Idézetek fej-ről

„Hiba volt az is, hogy a vezető magyar politikusok legtöbbje csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerte Lenin és Sztálin legfontosabb műveit és az orosz bolsevizmus arcát: tetteit, célkitűzéseit, gyakorlatát. E tekintetben mindig hiányoltam – a Horthy-korszakban is – a felvilágosító munkát. Ami volt, az hézagos és fogyatékos volt, s majdnem teljesen megszűnt, hivatalos vonalon, a Bethlen- kezdeményezte kereskedelmi kapcsolatok után. Engem első fogságom emléke állandóan hajtott a bolsevizmus könyörtelen módszereinek elemzésére, ideológiájának – amennyire lehetett – maradéktalan megismerésére. Nem szűntem meg tüzetesen tanulmányozni Róma eligazításait sem, ugyanakkor elmélyedtem a materializmus bölcseletében és tulajdonképpen már 1917 óta igyekeztem elolvasni azokat a kritikai-ismertető műveket, amelyeket itthon és külföldön az orosz forradalom kezdetéről s későbbi étapjairól, terjedéséről felhajtani tudtam. Tanulmányaim és megfigyeléseim alapján tudtam, hogy a marxizmus olyan világnézeti, ideológiai irányzat, mely eszmeileg céltudatosan is ateista, gyakorlati módszereiben vallás- és egyházromboló, uralmának a világra való kiterjesztését könyörtelenséggel hajtja végre s a szelíd képmutatástól kezdve a leggonoszabb terroreszközöket is hajlandó igénybe venni. Évtizedekkel ezelőtt írtam „Az édesanya” című könyvemben a bolsevizmusról az alábbi sorokat: »Lenin írja Gorkijhoz: Minden isteneszme kimondhatatlan aljasság, és tulajdonképpen legundorítóbb leköpése önmagunknak. – Lenin nyíltan bevallotta, hogy programjuk szükségszerűen magában foglalja az istentelenség terjesztését. Ahogy az egyén, a magántulajdon fogalmát kiirtották, átgyúrják a családot és a házasságot is… Oroszországban kiirtották az ellenzéket, de a kulákokat (földmíveseket) is; behozták a rabszolgaságot. Emberi vágóhidak, tömegmészárlások fölött, vér- és könnyfolyamok, rémület és átokóceán hömpölygő hullámain uralkodik egy fej: a diktátoré. Remeg ő, remegnek tőle és ő állandósítja a vérfolyamot a bűn és bűnhődés földjén. Egy nép hangtalan átka övezi…«”

„Mi lennék en.. vagyis főként az a kérdés hogy ki.
Egy érzés egy gondolat és egy hangulat főként egy személyiség
S mit okozhat egy titok minek dátumát féltve őrzöm

Ki is lehetnek én valójában a(z) álarc mögött
a sok fájdalom mellet  pengét ragadva eldontenem de  mindenki megovni szeretne amint egyedül sötét szobában azon toprengek hogy messzire mentem meg érte meg ehez hasonló kósza gondolat jár egyfolytában fejemben majd egy hang suttogja minden rendben lesz

En míg sírva remegek mert nem vagyok jol rám jön szorongás es hozzá társul depresszió és egy kis pánik roham ők soha nem hagynak el s amiutan be kötöttem sebemet nagy ruhakba oltozven könnyeket le töröl ve megyek nagy mosollyal nevetve másnap s mindenki azt mondja milyen boldog milyen okkes de ha ismerne nem gondolná ezt talán…
S utána legjobb barátom halgatja mit más okozott nekem fájdalmat”

„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

„Soha nem gondoltam, hogy ekkora sikere lesz a történetnek, olyasmi ez, mintha fejbe vágtak volna. […] Egy kis elismerésre vágytam csak, de amint látják, sokat kaptam belőle, és ez ugyanannyira ijesztő, mintha sosem foglalkoztak volna a könyvemmel. – Harper Lee a Ne bántsátok a feketerigót! kapcsán egy 1964-es interjúban.”

„A politikában ismeretlen fogalom a szív, csak a fej számít.”

„Meghajtom magamat szerelmes szívedhez, / Lehajtom fejem szerény életedhez, / Életem öröme vígságod legyen, / S bánatunk és fájdalmunk is közös legyen.”

