Idézetek az éjszakáról

„Aleksandra jó kislány módjára bólintott, de az ajkai megremegtek. A legkevésbé sem örült annak, hogy egyedül marad. Különösen éjszaka. Nem szerette a sötétséget.”

„Segíts találni valamit, amivel múlhat az idő. Mindenki azt mondja, hogy az élet rövid, de én meg akarok halni.”

„Tudom, hogy néha nehéznek tűnik az élet, de emlékezz egy dologra. Minden sötét éjszaka után fényes nap következik. Tehát nem számít, milyen nehéz, nyújtsd ki a mellkasod, tartsd felfelé a fejed és kezeld a dolgokat.”

„[…] A fehérek városaiból eltűnt a csend. Nem akad bennük egyetlen olyan hely sem, ahol tavasszal meghallani a rügyfakadást vagy a rovarzümmögést. De meglehet, csupán azért vélekedem így, mert én is vad vagyok, és mindezt nem értem. […] Mi maradhat meg az életből, ha nem hallani a madarak rikoltozását vagy éjszaka a békák cívódását a tóban?”

„Az öngyilkosság gondolata nagy vigasz: sok sötét éjszakát vészel át vele az ember.”

„Az éjszaka falun sokkal komorabb, mint az ismerős zajokkal teli, közönyös városban, ahol biztonságban érzi magát az ismerős, megszokott tömegben. Nincs magányosság… de itt…”

„Ha csakis a rossz létezne, nem látnád, mint ahogy az éjszakának sem volna neve, ha sohasem kelne fel a nap.”

„Önök börtönbe vetik a szerencsétlen tolvajt, aki azért lop, hogy éhen ne haljon, de még soha, egy éjszakára sem dugtak rács mögé egyetlen gazembert sem a sok száz közül, akik milliókat loptak el az államtól.”

„Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak a tudata, hogy nem vagyunk. Mindegy miből, csak csinálja igazságát a parázsló venyigéből vagy a nyírásra váró birkából. Az igazságot úgy ássuk, mint a kutat. Az elrévedező tekintet elveszti Isten látását. Az éjszaka ígéreteire figyelő házasságtörő asszonynál sokkal többet tud Istenről az a bölcs, aki rendet teremtett önmagában, és csak a gyapjúk súlyát ismeri. Citadella, én téged az ember szívében foglak felépíteni.”

„A sárkányok iránti rajongásomnak hosszú története van. Barcelona a sárkányok városa, sok épületének homlokzatát díszítik vagy őrzik és attól tartok, hogy én is egy vagyok közülük. Talán pont ezért, a kis szörnyetegekkel való szolidaritásból, évek óta gyűjtöm őket és menedéket nyújtok számukra az otthonomban, egy igazi sárkánybarlangban, amit mostanáig több mint 400 sárkányszerű lény népesít be, de számuk havonta emelkedik. Természetesen a sárkány évében születtem, de ezen kívül számos más kapcsolatom is van ezekkel a tüzet okádó zöld bestiákkal. A sötétséget kedvelő éjszakai lények vagyunk, de nem különösebben barátságosak és nem éppen barátai a nemeseknek és a vándorlovagoknak.”

„A kezdet visszanyúlt a nyúzott multba
ezer gyökérrel szűrt szívott erőt
és szenvedésből lassan összegyurta
a gyúló szenvedélyt a szenvedők
emlékeztek még sok torz éjszakára
tépett házakból részeg katonák
lányokat szedtek és a vér szagára
az asszonyokra kik a havon át
mezítláb szöktek senki sem feledte
a szétvert álmokat hiába tervet
mert minden napnak mindig volt keresztje”

„Néha kísérteties magányt éreztem, másokban is - fiatal hivatalnokokban alkonyatkor, az éjszaka és az élet legmegragadóbb pillanatait pazarolva.”

„Ha a csillagok csak ezerévente egy-egy éjszakán jelennének meg, az ember mennyire csodálná és imádná őket.”

„Éjszaka csak azért alszunk nyugodtan az ágyunkban, mert a durva emberek készen állnak arra, hogy a nevünkben erőszakot kövessenek el.”

„A világ peremén állva éreztem magam, ahogy felpillantottam az örökös éjszaka végtelen káoszába.”

