Idézetek szél-ről

„Aleksandra arcán a mosoly még szélesebbre húzódott. Mosolya szája két szélére bájos gödröcskéket formázott. Olyan tökéletes gödröcskéket, amelyek bárkit képesek lettek volna levenni a lábukról. Morawski is elragadónak találta őket.”

„Aleksandra arcán a mosoly még
szélesebbre húzódott. Mosolya szája két szélére bájos gödröcskéket formázott. Olyan tökéletes gödröcskéket, amelyek bárkit képesek lettek volna levenni a lábukról. Morawski is elragadónak találta őket. Romlottnak akarta látni a nőt és ostobának, mégis azon kapta magát, hogy egyre vonzóbbnak találja. Mert a vele szemben ülő nő nem pusztán szép volt, volt a jelenlétében valami rendkívül
igéző, mintha egy édes, sejtelmes, izgató kis titkokkal teli burok lengte volna körül, amely egyszerűen magába szippantotta azt, aki a közelében volt. És Morawski úgy érezte, ez a láthatatlan burok
egyre mélyebbre és mélyebbre szippantja őt.”

„S megzendült a világ: lágy, zizegő hangja
Neszező szél volt, s muzsikált,
Mint pörgő búzaszem, amint a jó gazda
Ütemre rázza a szitát.”

„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”
errant consilia nostra, quia non habent quo derigantur; ignoranti quem portum petat nullus suus ventus est.

„Figyled meg, hogy a legmerevebb fa törik meg a legkönnyebben, míg a bambusz vagy a fűz a széllel együtt hajlítva marad életben.”

„A szerelem gyönyörűség-virág, csak az a baj, szakadék szélén terem.”

„Fagyott mezőkön birkóztam a széllel”

„A fecske a szél legkedvesebb játékszere.
Ha biztosan akarod tudni, hogy kötelességedet teljesítetted, csináld mindig azt, ami a legkellemetlenebb.
Jó az Isten. Nem engedi, hogy megnyíljon alattam a föld, amikor nyelvtani hibát csinálok.
Egyedül a fák ismerhetik a víz titkát.
A madár nem azért száll a rózsabokorra, mert rózsákkal van tele, ─ levéltetveket keres
A temetőket gondozzák, a halottakkal nem törődnek.
A csend istennője a Hold.
Amikor a vízre hó hull: csendre csend esik.
Az irónia a boldogság egyik eleme.
Légy szerény! Bár ez is a gőg egy fajtája, de kevésbé visszatetsző.
Közlik velem, hogy X rosszat beszél rólam. Csodálkozom. Tudtommal soha jót nem cselekedtem vele.
Igazán szabad szellem az, aki képes visszautasítani egy meghívást, anélkül, hogy megindokolná.
Leányainknak megtiltjuk bizonyos könyvek olvasását ─ de ha kedvük tartja, elmehetnek délután az állatkertbe a majomketrec elé, nézni a majmok játékát.
Az irodalom olyan mesterség, ahol szüntelenül bizonyítanod kell tehetségedet, olyan embereknek, akiknek nincs tehetségük.”

„Alkonyra hajlik már az évszak,
nő a homály, fogy a derű,
a dombra hűvös-szárnyú szél csap,
fél a madár, fázik a fű.
…
Némán tapad a menyezetre
a légy, mint akit csapda zár,
s mint földre hullott hópehelyke,
apránként olvad szét a nyár.

(Nemes Nagy Ágnes)
.”

„Könnyű a szó mint a szél. Hű barátot hol lelél?”

„A napsütés finom, az eső frissítő, a szél felerősít, a hó felvidít; rossz időjárás tényleg nem létezik, csak különböző jó időjárások.”

„Ha átadod magad a szélnek, meg tudod lovagolni.”

„Asszonyszobámban felöltöm ruhám,
kint levél gyanánt léptem hullatom.
Hajlékom árva, én is az vagyok,
de a fű zöld a lépcsős udvaron.
Amerre megyek, szél kavarodik,
madárka fölszáll, délre zavarom,
szerelmes gondom éget szüntelen,
urammal lenni vágyódok nagyon.”

