Idézetek vér-ről

„Minden okunk megvan azt remélni, hogy Németország és a Szovjetunió vérben megszilárdult barátsága töretlen lesz.”

„Az izzadság vért takarít meg, a vér életeket ment, de az agy mindkettőt megmenti.”

„Hiba volt az is, hogy a vezető magyar politikusok legtöbbje csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerte Lenin és Sztálin legfontosabb műveit és az orosz bolsevizmus arcát: tetteit, célkitűzéseit, gyakorlatát. E tekintetben mindig hiányoltam – a Horthy-korszakban is – a felvilágosító munkát. Ami volt, az hézagos és fogyatékos volt, s majdnem teljesen megszűnt, hivatalos vonalon, a Bethlen- kezdeményezte kereskedelmi kapcsolatok után. Engem első fogságom emléke állandóan hajtott a bolsevizmus könyörtelen módszereinek elemzésére, ideológiájának – amennyire lehetett – maradéktalan megismerésére. Nem szűntem meg tüzetesen tanulmányozni Róma eligazításait sem, ugyanakkor elmélyedtem a materializmus bölcseletében és tulajdonképpen már 1917 óta igyekeztem elolvasni azokat a kritikai-ismertető műveket, amelyeket itthon és külföldön az orosz forradalom kezdetéről s későbbi étapjairól, terjedéséről felhajtani tudtam. Tanulmányaim és megfigyeléseim alapján tudtam, hogy a marxizmus olyan világnézeti, ideológiai irányzat, mely eszmeileg céltudatosan is ateista, gyakorlati módszereiben vallás- és egyházromboló, uralmának a világra való kiterjesztését könyörtelenséggel hajtja végre s a szelíd képmutatástól kezdve a leggonoszabb terroreszközöket is hajlandó igénybe venni. Évtizedekkel ezelőtt írtam „Az édesanya” című könyvemben a bolsevizmusról az alábbi sorokat: »Lenin írja Gorkijhoz: Minden isteneszme kimondhatatlan aljasság, és tulajdonképpen legundorítóbb leköpése önmagunknak. – Lenin nyíltan bevallotta, hogy programjuk szükségszerűen magában foglalja az istentelenség terjesztését. Ahogy az egyén, a magántulajdon fogalmát kiirtották, átgyúrják a családot és a házasságot is… Oroszországban kiirtották az ellenzéket, de a kulákokat (földmíveseket) is; behozták a rabszolgaságot. Emberi vágóhidak, tömegmészárlások fölött, vér- és könnyfolyamok, rémület és átokóceán hömpölygő hullámain uralkodik egy fej: a diktátoré. Remeg ő, remegnek tőle és ő állandósítja a vérfolyamot a bűn és bűnhődés földjén. Egy nép hangtalan átka övezi…«”

„Kézzelfoghatóan meggyőződtem egy dologról, s most egészen világos lett előttem: Teljesen hamis elképzelésem volt életszentségemet illetően. Minden cselekedetemben, vagy még a legkisebb hibámban is egy szent életét tartottam tükörképszerűen magam előtt, akit a legapróbb tettemben is utánozni akartam, olyan pontosan, mint például egy festő, aki lemásolja Rafael képét. Mindig így beszéltem: (Gonzaga) Szt. Alajos most ebben az esetben így és így cselekedne, vagy pedig ő nem tenné meg ezt meg ezt. Azonban így sohasem tudtam elérni, amit elképzeltem, s ez nyugtalansággal töltött el. Ez a módszer tehát nem vált be. A szentek erényeiből a lényeget, s nem a lényegtelen járulékos részeket kell átvenni. Én nem Szt. Alajos vagyok, s nem úgy kell szentté lennem, ahogy ő, hanem saját lényem, jellemem szerint, és a tőle teljesen különböző életkörülmények között. Nem lehetek senkinek vértelen, száraz és merev másolata, mégha az illető tökéletes példakép is. A jó Isten azt akarja, hogy úgy kövessük a szenteket, hogy erényes életük velejét tegyük magunkévá, változtassuk át vérünkké, s alkalmazzuk azt sajátos hajlamainknak és körülményeinknek megfelelően. Ha Szt. Alajos az én helyzetemben lenne, egészen másképpen lenne szent, mint ahogy lett.”