„Ma éjszaka az ég teljesen sötét. Talán ma éjjel egyáltalán nem is világít a hold - holdfogyatkozás van, vagy újhold. Újhold… Összeborzongtam, pedig nem is fáztam.”

„Egy éjszakai támadás kezdete nem éppen látványos. A katonák felkapják a felszerelésüket, és egyenként felkerekednek, a lehető leglassúbb iramban. A sötétben nem látni semmit a világon, legfeljebb az előttünk haladó lépteinek halk csoszogása hallatszik. A bakancsunk minden egyes lépéssel súlyosabb lesz, a gyomrunkat kemény kis gubóba szorítja a félelem. Arcunkon a veríték összevegyül a hajnali harmattal, és emlékezetünk sorra felidéz minden egyes meleg, kényelmes szobát, amelyben valaha is megfordultunk.”

„Az emlékeink, mint éjjeli látogatók érkeznek hozzánk. Csendes, holdfényes estéken megzörgetik halkan az ablakot és már be is surrantak. Fel sem ébresztenek bennünket, álmaink közepébe csöppenve élik szelíd világukat. Simogatnak lágyan, és csak egészen halkan, suttogva mesélnek nekünk régvolt történeteket, hol újból gyermekként szaladhatunk, régi kedves arcokat láthatunk, és az Idő homályába veszett, titkos álmainkat élhetjük újból. Hajnalban majd összeszedik szétszórt emlékdarabkáinkat, kézen fogják egymást, és puhán kilibbennek az ablakon, ki a hűvös, csillagfénnyel beragyogott, múló éjszakába – mosolygó emlékeket hagyva maguk mögött e kedves, holdfénynél érkező látogatók…”

„Elmondok önöknek egy történetet. Volt egyszer egy köztársaság. Volt alkotmánya, elnöke, kongresszusa, voltak törvényei, szabadságjogai és bírái. Ebben a köztársaságban mindenki szabadon szervezkedhetett, gyülekezhetett, írhatott és beszélhetett. A nép nem volt elégedett kormányával, no de hát leválthatta, s valóban, már csak napok kérdése volt, hogy megtegye. Ebben az országban tiszteletben tartották és figyelembe vették a közvéleményt, a közügyeket szabadon megvitatták. Ez a nép sokat szenvedett, s bár nem volt boldog, az akart lenni, és ehhez joga volt. Sokszor becsapták már, és iszonyattal gondolt a múltra. Vakon hitte, hogy a múlt többé nem tér vissza; büszke volt szabadságszeretetére, és hitte, hogy szentségként tisztelik majd azt. Abban a nemes meggyőződésben élt, hogy senki sem mer kezet emelni demokratikus jogaira. Változásokra, élete megjavítására, haladásra törekedett, és azt hitte, hogy nem kell már sokáig várnia erre. A jövőbe vetette minden reményét. Szegény nép! A polgárok reggel megdöbbenve ébredtek: az éjszaka csendjében a múlt árnyai összeesküdtek és amíg a nép aludt, gúzsba kötötték. Ismerős kezek végezték a munkát. A nép ismerte ezeket az arcokat, ezeket a csizmákat, a halál kaszásait. Nem, ez nem lidércnyomás volt, hanem szomorú, szörnyű valóság. Egy Fulgencio Batista nevű ember hajtotta végre a mindenkit váratlanul ért szörnyű bűntettet.”

„Valamint a legkisebb növénynek kifejlődése nemcsak közvetlen körétől, de a földteke mozgásaitól függ, mely, midőn saját tengelye s a nap körül forog, a nappal s éjszaka és az évszakok változását okozza: úgy nincsen ember — bármi szerénynek vagy függetlennek látszik helyzete —, kinek létére a világ politikai fordulatai befolyást ne gyakorolnának, s azért a politikai közönyösség, melyre Szolón méltán büntetést szabott, nemcsak szűkkeblűségnek, de egyszersmind igen korlátolt észnek biztos jele.”

„A barátnőm azt mondta a múlt éjszaka az ágyban: "te perverz vagy". Azt válaszoltam: "Nagy szavak ezek egy kilenc éves lánytól".”

