Idézetek vers-ről

„Költői gondolat az a gondolat, amely prózában is versbe kívánkozik.”

„Röpködnek köröttünk a szavak, kis és nagy hangzászlók, zászlóerdők; kinyúlnak, mint remegő kolduskéz; kinyílnak, mint szobaszellőztető ablakok: rohannak a veszett parancstorpedók; lezuhannak a lélek torkán, mint pezsdítő ital vagy keserű orvosság; összeütköznek és párbajt vívnak, szövetkeznek, épülnek és építkeznek; megkövesedett masszáik könyvtárba tornyosulnak, s bizonyos csoportosításban, versben vagy regényben, időnként föltámadnak, mint Lázár a sírból; némelyik szó egész könyvet tud íratni magáról, és nemzedékek agyát megtermékenyíti; de bármi is a sorsuk, itt röpködnek köröttünk különböző kis akaratokat hordozva léghajóikon, néha az egész földet körülnyargalják, s néha, rossz légköri viszonyok miatt, csak évszázadok alatt jutnak el a szomszédba is; óriási kristálytemetőjük a csönd, tele az elmúlt hangok tetemeivel; s az élő szavak egyre tovább röpködnek, mindenütt, megtöltik az utcát, hivatalokat, dísztermeket, magánlakásokat; járnak-kelnek bennünk, mint a bacilusok, átáramlanak rajtunk, mint vason az elektromosság, és megtörnek bennünk, mint prizmán a fény, hét színre, s mindegyik szín továbbmegy más otthont keresni, más fület és más színtörést.”

„Reményik Sándor összes verse. Polis Kiadó Kolozsvár, Luther kiadó Budapest. 2008.”

„A versek sosem fejeződnek be - csak elhagyják őket.”

„Ha egy vers nem tépte szét a lelkedet, még nem tapasztaltál meg igazi költészetet.”

„Ő egyfajta két lábon járó vers, ő ez a tökéletes szépség... de ugyanakkor nagyon mély, nagyon okos.”

„Újra tavasz van. A föld olyan, mint egy gyermek, aki kívülről tudja a verseket.”

„Amerika mikor fejezzük be az emberi háborút? Baszd szájba az atombombádat. Nem vagyok jól ne zavarj. Nem írom meg versem míg eszemnél vagyok.”

„Nem a szenvedély írja a verseket. Minél személyesebbek, annál gyengébbek. Minél kevésbé érzünk valamit, annál erősebb a képességünk, hogy úgy fejezzük ki azt, ahogyan valójában van, de rendelkeznünk kell az érzékeltetés adottságával.”

„Nagy gondja nem lehet az embernek, azt tartom, ha közben verset költ.”

„"Csókra" rímel az "élvezet", így lesz verssé az életed.”

„…a verseim nem én vagyok: az vagyok én, ami itt írok…”

„Aki a verseimet nem szereti, olvassa a másét. Aki rossznak tartja, azzal sem vitázom. Aki azonban a magyarságomban és kötelességtudásomban kételkedik, az hazudik.”

„…a verset tartom az irodalom és általában az emberi világ legmagasabb szintjének.”

„A versek akár a gyerekek. Szeretnek olykor a szülők köré gyűlni, körbeülni őket, lábukhoz kuporodni, áhítattal figyelni minden egyes rezdülésüket. Kíváncsiak, folyton érdeklődőek: hogyan születtem, miért születtem, vártatok rám, ilyennek képzeltetek? Önmagukat kereső keserű út kezdete. A versek akár a gyerekek. Lehetnek fáradtak, energikusak, simulékonyak olykor hamisan huncutak. Nem lehet haragudni rájuk. Sokszor értelmetlenül idegennek hatnak szavaik, melyek sérülékeny lelkük bölcsőjéből szállanak a nagy, ijesztő világ vákuumába. Ezek idővel mind értelmet nyerő, igazán mély jelentésekké válnak.”

„…arra vigyázni és abban segélleni s utasítani a jó fordítókat, hogy elsőbe olyan darabokat válasszanak, amelyek a fordításba a lelkeket és érzékenyítő erejeket el ne veszejtsék. Mert olyannak tartom p. o. Vergilius pásztori verseit, amint hívják eclogáit, melyeket érzékenyül és egész erejekben lehetetlen fordítani, az akkori helybéli állapotokra és környülállásokra igen erős célozás lévén bennek, melyek ma megszűnvén, minket eléggé nem érzékenyíthetnek.”

„Lakatos István alig húszévesen, 1947-ben kezdett verseket megjelentetni, és két év múlva A pokol tornácán című kötetére Baumgarten-díjat kapott. Sikere gyors volt és megérdemelt. De Isten tudja, hogyan van ez, miért törvényszerű, ezekért a fiatalkori sikerekért nagyon meg kell fizetni, rendszerint bosszút áll értük az irigy sors – így vagy úgy, a legkülönbözőbb művészeti vagy társadalmi körülmények között is.”