„Mögötted lesznek sokan, fogják a kezed gondolatban. Ha mégsem neked ragyog a nap, belül úgyis tudod. Aki igaz szívvel küzdött, nem kell fejet hajtania, mert övé a múlt, jelen és jövő, s minden igaz diadal.”

„Szeretek és elvettem egy lányt, Dobrev Klárát. Némileg elkeseredve hallom és látom, hogy a parlamenti politikai viták során azt vágja az ellenzék nagyobbik pártjának frakcióvezetője a fejemhez, hogy ennek a lánynak milyen politikai szerepet vállalt a nagyapja. Ezért tőlem a Fidesz önmagát polgárinak mondó pártjának frakcióvezetője elvitatja demokratikus meggyőződésemet? Ön azt mondja, hogy Magyarországon, a harmadik köztársaságban származási alapon kell a politikai vitát elintézni? Jól értem, hogy holnaputántól vallásomról, kulturális és politikai hátteremről, szüleimről, családomról, s azok múltjáról is be kell számolnom? Lesznek jó és rossz magyarok? Én pusztán attól alkalmatlanná válok nemzetem demokratikus polgárává lenni, mert szerelembe estem egy lánnyal?”

„Magad kezeléséhez használd a fejed; mások kezeléséhez használd a szíved.”

„Az élet néha téglával üt fejbe. De ne veszítsd el a hitet.”

„Az embernek ragaszkodnia kell a szívéhez, mert ha elengedjük, hamarosan a fejünk felett is elveszítjük az uralmat.”

„A gyerekek örömét csak az árnyékolja be, hogy a ruhájuk, a cipőjük ahány, annyiféle, s igazából nincs is ünneplőjük: nem tudnak szép népviseletbe öltözni s úgy menni a templomba, az ünnepélyre, ahogy a többi odavalósi magyar gyerek. Így kell-e ennek lennie? Csaba testvér imáit talán nem hallgatja meg a Jóisten? Dehogynem! Csak éppen most Titeket szólít meg: tegyetek jót! Támogassátok fejenként legalább 100-100 forinttal csíksomlyói nehéz sorsú társaitokat, hogy az ünnepnapok alkalmával felvehessék a Tőletek ajándékba kapott székely ruhákat!”

„Íme, az ortodoxia izgató regénye. Az emberek annak a bolond szokásnak rabjává lettek, hogy úgy beszélnek az ortodoxiáról, mint valami nehézkes, sivár és megülepedett dologról. Pedig nincs az ortodoxiánál kockázatosabb és érdekfeszítőbb. Az ortodoxia maga az egészség; és az egészség mindig drámaibb, mint a téboly. Az ortodoxia annak az embernek az egyensúlya, aki őrülten száguldó lovak mögött tartja a gyeplőszárat, s bár látszólag hol erre, hol arra dől és meginog, mégis megőrzi minden egyes testtartásában a szobrok szépségét és az aritmetika pontosságát… Az ortodox Egyház sohasem tért a kitaposott útra, nem fogadta el a konvenciókat; az ortodox Egyház sohasem volt tiszteletreméltóan mértékletes. Könnyebb lett volna elfogadnia az ariánusok földi hatalmát. Könnyebb lett volna a kálvinista 17. században belehajtani a predesztináció feneketlen árkába. Könnyű őrültnek, könnyű eretneknek lenni. Mindig könnyű a kor feje után indulni, de nehéz dolog vigyázni saját fejünkre. Mindig könnyű modernistának, mindig könnyű sznobnak lenni. Könnyű lett volna belezuhanni a tévedések és túlzások e nyílt csapdáiba, melyek mint egymást váltó divatok és szekták húzódnak végig a kereszténység történelmi útján. Mindig könnyű elesni; hiszen temérdek sarok van, ahol el lehet botolni, de csak egy van, ahol meg lehet állni. Magától értetődő és kényelmes dolog lett volna belezuhanni, a gnoszticizmustól a keresztény scientistákig, valamelyik hóbortba. Ámde kerülni mindezt: szédítő kaland; és lelki szemeim előtt mennydörögve száguld az égi szekér korszakokon át, az ostoba eretnekségek hanyattesnek vagy orra buknak, míg a merész igazság, bár meginog, diadalmasan megáll.”