„Azután már nem mozdult semmi, csak a hold világított egykedvűen. Csupán az örök álmok birodalma, a csillagfényes égbolt nézegette magát az ablakok fényesen csillogó tükrében és álombéli ábrákat lehelt rájuk. A csend szétterült. Nyugalmas és mély lett. A város a hátára vette az éjszaka koromfekete, csillagporos takaróját. A titkokat suttogó hold felragyogott még egyszer, majd magára húzott egy puha felhőt, nyugovóra tért…”

„Minden bimbó csak egyszer virágzik, s minden virágnak csak egyetlen olyan pillanata van, amikor tökéletes szépségben pompázik; hasonlóképpen, a lélek kertjében is minden érzelemnek megvan a maga virágzási ideje, vagyis egyetlen olyan pillanata, amelyben bája kiteljesedik, és uralma fenségesen tündököl. Minden csillag éjszakánként egyszer halad át a fejünk fölötti délkörön, és csak egy pillanatig ragyog ott; ugyanígy, az értelem egén is, minden gondolatnak csak egyetlen - hogy úgy mondjam - zenit-pillanata van, amelyben teljes fényében és egész nagyságában delel. Művész, költő vagy gondolkodó: ott, ezen az egyszeri és tűnő ponton ragadd meg gondolataidat és érzelmeidet, hogy rögzítsd vagy megörökítsd őket, mert ez a tetőpontjuk.”

„Általában a belső órámat követem és éjszaka sokkal jobbak a fellépéseim. Semmi sem működik számomra jól egészen késő estig. Nem akarom, hogy az emberek üldögéljenek és várjanak, ez engem megőrjít. Az a másfél-kétórás időszak, amikor kések egy élő pokol számomra és azt kívánom, bárcsak lenne a világon valamilyen kiút abból, amibe keveredtem, tudva azt, hogy ilyen úgysem létezik. Mindenhonnan elkések. Mindig is azt akartam, hogy a végrendeletembe foglalják bele, hogy ha meghalok, a koporsó késsen másfél órát és arannyal legyen az oldalára írva, hogy 'Bocs a késésért!”

„Gyerekkoromban minden éjszaka Istenhez imádkoztam, hogy adjon nekem egy biciklit. Miután láttam, hogy ez nem működik, loptam magamnak egyet és azért imádkoztam, hogy bocsásson meg nekem.”

„A korbácsnak tömör, sűrű struktúrája volt, a fájdalom már az első ütés után otthonosan érezte magát az emberben; voltaképp ez az első ütés elég volt egy egész napra, sőt még tovább, voltaképp az első „első ütés” elég lett volna egész életemre, de ezt nem tudtam elmagyarázni az idősebb K.-nak. Csak kiabálni tudtam, „Apu, ne bánts”, mindig ugyanazt, úgyhogy az idősebb K. rám se hederített; nem tudtam elmagyarázni neki, nem tudhatta, hogy egyetlen ütés a korbáccsal elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak leülni, hogy egész éjszaka ne tudjak elaludni, hogy másnap egész nap kerüljem az emberek tekintetét. Nem tudhatta mindezt, hiszen sosem verték meg a korbáccsal, noha volt már hagyománya a korbácsnak, noha már nem egy nagyobb állat megismerte a keménységét, a hatékonyságát, sőt alighanem a szagát is; hiába, én voltam az első embergyerek, aki megízlelte a korbács hagyományát, aki nem felejtette el a fájdalmat, amit okoztak neki, amit az idősebb K. okozott neki; mert senki más nem merte volna a kezébe venni azt, senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy a kezébe vegye, hogy ilyen célra használja. Ilyen, mondjuk ki, pedagógiai célra.