„Életmódunkra szokásainknak nagyobb hatalmuk van életelveinknél, mert a szokás eleven életelv, amely hússá-vérré vált. Életelveinket megjavítani, az semmi: annyi, mint könyv címét megváltoztatni. Szokásainkat megváltoztatni, az minden, mert ezzel az élet velejére hatunk. Az élet csak szokások szövedéke.”

„A versenyzés a véremben van, a lényem, az életem része, és minden másnál fontosabb számomra.”

„S mintha csak vérig akarnák sérteni az irodalmat, a stílus egyik klasszikusának nyilvánítják azt a Sztálint, aki képtelen leírni egy helyes orosz mondatot. Bohóc vonásai ellenére van valami mélységesen tragikus ebben a bizantinizmusban, ebben a rendőruralomban.”

„A pesszimista: a nap csak arra való, hogy kiköltse azokat a legyeket, amelyek véremet szívják.”

„Amikor eljöttünk Sztálintól, az egyszerű, a halhatatlan, a zseniális, de hús-vér embertől, éreztük, hogy el fog múlni ez a nehéz kor, és ő teszi majd, hogy elmúljon.”

„Én magyar író vagyok, nékem a magyar a szent nyelvem. nékem minden csepp vérem azzal a kultúrával van itatva, melyet itt szoptam magamba, ebben az áldott és átkozott kis országban. Ha tehát rajtam mégis kiütköznek zsidó származásom nyomai, erről én nem tehetek s ha nem is röstellem ezt, de nem is dicsekszem vele. S ha valaki ezt rólam megállapítja, én azt nem fogom dicsőségnek tartani. Engem üldöztek itt - mit tehetek róla? Rosszul jártam az anyámmal is, a hazámmal, is, de azért nem mondhatom rájuk azt, hogy ők nem anyám és nem hazám.”

„Az osztjákok vér-színnek nevezik a pirost és fű-színnek a zöldessárgát. A kék festéket mostanában az oroszoktól vették, így azt orosz névvel nevezik. A sötétpirosat mi is veresnek nevezzük, a vérhez hasonlítjuk.”

„A kezdet visszanyúlt a nyúzott multba
ezer gyökérrel szűrt szívott erőt
és szenvedésből lassan összegyurta
a gyúló szenvedélyt a szenvedők
emlékeztek még sok torz éjszakára
tépett házakból részeg katonák
lányokat szedtek és a vér szagára
az asszonyokra kik a havon át
mezítláb szöktek senki sem feledte
a szétvert álmokat hiába tervet
mert minden napnak mindig volt keresztje”

„Hihetetlen, hogy valaki, aki ilyen gyönyörű, hús-vér ember legyen.”

„Meghal minden és elmúlik minden, a dics, a dal, a rang, a bér. De él az arany és a vér.”

„Aki szobrával hús-vér alak látszatát igyekszik kelteni, például a hajszálak, és az arc gödröcskéinek érzékeltetése által, az a bűvész színvonalára süllyed.”

„A hatalom a mi kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. […] A vértől nem kell félni. A vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommün világához elvezet minket. […] Aki öklöt emel fel a proletariátusra, az aláírta a saját halálos ítéletét. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát.”