„Kádár növekvő - politikai, gazdasági és nemzetközi - gondjai 1986 végére tornyosultak fel, s a vezetés a szakadék szélére került. A politikai válság a rezsim gyökereiből eredt: októberben volt az 1956-os forradalom harmincadik évfordulója. Az ellenzék kikezdte az ezzel kapcsolatos hivatalos tabukat, lehetetlenné téve Kádár kedvenc amnézia-stratégiájának folytatását.”

„A papírsárkányok a széllel szemben szállnak a legmagasabbra - nem vele.”

„A hívő olyan, mint a friss, zsenge növény; arra hajlik, amerre a szél fújja. De mikor a szél lecsillapul, újra felegyenesedik.”

„Itt vagyok, egyebet nem tudok, egyebet nem tehetek. Csónakomnak nincs kormánya, sodorja a szél, mely a halál legmélyebb régióiban fúj.”

„Szélen pedig csak ordítani lehet, de kormányozni nem.”

„Mindenki kétségbe vonja a mestersége értelmét egyszer-kétszer életében. Azt hiszem, aki ír, állandóan kétségbe vonja. De persze ír tovább, mert mit tehetne mást, azért ír, amiért a szél fúj. Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból.”

„A mozi szél, illúzió, buborék, blöff.”

„Apró gyermek - egykor remény, álom voltál, most valóság vagy. Veled minden más lesz ezután. Oly` kicsi vagy, mint egy távoli csillag. Vágy, hogy megérintsem a világegyetem szélét. Szeretet, amely örökre elrabolja szívünket.”

„A puszták népe, ha csak egy csücskét megmutatná annak a különös rendnek, amelyben él, az egészet, saját magát is meg kellene tagadnia, ennek a rendszernek a szövevénye annyira ellentétben áll a fölötte uralkodó másik renddel. Meleg iszapfürdő ez a lenti réteg, felette idegen, fagyos szél süvölt. Aki kiválik belőle, az kiválik egy-két év alatt, végig játszva lelkén és idegzetén a fejlődést az ember őslény korától mondjuk a viceházmesterségig, de aki benne marad, az kidugott kisujját is dideregve rántja vissza. (3. fejezet, 41. oldal)”

„Nagyon közel van, akármi legyen is az, és tanakodik. Vagy jön, és darabokra tépi, vagy továbbáll. Ez nem vicc, és nem is álom. A Halál és az Őrület áll, kuporog, esetleg ott ül, a tisztás szélén. Azon gondolkodik, hogy most vigye el… vagy hagyja még érni egy kicsit.”

„Nem akarok semmit.
Állok a közeledben,
beleszagolok a szélbe.
Simogatom a neved.”

„Kinek ez, kinek pedig az jut az életben, ugye. Soha nem volt igazság a Földön, most sincs, és nem is lesz soha. Ez már csak így van. Ha nem így látod, Te ott a könyv másik oldalán, akkor bizonyára azon szerencsések közé tartozol, akiknek a medence szélén jégkocka úszkál a koktéljában. Vagy – ez a másik lehetőség – talán ebben az életedben eljutottál már arra a szintre, ahol tudod: az az igazi gazdagság, amikor semmid sincs, mégis boldog vagy. Amikor el tudod engedni az anyagi dolgokat. Mikor nem kergeted a dollárt, nem arannyal álmodsz. Mikor nem centben méred az embereket. Ekkor az igazság léte-nemléte felől valószínűleg azt gondolod, hogy: nem gondolsz semmit róla. Csak boldog vagy, mert süt a nap, mert élsz, mert van valami az életedben, ami valóban boldoggá tesz. A te titkod persze, hogy mi az…”

„Az emberről és az életről csak akkor lehet fogalmunk, ha magunk is, legalább egyszer, eljutottunk az öngyilkosság szélére vagy az őrültség küszöbére.”

„Senki sem lépheti át a saját árnyékát. Ha egy politikus nem tartja magát korábban kimondott gondolataihoz, s mindig csak a pillanatnyi népszerűségre gondol, eltávolodik egykori önmagától, akkor előbb-utóbb erkölcsileg megsemmisül, kiürül, és zörögni kezd, mint a mákgubó ősszel, ha fújja a szél.”