„Valahányszor elindulsz otthonról, húzd be az állad, emeld fel a fejed, és szívd tele a tüdőd levegővel, idd be a napfényt, köszöntsd mosolyogva a barátaidat, és szívvel-lélekkel szoríts mindenkivel kezet. Ne félj attól, hogy félreértenek, és egy pillanatig se törődj az ellenségeiddel. Döntsd el határozottan, mi a szándékod, aztán pedig egyenesen törj a cél felé. Legyen szemed előtt a magasztos cél, amit kitűztél magad elé - és akkor egy idő múlva észreveszed, hogy öntudatlanul is megragadod azokat a lehetőségeket, amelyek vágyaid teljesüléséhez szükségesek, ugyanúgy, ahogy a korallállatka kiválasztja a tenger habjaiból mindazt, amire szüksége van. Képzeld önmagadat annak a tehetséges, komoly, hasznos embernek, aki lenni akarsz, és ez a gondolat óráról órára jobban átalakít majd, hogy saját eszményedet megközelítsd.”

„Nem sokat értek a tudatalattihoz, de valami lüktet a fejünkben, éppen úgy, mint a mellünkben, és formátlan, nyelvileg meg nem fogalmazott gondolatokat hordoz, amelyeket legtöbbször meg sem tudunk fejteni, és rendszerint ezek a legfontosabbak.”

„Minden bimbó csak egyszer virágzik, s minden virágnak csak egyetlen olyan pillanata van, amikor tökéletes szépségben pompázik; hasonlóképpen, a lélek kertjében is minden érzelemnek megvan a maga virágzási ideje, vagyis egyetlen olyan pillanata, amelyben bája kiteljesedik, és uralma fenségesen tündököl. Minden csillag éjszakánként egyszer halad át a fejünk fölötti délkörön, és csak egy pillanatig ragyog ott; ugyanígy, az értelem egén is, minden gondolatnak csak egyetlen - hogy úgy mondjam - zenit-pillanata van, amelyben teljes fényében és egész nagyságában delel. Művész, költő vagy gondolkodó: ott, ezen az egyszeri és tűnő ponton ragadd meg gondolataidat és érzelmeidet, hogy rögzítsd vagy megörökítsd őket, mert ez a tetőpontjuk.”

„Egy dolgot alaposan megtanultam - és ez a tudás átitatott a csontom velejéig, a fejem búbjától a sarkamig, üres mellkasom legmélyéig -, hogy a szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön.”

„Penceyben az Ossenburger-szárnyban laktam, az új hálókban, ahol csak felsősök és gólyák laktak. Én gólya voltam, a szobatársam felsős. Azt a részt egy Ossenburger nevű tagról nevezték el, aki a Penceybe járt valamikor. Később marha sok pénzt szerzett. Olcsó temetkezési irodákat nyitott mindenfelé az országban. Öt dollárért temette a tagokat fejenként. Látnod kellett volna a kis öreget. Azt hiszem, zsákba gyömöszöli a hullákat, aztán bevágja őket a tengerbe. Egyébként egy vagon pénzt adott Penceynek, és erre az egyik szárnyat róla nevezték el. Mindig feljött az év első meccsére a böhöm nagy Cadillacjén, és mi felálltunk a tribünön, rárogyasztottuk az eget, mármint az éljenzésünkkel. Aztán másnap reggel a kápolnában beszélt, pokoli dumája volt, eltartott vagy tíz óra hosszat. Szakállas viccekkel kezdte, meg akarta mutatni, milyen rendes tag. Nagy dolog! Aztán arról beszélt, hogy ha valami baja volt az életben, sose szégyellt térdre borulni és imádkozni Istenhez. Azt mondta, hogy nekünk is mindig imádkozni kellene. Beszélgetnünk az Úrral, meg minden - akárhol vagyunk. Mondta, hogy Jézus a mi pajtásunk, meg hogy ő mindig beszélgetni szokott Jézussal, még vezetés közben is. Ez fájt! El tudom képzelni azt a gennyes állatot, amint éppen első sebességre vált, és közben Jézuskához fohászkodik több hulláért. Az egyetlen jó az egész beszédben a közepe volt. Éppen azt magyarázta, hogy ő milyen nagymenő meg milyen nagy koponya, meg minden, mikor Edgar Marsalla, aki az előttem levő sorban ült, hirtelen egy öblöset fingott. Elég disznóság ilyet csinálni templomban, meg egyáltalán, de jót röhögtünk rajta legalább. A jó öreg Marsalla! Majd szétvetette a kápolnát. Nem röhögtünk hangosan, Ossenburger úgy csinált, mintha nem hallotta volna, de az öreg Thurmer, a diri, szintén ott ült a szószéken, és a fejem rá, hogy ő hallotta. Öregem, állatian odavolt. Nem szólt egy büdös szót se, de másnap este bezáratta az osztályt, feljött, leadott egy nagy lelkifröccsöt; azt mondta, aki ilyen fegyelmezetlen a kápolnában, az meg se érdemli, hogy Penceybe járjon. Noszogattuk Marsallát, hogy még egyet eresszen meg az öreg Thurmer beszéde közben is, de nem volt formában. Hát szóval ez volt Pencey, az Ossenburger-szárny, az új hálók.”