„Pálfordulásokban és önmagam ellen fordulásokban gazdag életemben, – noha nem volt mesterem, akit meg nem tagadtam volna tovább vezető nyugtalanságomban, – nem emlékszem egy korszakomra sem, amikor ne olvastam volna újra és újra Babits Mihály verseit. Mint fiú, egy véletlen, egy kedves osztálytárs által hozzá irányítva, ezeken a verseken át eszméltem rá az irodalomra és arra, ami bennem az irodalomra reagál. Mint fiatal ember az õ hangjára és az õ hangján megszólaló Dantéra figyelve igyekeztem felemelkedni egy idealisztikus világszemlélet purgatóriumos magaslataira és első tudományos kísérletem arra irányult, hogy ennek a hangnak megfejtsem a titkát az irodalomtudomány számomra akkor újszerű módszereivel. Amikor pedig íróvá öregedtem, Babits minden egyes verse úgy érkezett hozzám, mint a hívőhöz a pápai bulla, mint csapattiszthez a fentről jött parancs, mint külországban élő követhez a titkos utasítás. (Babits Mihály összes versei 1937; 474. o. )”

„A légzés határozza meg a költészetet ősidők óta, amióta a verseket szavalják, éneklik. A költőket is ez segíti, mert amikor egy költő verset ír, akkor lélegzésére kell figyelnie, ez adja sorainak lüktetését, a szüneteket, a verslábakat. A lélegzés az, amely egyesíti a lélek cselekvését a test mozgásával. Ez a Mantra-filozófia lényege.”

„Valahányszor kezembe vettem egy lefordítandó verset, mindjárt első pillantásra láttam, hogy soha ebben az életben nem fogom tudni lefordítani. Ezen a kezdeti lámpalázon nem segítettek az évek, nem segített a már lefordított ötezer, tízezer sor, nem segített, ha szerettem a fordítandó költőt, és nem segített, ha nem szerettem. Idővel persze megszoktam, hogy efféle nyugtalanságaimról ne beszéljek; némán tűrtem a kételyt, mint egy kisebb fogfájást. Titokban pedig azon igyekeztem, hogy műfordítói kételyeimből hasznot húzzak.”

„Ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.”

„Két év után úgy éreztük, meg tudjuk közelíteni azt a maga tizenhat versét, a Teremtés Könyvének negyedik fejezetéből. Az én öreguraim is úgy érezték, hogy ez a két szó: „uralkodni fogsz” és „uralkodjál” - igen nagy jelentőségű. És az eredmény, az arany, amit a hosszú bányászat eredményezett, ez volt: „Lehetőséged van rá.” Vagyis: neked megvan a lehetőséged arra, hogy legyőzd a bűnt, hogy uralkodjál rajta.”

„Ahogy halványodik a kezdeti eksztázis, a varázslat, lassan eltűnik az a kép, amit mi, nők az elején felépítünk magunknak a párunkról, és vice versa (kölcsönösen). Lepereg a máz a férfiról, akit addig ideálisnak hittünk, no meg rólunk az, amit ők képzeltek rólunk, belénk. Marad a valóság. Hogy a fickó fiktív.”

„Hogy kívánod, hogy nász-éneket írjak neked…. amikor e hosszúhajúak serege vesz körül, s nyelvük rekedt szava süketít.. A részeg burgund énekét hallom, s költõi vénám befagy. Múzsám nem tud többé hatlábú verset készíteni, mióta e hétlábú patrónusokat hallja. Boldog vagy, hogy nem érzed tízszer minden reggel sörszagukat. Mert napfelkeltétõl jönnek s üdvözölnek bennünket ezek az órjások, mintha mi lennénk a nagyapjuk.”

„Szanaszét a világban, öt világrészen, hány szegény és tanulatlan magyar ember bizonyítja szíve vérével, kétségbeesett fájdalommal, hogy kell a vers, mégiscsak kell, mindenütt. Lehet akármilyen, mégis életszükséglet. Lehet akármilyen, de legyen!”

„Mai bibliai idézetünk Ézsiás próféta könyvének huszonegyedik szakaszából származik. A hatodik vers így szól: Mert ezt mondta nekem az Úr; / Menj, állíts őrszemet, és amit lát, jelentse!</i”

„Pablo Neruda, Latin-Amerika nagy költője, Chilében született, az a hazája. Sok versét fordítottam le lengyel nyelvre. Örültem, amikor sikerült megszöknie a letartóztatás elől. Pablo Neruda kommunista. Hiszek neki, amikor a chilei nép nyomoráról ír, és becsülöm őt érző szívéért. Mikor testvéreiről ír, s nem önmagáról, megadatott neki a szó hatalma. De amikor a kapitalista világ őrültségével a Szovjetunió népeinek boldog életét állítja szembe, már nem hiszek neki. Addig hiszek neki, ameddig olyasmiről ír, amit ismer. Nem hiszek neki, amikor olyasmiről kezd írni, amit én ismerek.”