„Emlékezet!
Te összetört hajónk egy deszkaszála,
Mit a hullám s a szél viszálya
A tengerpartra vet…”

„Az írás felséges dolog, az ember többé nem önmaga, mégis egy saját maga alkotta univerzumban mozog. Ma például egy őszi délutánon férfiként és nőként, szeretőként és szeretettként lovagoltam egy erdőn keresztül, sárga levelek alatt; és én voltam a lovakban, a levelekben, a szélben, a szereplőim szavaiban, még a vörös napban is, ami szerelemtől ittas szemeiket lehunyni kényszerítette.”

„Semmilyen szél nem jó annak, kinek nincs célul kiszemelt kikötője.”

„Az élet több mint hozzájárulás egy választáshoz. Az ember ritkán választ. Igent vagy nemet csak a részére adott lehetőség szerint mond. Az ember egyedüli szabadsága az, hogy hagyja dagadni a vitorlát, vagy bevonja azt. A szél nem mi vagyunk.”

„Hogy jött maga ide? –- kérdezte Jane. – Úgy látszott, mintha a szél fújta volna.”

„Lehetséges, hogy a katolikus tanítás és fegyelem olyan, mint egy fal, de ez a fal játszóteret kerít be. A kereszténység az egyedüli keret, melyben a pogány öröm fennmaradhatott. Képzeljük csak el, hogy gyermekek játszadoznak a tengerből magasan kiemelkedő sziget gyepes ormán. Míg a szirt szélén ott állt a fal, a legbolondabb játékba is nyugodtan belevethették magukat, s a sziget olyan lett, mint egy lármás gyerekszoba. Ám egy napon leomlott a fal, és elébük tárult a veszély a maga meztelenségében. Nem zuhantak a mélybe, de mikor barátaik visszatértek, ott találták őket összebújva és dideregve a sziget közepén, és ajkukon elnémult a dal.”

„Megvizsgálni, meggondolni, számítgatni, mérlegelni: szükséges műveletek – bizonyára azok. De aztán el kell határoznunk magunkat, s cselekednünk kell, anélkül hogy sokat törődnénk, honnan fúj a szél, és milyen felhők vonulnak.”

„A nőnek nincs meg a kellő képessége arra, hogy csupán akaratának a megerőltetésével gyökeresen eltörölje annak a képét, aki sokáig lenyűgözte. Egy másikkal kell helyettesítenie. Nem rombol, hanem egymásra illeszt. Amikor a második kép nagyobb és szélesebb az elsőnél, s emebből semmi sem látszik többé, akkor minden jól van. Ez a feledés. Amikor kisebb nála, s a réginek a szélei kilátszanak alóla, akkor hiába minden: ez a lelkifurdalás.”

„De aztán a következő borongós napon olyan iszonyatos erővel hasított a lelkébe Scott hiánya, hogy nem érzett mást, csak ürességet, többé nem érezte magát nőnek, mintha egy halott fa lett volna, amelynek ágai között keresztül fúj a metsző novemberi szél. Liseyt most is ez az érzés gyötörte, Scott nevét akarta kiáltani, haza akarta hívni őt, majd' megszakadt a szíve, ahogy belegondolt, milyen évek várnak rá, és azon tűnődött, mire jó a szerelem, ha ez a vége, ha csak tíz másodpercig is így érez az ember.”

„…és megalázó volt a menhelyi szalmakalap is - már messziről hirdette, hogy menhelyi / a kabát is / a kalapot kicsipkéztem nagyon megvertek, én nem tudtam mást hazudni, mint hogy nem én csipkéztem ki / másodszor is kicsipkéztem a szélét, ismét nagyon megvertek / pedig én így akartam otthon lenni - mért vagyok én menhelyi gyerek / a mama eljött aztán otthagyott én azt hittem, hogy haza fog vinni…”

