„Nagyjából kétféle filmes van. Vannak, akik lehajtott fejjel mennek az utcán, és vannak, akik felemelt fejjel. Az előbbieknek ahhoz, hogy lássák, mi történik körülöttük, gyakran és hirtelen kell felemelniük a fejüket, fordulni jobbra és balra, sűrű pislogásokkal felmérve a látómezőt, ami eléjük tárul. Ők látnak. Az utóbbiak nem látnak semmit; ők néznek, figyelmüket arra a meghatározott pontra szegezik, mely őket érdekli. Amikor az előbbiek filmet forgatnak, a képmező szellős, alaktalan lesz (Rosselini), míg az utóbbiaké milliméter pontosan összefogott (Hitchcock). Az előbbieknél kétség kívül vegyes, de a véletlen megkísértésére roppant érzékeny vágást találunk (Welles), míg az utóbbiaknál olyan kameramozgásokat, melyek nem csak a játékszínen való hihetetlen pontosságból adódnak, de melyeknek megvan a térbeli mozgásból eredő elvont értéke (Lang). Bergman inkább az előbbi, a szabad filmművészek csoportjába tartozik. Visconti a másodikba, a merev filmesekébe.”

Forrás: Jean-Luc Godard. Les years cahiers. Flammarion, 139. o (1989)