Idézetek emlék-ről

„Hiba volt az is, hogy a vezető magyar politikusok legtöbbje csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerte Lenin és Sztálin legfontosabb műveit és az orosz bolsevizmus arcát: tetteit, célkitűzéseit, gyakorlatát. E tekintetben mindig hiányoltam – a Horthy-korszakban is – a felvilágosító munkát. Ami volt, az hézagos és fogyatékos volt, s majdnem teljesen megszűnt, hivatalos vonalon, a Bethlen- kezdeményezte kereskedelmi kapcsolatok után. Engem első fogságom emléke állandóan hajtott a bolsevizmus könyörtelen módszereinek elemzésére, ideológiájának – amennyire lehetett – maradéktalan megismerésére. Nem szűntem meg tüzetesen tanulmányozni Róma eligazításait sem, ugyanakkor elmélyedtem a materializmus bölcseletében és tulajdonképpen már 1917 óta igyekeztem elolvasni azokat a kritikai-ismertető műveket, amelyeket itthon és külföldön az orosz forradalom kezdetéről s későbbi étapjairól, terjedéséről felhajtani tudtam. Tanulmányaim és megfigyeléseim alapján tudtam, hogy a marxizmus olyan világnézeti, ideológiai irányzat, mely eszmeileg céltudatosan is ateista, gyakorlati módszereiben vallás- és egyházromboló, uralmának a világra való kiterjesztését könyörtelenséggel hajtja végre s a szelíd képmutatástól kezdve a leggonoszabb terroreszközöket is hajlandó igénybe venni. Évtizedekkel ezelőtt írtam „Az édesanya” című könyvemben a bolsevizmusról az alábbi sorokat: »Lenin írja Gorkijhoz: Minden isteneszme kimondhatatlan aljasság, és tulajdonképpen legundorítóbb leköpése önmagunknak. – Lenin nyíltan bevallotta, hogy programjuk szükségszerűen magában foglalja az istentelenség terjesztését. Ahogy az egyén, a magántulajdon fogalmát kiirtották, átgyúrják a családot és a házasságot is… Oroszországban kiirtották az ellenzéket, de a kulákokat (földmíveseket) is; behozták a rabszolgaságot. Emberi vágóhidak, tömegmészárlások fölött, vér- és könnyfolyamok, rémület és átokóceán hömpölygő hullámain uralkodik egy fej: a diktátoré. Remeg ő, remegnek tőle és ő állandósítja a vérfolyamot a bűn és bűnhődés földjén. Egy nép hangtalan átka övezi…«”

„Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!”

„A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.”

„A betűvetés bizony nagy dolog. A könyv erősebb majdnem mindennél. Sokszor elgondoltam, ha mi már nem leszünk, és emlékünket is betakarta már az Idő, a könyveink még mindig itt lesznek. És ha valaki ugyan száz esztendő múlva olvassa azt, amit én tegnap, annak az a száz év fel sem tűnik, ugyanazt láthatja, mint én, amikor olvastam. A könyv túlél minket és ez így van jól.”

„(…) mind-mind múltba veszett, kedves emlék csupán. A múlt ködébe lépett, halvány gondolatok. Magával vitte őket mellőlem a hallgatag vándor, az örökké siető Idő. Minden elmúlik egyszer. Mindössze az emlékekké érett percek maradnak velünk, végig, életünk rögös, kanyargós útján. De jó lesz éles szemmel megnézni s látni mindent, minden rögöt ezen az úton, mert mikor elfogy majd az erőnk, és szobánk lágy melegében üldögélünk fekete, emlékező éjszakákon, csakis ezekből a pillantásaink által belénk vésődött mozzanatokból táplálhatjuk szívünket és lelkünket, s tehetjük örökké a tovatűnt pillanatok csodás, csillagporos varázsát…”

„A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben. Az ádáz ellenségeskedés szívet tépő zűrzavarában, mikor a halálgépek félelmetes motollái nemzedékeket tépnek ki az emberiség testéből és sodornak bele az immár ötödik éve sötéten hömpölygő roppant halálfolyamba, amikor az emberiség örök értékei, az emberi szellem nagy lángolásainak, erőfeszítéseinek, hősi és szent fölszabadulásainak emlékei égnek hamuvá és omlanak porba egyik napról a másikra, amikor a vihar ítéletes zúgásában népek reszketnek jövő sorsuk miatt, akkor Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.”

