez elég gyermetegen hangzik, de így gondolom. Lehet, hogy csupán egyetlen percig tart a hatás, de szerencsés esetben elnyújthatjuk ezt az időt. Úgy gondolom, bármiféle fájdalmas, vagy éppen vidám történetet mesélünk el, azt kell sugallnunk, hogy az életnek van értelme. Az adófizetők pénzén nem szabad olyan színházat csinálni, ami azt sugallja, hogy semminek nincs semmi értelme. Tudniillik akkor valószínűleg a filmkészítésnek és a színháznak sincs értelme, tehát a kör bezárult, ne tessék akkor megcsinálni.”

„Mert a világ siet s most kerül dülőre: érdemesek vagyunk életre s jövőre?”

„Ha… többek életét és munkáját összekapcsoljuk, együttesen mindnyájan sokkal messzebbre jutunk, mint külön haladva bárki is eljuthatna.”

„Minden ember, ki a maga tulajdon életével nem gondol, mindig ura lészen mások életének.”

„Eszméinket, amelyekre az életben szükségünk van, talán háromezer évvel ezelőttről hoztuk magunkkal. A mi ténykedésünk kimerül abban, hogy fel-felszítjuk a régi parazsat.”

„Vannak olyan helyzetek az életben, amelyekben az igazmondás és az egyszerűség a legjobb furfang a világon.”

„Vendégem csaknem hajnalig ült nálam, s én tompa, munkára alkalmatlan vagyok. – Örökké nélkülözés és túlélvezet közt tölt életem. Nem valék soha képes mértéket tartani, – vagy életunalomra vitt a józanság, vagy megcsömörlék a gyönyörökben.”

„Elég volt abból, hogy a gyereket játsszuk, akinek azt mondták, hogy egy káposzta alatt találták és a végén már emlékszik is az életre a kertben és az életre ott, mielőtt a családba került.”

„Amint kívül vagy az anyaméhen, a konzervatívok nem törődnek veled, míg nem leszel katonaköteles. Csak erre várnak. A konzervatívok azért szeretnék életben tartani a magzatot, hogy halott katonákat nevelhessenek belőlük.”

„A hála fontos egy férfi életében: senki nem jut messzire, ha megfeledkezik azokról, akik mellette álltak a nehéz időkben.”

„Nézzük, mi történik itt, ahol senki sincs, ahol semmi se történik, legyen már az, hogy valami itt is történik, hogy valaki itt is van, és akkor legyen vége, legyen csend, lehessen belekerülni a csendbe, vagy legyen más hang, más hangok hangzása, nem életé és halálé, ami bárki élete és halála, csak nem az enyém, lehessen belekerülni a történelembe, hogy aztán ki lehessen kerülni belőle, nem, ennek mind semmi értelme.”

„Én egy őrkutya vagyok. Egy csahos kutya. A közvélemény előretolt állása. Nekem az a feladatom, hogy jelezzem, ha valami veszélyt érzékelek. Ha valami silány, hitvány, ízléstelen, hazug, álságos, képmutató, szemét, ócska, igénytelen, förtelmes vagy emberhez méltatlan. Világ életemben ezt műveltem, ezt képviseltem. ([http://www.life.hu/sztarszerzok/20120405-puzser-robert-en-egy-orkutya-vagyok-szily-nora-interjuja.html Puzsér Róbert: "Én egy őrkutya vagyok"”

„Tégy úgy, hogy amikor megérinted a másikat, az öt érzéked már működésben legyen. Mert a szex önálló életet él. Attól a pillanattól fogva, hogy elkezdődik, nincs fölötte hatalmad: nem te uralod őt, hanem ő ural téged. És amit beletöltöttél - a félelmeidet, a vágyaidat, az érzékenységedet -, az végig ott lesz benne. Ezért válnak az emberek impotenssé. Csak a szerelmet és a már működésben lévő öt érzéket vidd be magaddal az ágyba, és semmi mást. Csak így élheted át az egyesülést Istennel.”