A korbácshoz hasonlóan a fájdalomnak is megvolt a maga sűrűsége. Már az első ütés után mázsás teherként ömlött szét a testemen; az első ütést a hirtelensége különböztette meg a többitől, ezt volt a legnehezebb kapni, mert erre vártam a legtovább, ez volt a legeredményesebb, minthogy a felkészületlen testbe tört be. Voltaképp az első ütés elég lett volna az úgynevezett pedagógiai hatás eléréséhez, vagyis jelen esetben az abszolút és feltétel nélküli engedelmesség kikényszerítéséhez, mert ezt az elvet oltotta bele az idősebb K. a kutyáiba és az embergyerekébe; az első ütés után azonban, amely csupán beinjekciózás volt, jöttek az újabb, egyre erősebb, az átható fájdalmat kiterjesztő, mindent átható fájdalommá fokozó ütések is. S ahogy az injekció utáni fájdalom is folyékony, akár az ólom – és az ülepen, az epicentrumon keresztül szétfolyik mindenfelé, elhatol egész a velőig, a gerincen végigfutó libabőrökig, és csak amikor ezek elmúlnak, adja át óvatosan a helyét a megkönnyebbülésnek, a nővérke kiveszi a tűt, és megtörli a szúrás helyét –, hasonlóképpen folyt szét a fájdalom is, csak ez makacs volt, a megkönnyebbülés nem győzte cérnával, és rosszkedvűen, dolgavégezetlenül távozott; kegyetlen fájdalmat okozott a korbács, minthogy önző fájdalom volt ez, pöffeszkedett a bőségben és a hely-idő egységében. Az idősebb K. gondoskodott róla, hogy mindig egy ütéssel többet adjon a kelleténél, hogy adjon egyet tartalékba, hogy jobban belém vésődjön (nem tudhatta, hogy az már nem vésődhet belém jobban), hogy el ne felejtsem – nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azt nem lehet elfelejteni. Ha képes lettem volna beszélni erről az egészről, akkor sem hitte volna el, hiszen soha senki nem ütötte meg a korbáccsal; – ha képes lettem volna, akkor sem… De nem voltam képes semmire, csak kiabáltam, hogy „Apu, ne bánts!”; bár később, a második vagy harmadik alkalommal, a második vagy harmadik pedagógiai szeánszon túl már csak azt, hogy „Ne bánts!”; később, a huszadik vagy harmincadik alkalommal meg csak azt, hogy „Nem!”. A „Nem” volt a talán legtágabb válasz minden felmerülő tisztázatlanságra, minden feltételezhető kérdésre, nem különben arra, amit az idősebb K. kérdezgetett, miközben vert a korbáccsal. Amit az idősebb K. egymás után kérdezgetett, amikor egymás után mérte rám az ütéseket is a korbáccsal. Azt kérdezte:

– Fogsz még? – (ütés) – Fogsz még? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz még?”

„Nincs a világon, ami egy rendes éjszakai alváshoz lenne fogható.”

„Legyen kőtáblád vagy jegyzőkönyved, melyet éjjel-nappal veled hordozz, melyre, ha mi olyas dolog eszedbe jut éjszaka, jegyezd le és reggel ágyadból felkelvén, írd jobban le, hasonlóképpen, ha erdőn, mezőn jársz is.”

„Ebben a káprázatban, gyöngytyúk az én Bakonyom, nem, ezt most már tényleg nem, ebben a káprázatban gondolkodás nélkül mindenre igent mondtam, Goethe, igen!, Werther, igen! Az egészet, egy éjszaka, németül. Igen! Ez olyan abszurd, hogy csakis igent lehet rá mondani.”

„Ami a gazdasági oldalt illeti, továbbra is sújt titeket a népszerűtlen és nagy terhet jelentő fejadó, a teherhordás, az élelmiszeradó, a mérgező alkohol és ópium erőltetett fogyasztása változatlanul jellemző Indokínában, az éjszakai őrségadás Algériában, mert jól kell vigyázni a kolonialista cápák javaira.”

„Odakint aranyszínre festette a leveleket a kései napsugár. Az öreg tölgyön mókus fonta imára lábacskáit. A fák alatt feketerigó szaladt el, az úton pedig lassú, fáradt léptekkel indult el a délután. Mátyás kiáltott az erdőn, és a fák között lassan ébredni kezdett már, szürke párát ásítva a szomorkás, öreg vándor – az éjszaka.”

„Az utcán, a Constitución lépcsőjén, a földalattin minden arc ismerősnek tetszett. Féltem, hogy nincs többé semmi, ami meglephetne, és féltem, hogy most már mindig úgy érzem, mintha mindenhová visszatérnék. Szerencsére néhány álmatlan éjszaka után mindent elfeledtem.”

„Ha csakis a rossz létezne, nem látnád, mint ahogy az éjszakának sem volna neve, ha sohasem kelne fel a nap.”