„A boldog élet lehetetlen; a legtöbb, amit kívánhat az ember, az a heroikus életút. Heroikus életet él az az ember, aki mindenfajta nemes ügyért áldozatos, kemény küzdelmet folytat és végül győzelmet arat, ám rosszul fizetik vagy egyáltalán nem is fizetik meg.” (Schopenhauer) Az ilyenféle heroikus életút, a közben véghezvitt önsanyargatással együtt, persze a legkevésbé sem felel meg azok erről alkotott nyomorúságos fogalmának, akik a legtöbbet fecsegnek róla, ünnepélyeket rendeznek nagy emberek emlékére és tévesen hiszik, hogy a nagy ember éppen úgy nagy, ahogyan kicsik ők, tehát valami ajándék révén, és saját kedvtelésre, mintegy szórakozásból, vagy mintha valami mechanikus kényszer kényszerítené e belső kényszer ellenében vak engedelmességre; tehát aki nem kap ilyen ajándékot, vagy nem érzi a kényszert, az éppúgy joggal kicsi, ahogy az említett ember nagy.”

„A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, 's a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; 's buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!”

„Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.”

„Az ima döntő eleme a győzelemnek. A háborúkat azok nyerik, akiknek sikerült máshonnan, az egekből, a láthatatlan világ rejtélyes erőit bevonzani és támogatásukat megszerezni. E rejtélyes erők a halottak lelkei, az őseink lelkei, akik egyszer, hozzánk hasonlóan, a porhüvelyhez, a barázdákhoz voltak kötve, akik a haza védelmében haltak meg, akik az életük emléke által és általunk, a fiaik, unokáik, dédunokáik által még mindig ide kötődnek. De a holtak lelkei fölött ott van Isten. Amint ezen erőket sikerült bevonzani, tekintélyes erőt képeznek, megvédenek minket, bátorságot, akaratot adnak nekünk, a győzelemhez szükséges összes összetevőt, amelyek által nyerni tudunk. Pánikot és terrort keltenek az ellenségben, megbénítják a tevékenységét. Végsősorban a győzelmek nemcsak az anyagi előkészítésen múlnak, a hadviselők anyagi erőin, hanem ama erőn, amely megszerzi a spirituális erők támogatását. A becsületes és erkölcsös tettek, valamint a buzgó, ismételt segítségül hívásuk, szertartás és közösségi ima keretében, ilyen erőket vonzanak be.”

„Bár igaz, ez csak a való élet, ami – szerencsére – nem képes elvenni, összetörni és elégetni egyetlen igazi emléket sem, mert az emlékek örök és halhatatlan dolgok, magunkkal visszük akkor is, mikor már nem számít semmi – sem Idő, sem fájdalom, sem holnap…”

„Emléked ép úgy leng felém,
Mint távol és mesés sziget
Kavargó tenger közepén,
Hol reng az óceán tömény
Dühvel, de fönt a kék eget
Fény űli folyton, tiszta fény
A mosolygó sziget felett.”

„Az emlékeink, mint éjjeli látogatók érkeznek hozzánk. Csendes, holdfényes estéken megzörgetik halkan az ablakot és már be is surrantak. Fel sem ébresztenek bennünket, álmaink közepébe csöppenve élik szelíd világukat. Simogatnak lágyan, és csak egészen halkan, suttogva mesélnek nekünk régvolt történeteket, hol újból gyermekként szaladhatunk, régi kedves arcokat láthatunk, és az Idő homályába veszett, titkos álmainkat élhetjük újból. Hajnalban majd összeszedik szétszórt emlékdarabkáinkat, kézen fogják egymást, és puhán kilibbennek az ablakon, ki a hűvös, csillagfénnyel beragyogott, múló éjszakába – mosolygó emlékeket hagyva maguk mögött e kedves, holdfénynél érkező látogatók…”

„A viharokban és kalandokban rejtőző veszedelemnek rengeteg az árnyalata, és csak hébe-hóba fordul elő, hogy a jelenségek külső leplén érzékelhetően üt át a baljós erőszak, a gonosz szándék - az a meghatározhatatlan valami, ami megzavarja az ember eszét és összeszorítja a szívét, hogy tudja, érezze, a véletlenek kuszasága és az elemek dühe rosszakaratúan tör rá olyan erővel, amelyet már nincs hatalma kordában tartani, oly féktelen kegyetlenséggel, amely kitépi belőle a reményt és a félelmet, a fáradtság gyötrelmét és a pihenés utáni vágyat. Már csak törni, rombolni akar, megsemmisíteni mindezt, amit eddig látott, szeretett, élvezett vagy gyűlölt. Mindazt, ami drága és nélkülözhetetlen - a napfényt, a múlt emlékeit, a jövendőt -, az egész sokszínű világot el akarja törölni a szeme elől azzal az egyszerű megdöbbentő cselekedettel, hogy elrabolja tőle az életét.”