„(…) ha elérkezik majd az idő, mikor az élet útjaitól megfáradt lábaim megállnak végleg, és porba hullik minden, ami én magam voltam, a Dunántúl ezerarcú, szivárványos, kakukkszavas hazájának emlékektől zsongó rétje fogad magába. Ott leborulok majd a kedves földre, beléhullok örök időkre, s a csend engem is elnyel, elringat, s tollam letehetem, fejem lehajthatom végül Szőlőhegy kedves, szép szívére…”

„Szerintem akármit papolunk is a szabad akaratról, az ilyen képzetek alatt vas csontvázként az ösztöneink vannak. Vannak dolgok, amikre egyszerűen nem mondhatsz nemet, hacsak nem dugod a szádba a pisztoly csövét, vagy a fejed a gázsütőbe, vagy nem sétálsz le a sziklaperemről. Le kell tenned a garast – tudniillik nincs választásod.”

„Egyszerűen nem hallom, hogy bárki azt a zenét játszaná, ami a fejemben van, úgyhogy nekem kell játszanom.”

„Soha, még álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak, vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért mindig tanúnak tekintettem magam, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sosem voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van.”

„Nagyjából kétféle filmes van. Vannak, akik lehajtott fejjel mennek az utcán, és vannak, akik felemelt fejjel. Az előbbieknek ahhoz, hogy lássák, mi történik körülöttük, gyakran és hirtelen kell felemelniük a fejüket, fordulni jobbra és balra, sűrű pislogásokkal felmérve a látómezőt, ami eléjük tárul. Ők látnak. Az utóbbiak nem látnak semmit; ők néznek, figyelmüket arra a meghatározott pontra szegezik, mely őket érdekli. Amikor az előbbiek filmet forgatnak, a képmező szellős, alaktalan lesz (Rosselini), míg az utóbbiaké milliméter pontosan összefogott (Hitchcock). Az előbbieknél kétség kívül vegyes, de a véletlen megkísértésére roppant érzékeny vágást találunk (Welles), míg az utóbbiaknál olyan kameramozgásokat, melyek nem csak a játékszínen való hihetetlen pontosságból adódnak, de melyeknek megvan a térbeli mozgásból eredő elvont értéke (Lang). Bergman inkább az előbbi, a szabad filmművészek csoportjába tartozik. Visconti a másodikba, a merev filmesekébe.”

„A könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk. Az ismeretek számára a könyv biztosabb otthont nyújt. Az én fejemben bármilyen könyvszagú ismeretnek a felezési ideje néhány hét. Így hát az ismereteket biztos megőrzésre a könyveknek, könyvtáraknak hagyom, és inkább horgászni megyek, néha halra, néha új ismeretekre.”

„Ha nincs elég kalap, nem az a megoldás, hogy lenyisszantunk pár fejet.”

„Bénító érzés volt; az érzés, hogy egy hatalmas lyukat vágtak ki belőlem a mellkasomon keresztül, amik tovább dobognak és véreznek, az idő haladásának ellenére. Igazából tudtam, hogy a tüdőmnek még mindig épnek kell lennie, mégis ziháltam, mert a fejem forgott, mintha a próbálkozásaim nem segítenének semmit. A szívemnek is dobognia kellett, de nem hallottam a pulzust a fülemben, a kezeim kéknek tűntek a hidegtől. Befelé dőltem, tartottam a bordáim, hogy egyben tartsam magamat. Küzdöttem a zsibbadtságért, a tagadásért, de az elkerült engem. És mégis, úgy éreztem, hogy túlélhetem. Óvatos voltam, éreztem a fájdalmat - a fájó veszteséget ami a mellkasomból sugárzott, miközben a seb roncshullámai végigszaladtak a végtagjaimon és a fejemen keresztül - de ez kezelhető volt. Át tudtam vészelni.”