„…Nagy szárazság tarta abban az hónapban. Nappal három órakor nagy setét kezde lenni, tarta mind napestig, azután erős dörgés, csattogás, villámlás. Vala egy torony az várban Sigmond palotája mellett, kinek czímertorony volt neve. Számtalan sok porral volt rakva. Ez tornyot éjfélkor megütötte az menykű… ez tornyot és az mellette való palotákat mind elhánta vala… Temérdek sok hadi szerszámok vesztenek, némeleket az Dunába hánt, némeleket széllel döntött. Az vízvár is törökkel, marhákkal teljes volt, azokat is mind elhánta, vesztette… Az Dunán való hídat is nagy helyen általszakasztotta volt. királyok rejtekháza föld alatt vala, ott az császár kincsét tartották, mind oda veszett az is. Az város kapui mindenütt megnyílt volt, házaknak ajtajai azonképpen, lakatok, zárak megnyíltanak. Az Rákosnak egy mélföld az messze, fél mélyföldig az török szerszámait, és egyéb afféle marhákot elhánt az por Rákosra… Reggel, az nap hogy feltámadt volna, szerin-szerte széllel az hegyen az nagy füst vala. Az törökök széllel futottak, ki anyját, ki fiát, ki atyját kereste; az török azt mondja, hogy csak fizetett nép tizenkét száz veszett akkor.”

„Csak forog körbe-körbe, mint egy tornádó, és közben teli torokból Scott nevét üvölti, bánatában üvölt, üvölt, mert elveszítette Scottot, dühében üvölt; üvölt, mert azt akarja, hogy Scott megmagyarázza neki, hogy miért hagyta el, azért üvölt, hogy Scott visszatérjen hozzá, hogy végre visszatérjen hozzá. Sebaj, minden ugyanaz, pedig nélküle semmi sem ugyanaz, utálja Scottot, és hiányzik neki, egy lyuk van a testében, és a Yellowknife felől fújó jeges északi szél keresztülsüvít rajta, a világ teljesen üres, nincs benne szerelem, ha nincs, aki a nevedet kiáltsa, ha nincs, aki hazahívjon.”

„Nem az a legerősebb tölgy, amelyik védve van a viharoktól és a napsugártól, hanem az, amelyik magában áll, egyedül küzd létéért a szélnek, esőnek, perzselő napnak kitéve.”

„A keleti szél vitte a Banks család házába Mary Poppinst nevelőnőnek, ahol Banks papa és Banks mama, a szakácsnő, a szobalány és a négy gyerek: Jane, a legidősebb, az öccse, Michael és a még gőgicsélő ikrek, John és Barbara lakott. Az új nevelőnő teljesen megváltoztatta a család, és a gyerekek addig meglehetősen egyhangú életét.”

„Csupa béke minden
orom.
Sóhajnyi szinte
a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj, a te békéd
Sincs messze már.”

„Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnét jöttem;
szél hozott és szél visz el,
minek kérdjem, mért visz el?”

„Gyakran, míg rőten ég a sarki utcalámpa,
s üvegje szélbe sír s csapkodva leng a lángja,
vén külváros szivén, hol utvesztő a sár,
s a nyüzsgő, vak tömeg zúgón erjedve jár,

látni a rongyszedőt, ingatja furcsa séta,
fejet ráz és falat bökdös, mint egy poéta,
a rendőrökre most - szolgák! - ügyet se vet,
szive áradva ont tündöklő terveket.
(Tóth Árpád)

Gyakorta, hol vörhenyszin fényt sző az utcalámpa,
és tört üvegje csörren, s lángját a szél cibálja,
nyomortanyák és palánkok mögött, amerre sáros
útvesztők közt rohasztó mocsárba vész a város:

agg rongyszedő botorkál feléd magános séta
útján, fejét a falhoz koccintva, mint poéta,
s a rendőrökre - piszkok!”

„Be jó is látnom, drága lomhám,
ha halkszinü fényt
szép tested tiszta bőre ont rám,
ég csillagaként!

Míg mély hajad zuhongva reng el
s szaga csupa bú,
és árad, mint nagy, kósza tenger,
kék s barna habú,

lelkem mint sajka, hogyha hajtja
friss hajnali szél,
kalandos kedvvel lengni rajta
csodatájra kél.”

„A tetem lüktetett, mint valami hullám,
És olykor sziporkát vetett,
Mert beszívni vágyta immár a torz hullán
Sokszorozódó életet.

S megzendült a világ: lágy, zizegő hangja
Neszező szél volt, s muzsikált,
Mint pörgő búzaszem, amint a jó gazda
Ütemre rázza a szitát.

A test konturtalan álomkép volt szinte,
Kuszált, valótlan köd-lidérc,
Ismeretlen művész félredobott skicce,
Melyet néhanap felidéz.”