„Amikor az ember képzeletében egy szeretett lény vonásait igyekszik fölidézni, a múlt annyi emléke merül fel, hogy ezeken az emlékeken, mint könnyön át, csak homályosan látja őket.”

„Elvesztem az emlékekben. Még ha úgy is kell töltenem a napjaimat, mintha nem vágyakoznék utána, attól még hű maradhatok hozzá és a közös emlékeinkhez. Nem számít, milyen sok időt töltünk külön, ha erős maradok. Nem szabad azon tépelődni, hogy mi nem történhetett meg közöttünk, inkább arra kell emlékezni, ami már megtörtént.”

„A legfontosabb emlékem az, hogy szabadságom volt arra, hogy eldöntsem melyik utat választom az életben és a szüleim támogattak.”

„Miért látja az ember öregkorában az életet, amely mögötte van, olyan rövidnek? Mert olyan rövidnek tartja, amilyen rövid az emléke. Ebből ugyanis minden jelentéktelen és kellemetlen dolog kiesett, tehát kevés maradt meg.”

„Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az ujjaink hegyén.”

„Az ért el igazán sikereket, aki jól élt, gyakran nevetett, sokat szeretett, elnyerte az okos emberek tiszteletét, a szegény emberek bizalmát és a gyerekek vonzódását, aki különb világot hagyott maga után, mint amilyent ő talált születésekor, aki mindenben a legjobbat kereste, és ő is a legjobbat adta önmagából. Az élete ihletett volt, az emléke áldáshozó.”

„Ha valaki elment, ne hívd többé vissza,
A megsárgult emlék nem lesz többé tiszta.
Ha valaki elment, és el tudott menni,
Nehezen akarva, de el kell feledni.”

„Meg akartuk őrizni a hitet, hogy volt értelme küzdeni az orosz csapatok kivonásáért. Volt értelme küzdeni a szabad választásokért, volt értelme küzdeni a határon túl élő magyarokért, hogy volt értelme megőrizni az ’56-os forradalom emlékét. Meg akartuk őrizni a hitet, hogy kell lennie a világban egy erkölcsi rendnek, amely végül mindent és mindenkit odahelyez, ahová való.”

„(…) szeretné még egy kicsit érezni a férje szagát. Érezni őt. (…) A szag, az érintés, a hang emléke. A szemüveg, amelyet vezetés közben viselt. Fájni fognak, mégis…”

„A régi szép időknek van valami honvágyat ébresztő tulajdonságuk, ami a mai időkből hiányzik. Ez a tulajdonság talán azokban az időkben sem volt meg igazán, csak az évek multával nőtt hozzá az emlékükhöz, mint borotváltan meghalt nagyapákhoz a szakáll. Nem baj. Száz év múlva mi is régi szép idők leszünk.”

„A magyar történelemben még igen nagy művelődéstörténeti terület hever kiaknázatlanul, márpedig népünk múltjának teljes és tökéletes megismerése megmunkálásuk nélkül hiányos. Ilyen terület, más egyebek között, a magyarság konyhája, étkezésének elemei, főzési babonái, valamint asztali szokásai. A tudomány ezen rögös területének művelése elméleti célunk: felkutatni és egybegyűjteni a magyarság ősi életéből máig a napi és az úri étkezés módját, tartalmát, köznapi és ünnepi asztali szokásait, nemkülönben a magyar főzés módjait és készségeit, tárgyi emlékeit. Sok ilyen egyes adat található a történeti és irodalmi közleményekben, de ezek a legtöbb esetben elhanyagolt, hiányos és felületes rövid feljegyzések, pedig fentiek népi jellemünknek színes és jellegzetes elemei. Konyhánk, ételeink, akárcsak a zenénk, a nyelvünk, elütnek a nyugati népekéitől, azonban ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk azt is, hogy nem a magyarság hátrányára. Mindezt ismerni nemcsak érdekes, hanem hasznos is.”

„A tévénézők EEG-hullámai azt mutatják, hogy az agy fél óra elteltével, mivel túl kevés szemmozgás történik, úgy érzékeli, hogy semmi sem történik, így egyfajta hipnotikus alkonyállapotba kerül, alfa hullámokat kibocsátva. Ez a szemmozgások ritkasága miatt történik. […] Csupán képzeljük azt, hogy tudatosan látjuk, amit nézünk. Az információk zöme elkerüli a figyelmünket, néhány óra tévézés után szó szerint nem is emlékszünk arra, hogy mit néztünk. Az emlékeink nem valóságosak, mint az álmok emlékei, a hiányzó részeket utólag pótoljuk ki: és ezzel meg is hamisítjuk őket. Egy hamis valóság létrehozásában segédkezünk, anélkül, hogy tudnánk róla, és szolgálatkészen meg is etetjük magunkkal. Összejátszunk a saját végzetünkkel.”