„Ne félj, van fejed, és van szíved. Ne félj. Én hiszek a fejemben és hiszek a szívemben, és hiszem, hogy együtt tudnak működni”

„Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége.”

„Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.”

„Hanem azért mégis furcsán állok ezzel a Szinyei Merse Palival – vagyis Pállal (mert ez a név most már olyan titulus lett, mely az excellenciás urakénál is különb). Nem tudom elhinni, hogy ő festette ezeket a képeket. Úgy éreztem magam, mikor a Szalonból kiléptem, mintha harmatban jártam volna. Néztem, nem nedves-e a lábam azoktól a sáros füvektől. De talán csak a szemem volt nedves az örömtől, hogy micsoda dolgokat festett ez az én ex-képviselőtársam.
Hisz éppen ez, éppen a képviselősége konfundál. Az nem tud a fejembe menni, hogy egy ember, aki öt esztendeig nyelte a klub füstjét, öt esztendeig hallgatta a Polónyi beszédeit, a Kubik közbeszólásait, hogy ezek után olyan rozmaringokat és orgonavirágokat tudjon festeni, amik leheletszerűen szinte reszketni látszanak a levegőben. Hát lehet egy képviselőben annyi poézis? (174. oldal)”

„A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe… És nem is jöttem föl a felszínre többé.”

„A valóban tudós emberek úgy járnak, ahogyan a búzakalászok járnak; egyenesen és büszkén emelik és fennen hordozzák fejöket, valameddig üresek; de midőn érettségökben megtelnek és magoktól duzzadnak, alázkodni kezdenek, és lehorgasztják szarvokat.”

„A meghajtott fejet nem vágja a kard.”

„Őszülő fej érdemet senkinek nem ád, sőt világos jele a test gyengülésének, mely többére a lélekét is magával hozza. És mégis Rómában, úgy beszéli Juvenál, az ifjabb le nem mere ülni a négy esztendővel idősb előtt.
(355. oldal.)”

„Vannak ilyen ritka pillanatok az életben - amikor a színek hirtelen színesebbek lesznek, minden felderül, tisztábban hallod a hangokat, jobban ízlik az étel, és mindig, minden egyes pillanatban ő jár a fejedben, közben pedig tudod, hogy a másik pontosan ugyanezt érzi irántad.”

„Van elég ész a fejedben, vannak lábaid a cipőidben. Bármilyen irányba elindulhatsz. Magadra vagy utalva és tudsz, amit tudsz. TE vagy az, aki eldöntheti, merre menj...”

„Miközben egyszerűen lenyűgözött az a szakszerűség, amellyel a rendőrség tette a dolgát és védett engem, tisztességes adófizető állampolgárt, az motoszkált a fejemben, hogy nem kéne valahogy ezt megköszönni? Természetesen akár fizetésemelésre is gondolok, de talán az lenne még jobb, hogy a munkakörülményeiken javíthatnánk. Pl. lakás, jobb felszerelés, családosoknak nagyobb támogatás, nyaralás, beiskolázás, akármi. Amit ők most megtettek értünk, és kimondom: a Hazáért, az példamutató. Jó lenne, ha két hét múlva is emlékeznénk erre, és az illetékesek megtennék ezzel kapcsolatban a dolgukat.”

„Soha nem gondoltam, hogy ekkora sikere lesz a történetnek, olyasmi ez, mintha fejbe vágtak volna. […] Egy kis elismerésre vágytam csak, de amint látják, sokat kaptam belőle, és ez ugyanannyira ijesztő, mintha sosem foglalkoztak volna a könyvemmel.”

„Ó távoli vad hazám! ismeretlen barátaim! nagy családom! Fájdalmad jajszava visszahívott hozzád – jajszavadtól mélyen találva hajtom le szégyenkezve a fejem, hogyan felejthettelek el ilyen sokáig… Miért tart a szigorú sors távol tőled?”