„Az arany csillagok át-áttűznek a fákon.
Szétoldják selymüket a sápadt óceánon
az olajos habok.
A felhő mint madárraj suhan odafent el,
s szaggatott szavakat ejt a szél, mint az ember
ha álmában dadog.
…
Ki sejti, avilág titkai mire érnek?
Nádszálak, csillogó nyálú kis földi férgek:
magunkról sincs elég
bizonyosságunk; s vajon hogyan tudnánk mi itt lenn:
nem dísziti-e még új tiarával Isten
az éjszaka fejét?
…
Az ember tanu csak, s szívében döbbenet nő.
Mint az állatokat, az eget is teremtő
életnedv járja át.
Sarjad, alakul és gyarapszik a csodás fa,
és mint egy óriás kévét, az égbe tárja
sötét lombozatát.
…
Talán e percben is, vak éjből kicsapva
homály-hullámait s fény-habjait dagasztja
a titkos tengerár,
a néma Végtelen, hogy egünket elöntse
világot görgető sodrában hömpölyögve
egy új csillag.-dagály!”

„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”

„Hol van a szóda, hová tűnt, hol van a vers, amit írtam?
Hol van a tegnapi kedvem, a fröccsnek jó szaga hol van?
Lustán fekszem az ágyban a dunyhák dús melegében,
kint már vijjog a szél, nyila röppen az őszi időnek,
ám még nyílnak a rózsák, nyílnak a kerti virágok,
éjből jönnek, s tűnnek a sűrű ködbe a lányok.
Némán nézem. Bántja a lelkem rengeteg emlék:
csöndes eső mind bennem, foszló szívbeli bánat.
Hol van a szóda, a bor meg az asszony, hol van az éltem?
Fel-feljajgat a régi szerelmek gyásza a vérben.”

„A szél és a hullámok mindig a legügyesebb navigátorok oldalán állnak.”

„Nem tudom megváltoztatni a szél irányát, de be tudom állítani úgy a vitorláimat, hogy mindig elérjem a célomat.”

„Ha az ember nem tudja, hogy melyik kikötőbe hajózik, semmilyen szél sem kedvező.”

„Menj a szakadék szélére, és ugorj le. A lefelé vezető úton építsd fel a szárnyaidat.”

„Arcomról a mosoly ledermed.
Ajkam a téli szélbe mártom.
Ma egy reménnyel kevesebb lett,
s eggyel több ének a világon.”

„Hegyoromtól tó jegéig
csak a szél fut búgva végig;
csak a zordon ég borul
tar mezőkre komorul.

Udvarokon pusztaság van,
nincs, ki zajt verjen vidáman.
Hol a nyár víg dallama?
A lélek is puszta ma.

Hol hegyen az aklok állnak,
hóháton hidat csinálnak
ádáz, éhes farkasok…
Jaj tinektek, gyapjasok.”

„A végtelen vad réteken
novembert trombitál a szél,
a végtelen vad réteken
zúg-búg a szél,
garaboncásan útra kél
és mindig új haragba fúj,
zúg-búg a szél,
a vad novemberi szél.”

„Ezer nap koszorúz, szél hord, akárcsak
magasra duzzadó tengerhabok.
Hegyek - : körhintán óriáselefántok
öveznek, bimbózó város-magot.
Az utcákon emberi szárnycsapások.
Csodás ország: szerelmesed vagyok,
legtisztább hazát te adtál volt, bizony:
tág s fénylő - : ősparadicsom!

(...)

Imádunk -: egyesítő érzelem!
Ily szürke mondatokban is: "Hűs volt éjjel; s igen,
te szép asszony, hideg voltál hozzánk s cudar."
...Ó, kín-harmónia, mely téged könnyez itt...!
Sír, tombol, ki magáért küszködik!
Dicsértessék tehát, ami egybezár.
Csak soha ördög s pokol! S döghalál!
Imádunk, ó érzés, mely egyesít....”

„Borsószemű öreg eső hulldogál,
zúg a szél, távolban köd lapít.
Levelek ezüst-fonákja fedi már
borzolódó nyárfák lombjait.”

„Az életünk olyan, mint a szél, vagy mint a hangok. Létrejövünk, rezonálunk egymással... Aztán elhalványulunk.”