„Elvesztem az emlékekben. Még ha úgy is kell töltenem a napjaimat, mintha nem vágyakoznék utána, attól még hű maradhatok hozzá és a közös emlékeinkhez. Nem számít, milyen sok időt töltünk külön, ha erős maradok. Nem szabad azon tépelődni, hogy mi nem történhetett meg közöttünk, inkább arra kell emlékezni, ami már megtörtént.”

„Az élet nem más, mint bánat és öröm, ragyogás és keserűség, milliónyi emlék, rezdülés egybe gyúrva. S ha már egyben van, igazán minden egyben van, jön egy puha szellő és csillámló gyöngysorként szalad szét az ember élete Isten örök kertjében.”

„Szeretném leszögezni, hogy […] a szocialista politikai gondolkodás és gyakorlati politika számunkra nem az ördögtől való. […] A kommunisták utódpártja, az MSZP esetében […] az eltelt másfél év alatt […] odáig fejlődtek a dolgok, hogy talán már a következő választási ciklusban hiteles szociáldemokrata párttá válnak. […] A magyar demokrácia stabilitása érdekében úrrá kell lennünk rossz emlékeinken.”

„Az egyetlen útmutató az emberhez a lelkiismerete; az egyetlen pajzs tetteink becsületességének és őszinteségének emléke. Nagyon meggondolatlan dolog végigsétálni az életen e pajzs nélkül, mert reményeinket olyan gyakran gúnyolja ki a kudarc és borulnak fel terveink. De ezzel a pajzzsal, még ha játszik is velünk a sors, mindig becsületesen menetelhetünk.”

„Hogy érne véget a magány, melyet igazi fény nem látott soha, ahol nem volt egyensúly, sem nyugalmi helyzet, csak elferdült tárgyak végtelen csuszamlása, olyan égbolt alatt, amelyben nem él a reggel emléke és az este reménye?”

„Semmi sem tart örökké. A szárazföld s a tenger alakot alakra vált. Csak a lélek s a test emléke vág át az időtlen időn s hozza jelenlévőül szemünk elé azt, ami már rég, hogy elenyészett.”

„Elég arra emlékeztetni, hogy 12 évvel ezelőtt csak rendőrségi ütlegek mellett lehetett Lenin emléke előtt tisztelegni. Alig 12 évvel ezelőtt, ez a nép, mely olyan őszinte és mély tisztelettel adózott Leninnek, 12 évvel ezelőtt csak egy parkban, a pribékek ütéseitől kísérve emlékezhetett meg Leninről.”

„Húsz-egynéhány éves, és máris csupa emlék, csupa múlni nem akaró, régi borongás, csupa továbbélő gyermekkori félelem. Költészete zarándoklás egy elveszített birodalom felé.”

„Hol van a szóda, hová tűnt, hol van a vers, amit írtam?
Hol van a tegnapi kedvem, a fröccsnek jó szaga hol van?
Lustán fekszem az ágyban a dunyhák dús melegében,
kint már vijjog a szél, nyila röppen az őszi időnek,
ám még nyílnak a rózsák, nyílnak a kerti virágok,
éjből jönnek, s tűnnek a sűrű ködbe a lányok.
Némán nézem. Bántja a lelkem rengeteg emlék:
csöndes eső mind bennem, foszló szívbeli bánat.
Hol van a szóda, a bor meg az asszony, hol van az éltem?
Fel-feljajgat a régi szerelmek gyásza a vérben.”

„Reménytelenül szerelmes vagyok egy emlékbe.
Egy visszhangba egy másik időből, egy másik helyről.”

„Édes a távoli barátok emléke! Mint a távozó nap lágy sugarai, gyengéden, mégis szomorúan hullnak a szívre.”

„A tenger mélyén nemcsak a természet csodáival találkozhatunk, hanem az emberi történelemmel is. Gondoljanak a Titanic felfedezésére. Rádöbbentünk, hogy a tengerek mélye a leghatalmasabb földi múzeum. Sokkal több emléket rejt, mint a szárazföldi múzeumok együttesen. És mégis még csak most kezdünk behatolni ide.”

„Van, hogy soha nem fogod felismerni egy pillanat értékét, amíg nem válik emlékké.”

„Soha nem próbáltam kizárni a múlt emlékeit, még ha némelyik fájdalmas is volt.”