„Kevés költő hagyott maga után annyi selejtest, művészileg idétlent és modorost. Mégis jelentős tehetség volt. Maradandót alkotott azzal a harminc-negyven versével, mely pályája szerencsés termékének tekinthető. Nem tündököl a lángész kápráztató fényével. Helye nincs is se Petőfi, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett, csak az érdekes csonka nagy tehetségek között. Akadhatnak olyanok, akik ezután is sokkal elnézőbben látják alakját. De lehetetlennek tartom, hogy a művészetre fogékony, tisztafejű emberek között nagy különbségek tátonganának megítélése tekintetében.”

„Ady prózája csak a hírlapi vitában melegszik föl, különben csikorgó, kurta lélegzetű, emberei papirosfigurák. Petőfi tanult fő, literátus, a betű tisztelője, Shakespeare ihletes fordítója. Adynak a francia szellem a pórusáig se hat, műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi. Petőfi, aki sohase látta a tengert, és Ausztrián kívül nem járt külföldön, világvárosi jelenség. Ady, minden Párizs-rajongása ellenére, nem az. Petőfi nyugat-európai formában fejezi ki, hogy magyar. Ady melldöngető, magyarkodó formában fejezi ki, hogy nyugat-európai. Politikai verseit többnyire megrendelésre írta a napilapok tárcarovatába, vagy a Galilei-kör március 15-i ünnepére, mintegy versenyezve Ábrányi Emillel, aki ezen a napon csengőbb rímekben és ötletesebb formában a másik, jobboldali tábort szolgálta ki…”

„(Wass Albertnek - sírvers helyett)

Mert él a lélek és a holtnak árnyak
megtagadva is rávetül a mára
s zsoltárként zúgnak örökszép szavak
A gyáváknak harminc ezüstje nem nyer
mert győz a vers, ha Ember volt az Ember
A víz szalad, a kő marad … marad.”

„A háborús évek tapasztalataiból megtanultam valamit: nem szabad csak azért tollat venni a kezünkbe, hogy közöljük másokkal a keserveinket és belső ziláltságunkat, mert ez olyan silány áru, amelynek előállításához nincs szükség különösebb erőfeszítésre, következésképp nem is tisztelhetjük magunkat érte; aki látott már porba döntött milliós várost, több kilométernyi utcát, amelyen nemhogy ember, de még egy macska, még egy kóbor kutya sem található – az gúnyos mosollyal gondol a kortárs költőknek a nagyváros – de valójában saját lelkük – pokláról írt verseire. Az igazi „kietlen föld” sokkalta iszonyatosabb az elképzeltnél.”

„A háborús évek tapasztalataiból megtanultam valamit: nem szabad csak azért tollat venni a kezünkbe, hogy közöljük másokkal a keserveinket és belső ziláltságunkat, mert ez olyan silány áru, amelynek előállításához nincs szükség különösebb erőfeszítésre, következésképp nem is tisztelhetjük magunkat érte; aki látott már porba döntött milliós várost, több kilométernyi utcát, amelyen nemhogy ember, de még egy macska, még egy kóbor kutya sem található – az gúnyos mosollyal gondol a kortárs költőknek a nagyváros – de valójában saját lelkük – pokláról írt verseire. Az igazi „kietlen föld” sokkalta iszonyatosabb az elképzeltnél.”

„Boldog költő voltam hajdanta én.

Magától, könnyedén

lejtett a sor, csendült végén a rím,

s futottak verseim”

„…
Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor a képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.
…”

„Két év után úgy éreztük, meg tudjuk közelíteni azt a maga tizenhat versét, a Teremtés Könyvének negyedik fejezetéből. Az én öreguraim is úgy érezték, hogy ez a két szó: „uralkodni fogsz” és „uralkodjál””

„Ha újra átélném az életemet, szabályt szabnák, hogy legalább hetente egyszer olvassak el egy kis verset és hallgassak egy kis zenét.”

„Hol van a szóda, hová tűnt, hol van a vers, amit írtam?
Hol van a tegnapi kedvem, a fröccsnek jó szaga hol van?
Lustán fekszem az ágyban a dunyhák dús melegében,
kint már vijjog a szél, nyila röppen az őszi időnek,
ám még nyílnak a rózsák, nyílnak a kerti virágok,
éjből jönnek, s tűnnek a sűrű ködbe a lányok.
Némán nézem. Bántja a lelkem rengeteg emlék:
csöndes eső mind bennem, foszló szívbeli bánat.
Hol van a szóda, a bor meg az asszony, hol van az éltem?
Fel-feljajgat a régi szerelmek gyásza a vérben.”

„Úgy döntöttem, hogy nem a bölcsesség teszi képessé a költőket arra, hogy megírják a verseiket, hanem egyfajta ösztön vagy ihlet, mint amilyeneket a látnokoknál és prófétáknál találunk, akik minden magasztos üzenetüket úgy adják át, hogy a legkevésbé sem tudják, mit jelentenek.”

„Bocsássátok meg tudatlanságomat
Bocsássátok meg hogy nem értek már a versek régi játékához
Nem tudok már semmit egyedül csak szeretek”

„Verseket olvasok, hogy időt nyerjek.”

„A vers gyönyörrel kezdődik és bölcsességgel végződik.”

„Ma este megírhatom a legszomorúbb verset. Szerettem őt, és néha ő is szeretett engem.”