„Az éjszaka is csak a nap része. Így, ha a napfény oltalmat ad, oltalmat adhat a sötétség is. (…) Bíznia kellett benne. És ezt a bizalmat hívják Hitnek. Soha senki nem értheti meg a Hitet. A Hit pontosan az, amit most megtapasztalt: megmagyarázhatatlan merülés a sötét éjszakába. Csak azért létezhet, mert hitt benne. Ahogy a csodáknak sincs magyarázatuk, csak megtörténnek azok számára, akik hittek a csodákban.”

„Miután kifacsarom, én is a tengerbe szórom. Tudom, hogy be kell majd mennem a vízbe. Oda, ahol a hínár nő. Amikor elmerülök a vízben, körülvesz majd a hínár. Az lehet Vali valódi teste. A legjobb lenne így álomba szenderülni, hínárba gabalyodva, hagyni, hogy bomló testemet kishalak falják fel. Minden a tengerbe szólít. Egy ilyen éjszakán fogom megtenni, amikor még holdfény sincs és a csillagokat is alig látni. Magam mögött hagyva a világítótornyot a tengerbe vetem magam, mert a hínár vár rám.”

„Éjszakáról éjszakára, valahányszor egy pillanatra is abbahagytam a munkát, mindig ezt a kitartó, kérlelhetetlen közeledését éreztem annak, akivel annyira komolyan kerültem a találkozást. Amitől a legjoban féltem, végül is bekövetkezett. 1929 tavaszán megadtam magam, s elismertem, hogy Isten: Isten, és letérdeltem és imádkoztam: azon az éjszakán talán én voltam a legelvetemültebb és legvonakodóbb megtérő bűnös egész Angliában. Akkor még nem láttam, ami most annyira egyértelmű és nyilvánvaló: az isteni alázatot, amely még ilyen feltételek mellett is befogadja a megtérőt. A tékozló fiú legalább a saját lábán ment haza. De ki imádhatja méltóképpen azt a szeretetet, amely kitárja a kapuját még annak a tékozlónak is, akit úgy cipelnek be, miközben rúgkapál, durcásan ellenkezik, s minden irányban a menekülés lehetőségét keresi?
Az öröm vonzásában.”

„A délután elaludt aztán. Észrevétlenül, mintha bújócskázni akarna. Az este lopva érkezett, még puhábban, csendesebben, mint ahogyan elődje, a délután tűnt el az Idő kérlelhetetlen forgásában. Lassan minden nyugovóra tért, nem mozdult semmi, csak egy kis bagoly úszott csendesen a levegőben. A Hold szégyenlősen – de lehet az is, hogy csak álmosan – húzta szét selymes, puha felhőtakaróját. Lepillantott a Földre, s mivel mindent rendben talált, mosolygott és útjára indította az éjszakát.”

„A rézbőrű embernek folyvást hátrálnia kell az előrenyomuló fehér ember elől, ahogy a hajnali köd húzódik vissza napkeltekor az erdőbe, de apáink hamva szent, sírja megszentelt föld, s így nekünk szentek ezek a dombok, ezek a fák, szent ez a darab föld. Tudjuk, hogy a mi érzelmeinket a fehér ember nem érti meg. Számára ez ugyanolyan föld, mint bármely másik, mert idegen, ki éjszaka érkezik, és elveszi a földtől mindazt, amire szüksége van. Neki a föld nem testvére, hanem ellensége, és mihelyt meghódította, továbbáll.”

„tt>Az író a rossz egyenes út helyett a jó görbét választja. – Ezen egy éjszaka</tt”

„A háború után éjszakánként a falakra meszeltük: "Le az árdrágítókkal!" – Az a problémám, hogy maradt egy vödör mész.”

„Van, aki fél a sötéttől. Én nem. Odateszem az ágy mellé az ecsetet és a festékdobozt. Hajnalig kifestem vele az egész éjszakát.”

„Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek.”

„Ó, te, Világ köztársasága, ma még csak fény az éjszakába holnapra te leszel a nap.”

„A szellem tudás nélkül… olyan tejszín, amely egyetlen éjszaka összegyűlik a felszínen, s amelyből az ügyes kéz hamarosan habot ver.”

„Egy bárban voltam akkor éjszaka. Bárszékről bárszékre csapongtam, de sajnos nem volt szerencsém. Egyik alatt se találtam rágógumit.”