„Mert Thomas Mann a humanizmus híve. Fanatikusa a régi, szép, háború [első világháború] előtti humanizmusnak, bármennyire is ellene fordul a korszellem és az események. Elméleti írásaiban mindig a humanizmust tanította, regényeit a humánum hozza közel a szívekhez, és humanizmusa miatt vállalta az utolsó években a keserű száműzetést. Humanizmusában nincs semmi szentimentalizmus, és kevés a részvét, nem Dickens és nem Gerhart Hauptmann humanizmusa ez. Hűvös humanizmus, és nagyon jól összefér az iróniával és az átlagember csendes megvetésével. … Alapja az emberi méltóság tudata – és a szellemi ember derűje, szelídsége, iszonyodása a harcoktól, mert mérhetetlenül felette áll a szenvedélyeknek, amelyek az embereket kegyetlenségre és vérre ingerlik. Ethosz, ami nem gyökerezik semmi vallásban, érzésben, hanem egyes-egyedül a szellemben. (…)”

„Zenével születtem. A zene a testrészem volt. Mint a bordáim, a veséim, a májam, a szívem. Mint a vérem. Mint egy erő lakozott bennem, amikor színre léptem. Szükség volt számomra, mint az étel vagy a víz.”

„A Pokol tüze folyékony vér, és látni lehet, mi játszódik le a mélységben. A szenvedések fejei elsüllyedtek, és minden testből egy kar nyúlik a magasba, mint egy fatörzs a tenger vizéből, oda, ahol már nincs tűz. Ott egy harapós kígyó féklik. Mindezt a lángoló vért az a szikla fogja körül, ahonnan lezuhanunk. És egy piros angyal áll itt, amelynek csak egy mozdulatra van szüksége, amely ezt jelenti: FENTRŐL LEFELÉ.”

„A mártír vérénél szentebb a tudós tintája.”

„Az idő múlik: még ha lehetetlennek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik.”

„Sétáltam egy este, az út egyik oldalán terület el a város, a másikon, alattam a fjord. Fáradt és beteg voltam – megálltam, s lenéztem a fjordra. Épp lement a nap, a fellegeket vörösre színezte, mint a vér. Úgy éreztem, hogy egy sikoly tör át a természeten – úgy tetszett, hogy hallom a sikoltást. Megfestettem ezt a képet, a felhőket valódi vérnek festettem. Sikoltottak a színek. Ez lett az Életfríz Sikoly című képe.”

„Az eljövendő generációk aligha hiszik el, hogy egy ilyen ember, hús-vér formában valaha ezen a földön járt.”

„Elesett bajtársaimért nem kiáltok bosszút. Mivel életük drágább volt mindennél, az összes bűnös halála sem lenne kárpótlás elvesztésükért. Nem vérrel kell megfizetni az ifjú életekért, melyeket a nép javára áldoztak fel: csak népünk boldogsága lehet az egyetlen méltó jóvátétel halálukért.”

„…a nemes vér vagy veszt, vagy nyér, de próbál.
(142. levél, Oroszcsik, 14. octobris 1738.)”

„A szabadság fáját, időröl időre, hazafiak és zsarnokok vérével kell öntözni.”

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt 20 esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a leckét megértse a fülét betömő, a szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok az életüket adták, és soha, sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.”

„Egy év alatt annyit tapasztaltam az antiszemitizmusról, ami elég lenne három emberöltőre. Mivel nem sebezheted meg egy nép szent meggyőződéseit, amit a szívük szeret és tisztel, anélkül hogy mély fájdalmat és a szív vérének hullását ne okoznád. 17 éve történt, és a szívem még mindig vérzik.”

„A Zöld a Cinóberrel sajátos egységben található meg az ekvatoriális gyökér-rassz számos népcsoportjánál Afrikától Dél-Amerikán át Óceániáig. A Vér és a Hús sosem-szűnő szamszárai körforgásának – gyakorta kannibalizmusban megnyilvánuló – fétise egy személyiség-alatti okkult sodrás démonisztikus bódulatában: tömören így határozhatnánk meg e harcos és erősen matriarchális népcsoportok alapkartekterét. Ahhoz, hogy a Zöld civilizációja igazi magaskultúra lehessen, meg kell idézni e minőség transzcendens komplementerét: a Bíbort.”