„Őrült ember vagyok
a falnak fejjel rohanhatok
az istenekkel hadakozom
de a csillagokba nem juthatok soha el!”

„Gyakran, míg rőten ég a sarki utcalámpa,
s üvegje szélbe sír s csapkodva leng a lángja,
vén külváros szivén, hol utvesztő a sár,
s a nyüzsgő, vak tömeg zúgón erjedve jár,

látni a rongyszedőt, ingatja furcsa séta,
fejet ráz és falat bökdös, mint egy poéta,
a rendőrökre most - szolgák! - ügyet se vet,
szive áradva ont tündöklő terveket.
(Tóth Árpád)

Gyakorta, hol vörhenyszin fényt sző az utcalámpa,
és tört üvegje csörren, s lángját a szél cibálja,
nyomortanyák és palánkok mögött, amerre sáros
útvesztők közt rohasztó mocsárba vész a város:

agg rongyszedő botorkál feléd magános séta
útján, fejét a falhoz koccintva, mint poéta,
s a rendőrökre - piszkok!”

„Mert a fejeddel játszod a focit és a lábaid csak segítenek. Ha nem használod a fejed, akkor nem lesz elegendő a lábad használata. Miért kell egy játékosnak üldöznie a labdát? Mert túl későn kezd el futni. Figyelned kell, használni kell az agyadat és meg kell találnod a megfelelő pozíciót. Ha későn éred el a labdát, az azt jelenti, hogy rossz pozíciót választottál. Bergkamp soha nem késett.”

„A kíváncsiság a nagy és nagylelkű fejekben az első és az utolsó szenvedély.”

„Soha ne fordítsd lefelé a fejed. Nézz fel.Nézz a világ szemébe.”

„Van a fej bölcsessége, és van a szív bölcsessége.”

„A könyvek talán nem tűnnek többnek, mint szavaknak egy oldalon, de valójában egy végtelenül összetett imaginotranszfer-technológiák, amelyek furcsa, tintás görbéket fordít le a fejedben lévő képekké.”

„Egy jó fej és egy jó szív mindig félelmetes kombináció”

„Az egyetlen korlátozásaink azok, amelyeket a saját fejünkben állítunk fel.”

„A világ javításának helye először a saját szívünkben, fejünkben és kezünkben van.”

„Amikor rájössz, milyen tökéletes minden, majd hátrahajtod a fejed, és nevetve nézed az eget.”

„A fej és a test teljes egészében és maradéktalanul Krisztus.”

„Ha nem vagy a fejed fölött, honnan tudod, milyen magas vagy?”

„Az emberek megfogják a legeladhatóbbnak tűnő pillanatokat az életben és még felpimpelik. Aztán kirakják, hogy irigységet generáljanak a követőikben valami iránt ami valójában nem létezik. Amikor görgeti az ember az Instáját, érdemes fejben tartani, hogy olyan pillanatok gyűjteményét nézed, amik arra vannak kitalálva, hogy te azt érezd: “Neki de jó!”. Valójában, ilyenkor mind a két fél vesztegeti az idejét. Az is aki önként hagyja, hogy kicsalják a fájdalmat, hogy neki miért nem ilyen jó. De az is, aki nem valami igazit ad magának az életben, hanem megelégszik az illúzióval.”

„Németország! Mivé tettétek, szóljatok!
Erős, szabad haza lett? Becsület hazája,
hol népé a vagyon s minden szaporasága?
A közjóról vajon van még fogalmatok?!

"Ébred német hazánk!" - e jelszót még tudod?
Mintha dús kincseket adnának nemsokára,
úgy szálltak meg, akik most magasztalnak áldva.
Csatán íly vereség neked még nem jutott.

Szived összeasszott, a fejed elcsavarták.
Ármány volt a szavad. Marad-e még való?!
Mit hazugság takart, a tettek már kivallják:
kerge hóhérlegény ostort ráz, s a bakó

pallost fen, éliről a száraz vért törölve -
ó, hány új kín szakad a régi kín-özönre!”

„Az én fejemben mindig én vagyok a legjobb. Nem érdekel, mit gondolnak, mit mondanak az emberek. Az én fejemben, nem csak idén, hanem mindig, mindig én vagyok a legjobb.”