„A korbácsnak tömör, sűrű struktúrája volt, a fájdalom már az első ütés után otthonosan érezte magát az emberben; voltaképp ez az első ütés elég volt egy egész napra, sőt még tovább, voltaképp az első „első ütés” elég lett volna egész életemre, de ezt nem tudtam elmagyarázni az idősebb K.-nak. Csak kiabálni tudtam, „Apu, ne bánts”, mindig ugyanazt, úgyhogy az idősebb K. rám se hederített; nem tudtam elmagyarázni neki, nem tudhatta, hogy egyetlen ütés a korbáccsal elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak leülni, hogy egész éjszaka ne tudjak elaludni, hogy másnap egész nap kerüljem az emberek tekintetét. Nem tudhatta mindezt, hiszen sosem verték meg a korbáccsal, noha volt már hagyománya a korbácsnak, noha már nem egy nagyobb állat megismerte a keménységét, a hatékonyságát, sőt alighanem a szagát is; hiába, én voltam az első embergyerek, aki megízlelte a korbács hagyományát, aki nem felejtette el a fájdalmat, amit okoztak neki, amit az idősebb K. okozott neki; mert senki más nem merte volna a kezébe venni azt, senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy a kezébe vegye, hogy ilyen célra használja. Ilyen, mondjuk ki, pedagógiai célra.

A korbácshoz hasonlóan a fájdalomnak is megvolt a maga sűrűsége. Már az első ütés után mázsás teherként ömlött szét a testemen; az első ütést a hirtelensége különböztette meg a többitől, ezt volt a legnehezebb kapni, mert erre vártam a legtovább, ez volt a legeredményesebb, minthogy a felkészületlen testbe tört be. Voltaképp az első ütés elég lett volna az úgynevezett pedagógiai hatás eléréséhez, vagyis jelen esetben az abszolút és feltétel nélküli engedelmesség kikényszerítéséhez, mert ezt az elvet oltotta bele az idősebb K. a kutyáiba és az embergyerekébe; az első ütés után azonban, amely csupán beinjekciózás volt, jöttek az újabb, egyre erősebb, az átható fájdalmat kiterjesztő, mindent átható fájdalommá fokozó ütések is. S ahogy az injekció utáni fájdalom is folyékony, akár az ólom – és az ülepen, az epicentrumon keresztül szétfolyik mindenfelé, elhatol egész a velőig, a gerincen végigfutó libabőrökig, és csak amikor ezek elmúlnak, adja át óvatosan a helyét a megkönnyebbülésnek, a nővérke kiveszi a tűt, és megtörli a szúrás helyét –, hasonlóképpen folyt szét a fájdalom is, csak ez makacs volt, a megkönnyebbülés nem győzte cérnával, és rosszkedvűen, dolgavégezetlenül távozott; kegyetlen fájdalmat okozott a korbács, minthogy önző fájdalom volt ez, pöffeszkedett a bőségben és a hely-idő egységében. Az idősebb K. gondoskodott róla, hogy mindig egy ütéssel többet adjon a kelleténél, hogy adjon egyet tartalékba, hogy jobban belém vésődjön (nem tudhatta, hogy az már nem vésődhet belém jobban), hogy el ne felejtsem – nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azt nem lehet elfelejteni. Ha képes lettem volna beszélni erről az egészről, akkor sem hitte volna el, hiszen soha senki nem ütötte meg a korbáccsal; – ha képes lettem volna, akkor sem… De nem voltam képes semmire, csak kiabáltam, hogy „Apu, ne bánts!”; bár később, a második vagy harmadik alkalommal, a második vagy harmadik pedagógiai szeánszon túl már csak azt, hogy „Ne bánts!”; később, a huszadik vagy harmincadik alkalommal meg csak azt, hogy „Nem!”. A „Nem” volt a talán legtágabb válasz minden felmerülő tisztázatlanságra, minden feltételezhető kérdésre, nem különben arra, amit az idősebb K. kérdezgetett, miközben vert a korbáccsal. Amit az idősebb K. egymás után kérdezgetett, amikor egymás után mérte rám az ütéseket is a korbáccsal. Azt kérdezte:

– Fogsz még? – (ütés) – Fogsz még? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz még?”

„A paraszti sors legnagyobbjaink tematikájának legfontosabb része volt, és a parasztsorssal való mélységes együttérzés váltotta ki a magyar irodalom érzelmi szempontból legmegrázóbb alkotásait, Tiborc alakját, Eötvös regényeit, Petőfi szabadságverseinek a pátoszát. Csak a millenium körüli évek, a magyar szellemi életnek ezek a legsötétebb évei feledkeznek bele a parasztság sorsát meghamisító, bársonyruhás népszínműfajta eldorádós és hazug álmaiba. (…)”