„Édes néném, akik bujdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijek. A' való, hogy kivált minékünk a ketten hárman, kik mindenkor véle bujdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsületért…”

„Szanaszét a világban, öt világrészen, hány szegény és tanulatlan magyar ember bizonyítja szíve vérével, kétségbeesett fájdalommal, hogy kell a vers, mégiscsak kell, mindenütt. Lehet akármilyen, mégis életszükséglet. Lehet akármilyen, de legyen!”

„Elcseszett huszonegyedik század - odáig fejlődtünk, hogy meghódítjuk a világűrt, miközben a saját földünkön nem tudunk rendet tenni. Mi, a "civilizáció csúcsa", a szofisztikált életvitel megtestesítői, tétlenül nézzük, ahogy hús-vér emberek még ma is kibelezik, lelövik, lebombázzák egymást elvekért, hatalomért vagy néhány száz négyzetméter földért.”

„Hallom a vádat, hogy kipécézett idézetekkel bármely költőóriást meg lehet semmisíteni. Hajlandó vagyok a kétkedőket több óráig hasonló idézetekkel szórakoztatni. Most pedig azt az ellenvetést hallom, hogy a részletek nem számítanak, csak az egész, s egy igazi zseni nem is törődhet a szókkal, mint holmi szóbogarász. Kérdezem: mivel törődik az igazi zseni, aki véletlenül ír is, ha nem a szókkal? Talán a lombfűrészeléssel? Vagy a lóidomítással? Vagy talán az Élettel, a nagy, véres Élettel, melyről sohase tudni, hogy zenés kávéház-e vagy szerkesztőség?… Csak jelszavai keringenek, de szavai nem váltak vérré, mint Petőfié vagy Aranyé. Nyelve sokszor ízesen magyar, de szókincse nem gazdag. Azok az újítások, amelyekkel kísérletezett összetételei, elvonásai nem szerencsések, többnyire kiagyaltak, mesterkéltek.”

„Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!”

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna.”

„Mikor hazám csak rendőrállam,
félgyarmat, félfegyenctelep
-- személyi kultusz korszakában --
egész pokol lett, s emberek
folytak el, mint a hó leve,
s nem csont, test s eszme erdeje
feszült volna az életekben,
akkor az otthont félretettem,
hogy bőröm mentsem s jelenem…
Azóta egyre keresem :
mi lett volna?… De nincsen válasz.
A ember újabb hazát választ
s tökben megkapja ugyanazt :
rendőrt, a rácsot, csak a méret
felpuffadtabb s a vér fehérebb,
a tetvek száma kevesebb.”

„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.”

„A kutya mindig siralmasan éldegél,
Örökkön és nyughatatlan,
Kikötve egy tölgyfaólban.
A szenvedéseinél jobbat nem remél.

De az éhség, ami a legrosszabb azért,
S jóllakni csak némi makkal,
Hascsikaró, mérges maggal
Tudhat, mitől kiserken az orrán a vér.

Bezzeg az asztal mellett, régen,
Megelégedett kényelmében,
Tányért nyalva érte az est is…

De elvitte szegényt a pestis,
És úgy kaparták el a fekete földbe:
Hogy a maradékot meg sem örökölte.”

„Kedves Elnök úr!
…
Tegnap kaptam meg
a behívómat
az általános mozgósítás ügyében
és a háborúba kellene mennem
szerdára virradóra.
…
de úgy döntöttem
hogy dezertálok.
…
Kenyeret fogok koldulni
Franciaország-szerte,
és Bretagné-tól Provence-ig
mindenkinek ezt mondom:
Ne engedelmeskedj!
Utasíts el a háborút!
…
Ha el kell vérezni,
adja a vérét Ön, uram!
…
Ha nyomomat követtetti,
ezt mondja a csendőreinek:
Nekem nincs fegyverem,
Nyugodtan lelőhetnek.”

„Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,
nehéz brokáttal átszövött
lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,
és kéjes bútorok között,

hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház,
veszélyes tikkadásba zár,
s hol csokrok porcelán sírjaiból meleg láz,
a végső sóhajpára száll,

egy fejetlen tetem önti vére folyóját,
élénk piros, csörgedező
vérét a vánkoson s a szomjas takarón át,
mely issza, mint aszú mező.”

„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.”

„Csak egy Magyarország van: a mi Magyarországunk. Tehetséges, jóravaló emberek, sok-sok millió jól, jobban, boldogságban élni akaró ember országa. Csak rajtunk múlik, hogy milyenné tesszük. Tehetjük az indulat országává. Tehetjük a harcos füttyök országává. És tehetjük a béke, a nyugalom szigetévé egy olyan világban, amely világ rólunk szól, és amelyet azért építünk, hogy gyermekeinknek itt hagyva egyszer majd azt mondjuk: nézzétek, fiúk, nézzétek, lányaink! Mi csináltuk a két kezünkkel. Apátok és anyátok csinálta. Azért tettük, hogy jobb legyen nekünk, és jobb legyen gyermekeinknek.
Magyarország szabad és demokratikus. A szabadságért és függetlenségért megküzdöttünk ’48−49-ben. Majd, amikor elbuktunk, hát kiegyeztünk. A demokráciáért megküzdöttünk ’56-ban. Forradalom volt, a vér, a tett, a cselekvés forradalma. Elbukott, de kiegyeztünk. Kiegyeztünk ’89-ben. A szabadság és demokrácia eszménye mára kissé megkopott, új programra van szükség. A szabadság és demokrácia eszménye mára kissé megkopott, új programra van szükség. De nincsen szükség sem forradalomra, sem kiegyezésre, viszont szükség van megegyezésre egy felemelkedő Magyarországért! Egyezzünk meg egy felemelkedő Magyarországért! Ne késlekedjetek, csináljátok meg!”

„Az a kötelék, amely összeköti az igazi családot, nem a vér, hanem a tisztelet és az öröm. Ritkán nőnek fel egy család tagjai ugyanazon tető alatt.”

„Hol van a szóda, hová tűnt, hol van a vers, amit írtam?
Hol van a tegnapi kedvem, a fröccsnek jó szaga hol van?
Lustán fekszem az ágyban a dunyhák dús melegében,
kint már vijjog a szél, nyila röppen az őszi időnek,
ám még nyílnak a rózsák, nyílnak a kerti virágok,
éjből jönnek, s tűnnek a sűrű ködbe a lányok.
Némán nézem. Bántja a lelkem rengeteg emlék:
csöndes eső mind bennem, foszló szívbeli bánat.
Hol van a szóda, a bor meg az asszony, hol van az éltem?
Fel-feljajgat a régi szerelmek gyásza a vérben.”

„Száradjon ki bőröm, inaim és csontjaim, testem minden húsával és vérével együtt! Üdvözlöm! De addig nem mozdulok el erről a helyről, amíg el nem érem a legfelsőbb és végső bölcsességet.”

„Nem kíván semmi mássá lenni, mint ami.
Csak vérem kiált az erdőkön át
a messze-messze tűnt gyermekkorért,
öreg hímszarvas
kiálthat így az elhullt pár után.”

„Mintha agyát, vérét, zsigereit
ontotta volna a világ e helyre,
közte ruhára való tarka kelme
- egy szemüveg sértetlen hever itt -

egy gramafón, keringőt küldve szét -
árúikat kínálják még a hullák -
ahogy bombák kiverték s összegyurták
a hernyótalpak, úgy feküdtek épp...

Láttam, amint feküdtek, s elterült
mind a helyén, s helyet talált örökre,
s mindannyinak csupán egy arca volt.

Tél volt, az égen szürke felleg ült,
majd hó esett, minden sebet befödve -
s csönd volt... A végitélet hangja szólt.”