„Egy éjszakai támadás kezdete nem éppen látványos. A katonák felkapják a felszerelésüket, és egyenként felkerekednek, a lehető leglassúbb iramban. A sötétben nem látni semmit a világon, legfeljebb az előttünk haladó lépteinek halk csoszogása hallatszik. A bakancsunk minden egyes lépéssel súlyosabb lesz, a gyomrunkat kemény kis gubóba szorítja a félelem. Arcunkon a veríték összevegyül a hajnali harmattal, és emlékezetünk sorra felidéz minden egyes meleg, kényelmes szobát, amelyben valaha is megfordultunk.
Mire kivilágosodik, már készségesen meghúzódunk bármelyik biztonságos zugban, ha mégoly kényelmetlen is, és szinte ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy leroskadjunk az első nagyobb szikla mögé, ahol rágyújthatnánk egy cigarettára. De hát az ember, ugyebár, nem holmi gyáva féreg, így aztán elvánszorgunk a szikla mellett, és tudjuk, hogy ezt később még ezerszer is megbánjuk.”

„Emlékszel még az Üres Koporsóra
a Jelszóra hogy Menjetek Haza
Ígéretekre sok - sok szerteszórva
s hajnaltalan maradt az éjszaka…

Emlékszel még az elvett iskolára
mocsárba süllyedt szellemroncsokat
dédelgetett még hínárba bugyolálva
a rend míg végül lassan elrohad…”

„Az arany csillagok át-áttűznek a fákon.
Szétoldják selymüket a sápadt óceánon
az olajos habok.
A felhő mint madárraj suhan odafent el,
s szaggatott szavakat ejt a szél, mint az ember
ha álmában dadog.
…
Ki sejti, avilág titkai mire érnek?
Nádszálak, csillogó nyálú kis földi férgek:
magunkról sincs elég
bizonyosságunk; s vajon hogyan tudnánk mi itt lenn:
nem dísziti-e még új tiarával Isten
az éjszaka fejét?
…
Az ember tanu csak, s szívében döbbenet nő.
Mint az állatokat, az eget is teremtő
életnedv járja át.
Sarjad, alakul és gyarapszik a csodás fa,
és mint egy óriás kévét, az égbe tárja
sötét lombozatát.
…
Talán e percben is, vak éjből kicsapva
homály-hullámait s fény-habjait dagasztja
a titkos tengerár,
a néma Végtelen, hogy egünket elöntse
világot görgető sodrában hömpölyögve
egy új csillag.-dagály!”

„Az éjszaka egy csendesebb idő a munkára. Segít a gondolkodásban.”

„A karrier csodálatos, de egy hideg éjszakán nem tudsz hozzá bújni.”

„A nappali szerencsejátékos és az éjszakai játékos között ugyanaz a különbség van, mint a gondatlan férj és a feleség ablaka alatt ájuldozó szerető között.”

„Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára.”

„Együtt lennénk, könyveket olvasnánk, és éjszaka együtt feküdnénk az ágyban, nyitott ablakok mellett, a csillagok fényében.”

„Nappal borzasztóan könnyű mindenen felkapni a vizet, de éjszaka már más a helyzet.”

„Nem búcsúcsókot akartam adni - ez volt a baj -, hanem jó éjszakát akartam kívánni - és ez nagy különbség.”

„Csak egy barátom van, és az a visszhang. Miért a barátom? Mert szeretem a bánatom, és a visszhang nem veszi el tőlem. Csak egy bizalmasom van, és ez az éjszaka csendje. Miért ez az én bizalmasom? Mert csendben marad.”

„Van, aki édes gyönyörre születik, van, aki végtelen éjszakára.”

„A nők gyönyörűek a napfényben, de még gyönyörűbbek az éjszaka árnyékában.”

„A magány teszi szebbé az életet. Különleges fényt kölcsönöz a naplementéknek, és jobb illatúvá teszi az éjszakai levegőt.”

„A felhők gyorsan eltűntek, és hagyták pusztulni a csillagokat. Az éjszaka kiszáradt.”

„Úgy halok meg, hogy nem látom a hajnalt felvirradni hazám felett. Ti, akik láthatjátok, fogadjátok - és ne feledkezzetek meg azokról, akik elestek az éjszakában!”

„A liberális olyan férfi, nő vagy gyermek, aki egy jobb nap, egy nyugodtabb éjszaka és egy fényes, végtelen jövő elé néz.”