Idézetek az iskoláról és az oktatásról

„Az egyház mai mély válsága ne ijesszen meg bennünket! Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Isten fiatal. Övé a jövő. Ő nemcsak a múlt, a hagyományok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója is egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek. A mi szívünk megremeghet a nehéztől, az ismeretlentől, a lehetetlennek látszótól, Isten azonban az egyének és nemzetek jövőjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el; nekünk kell nekilátnunk, hogy azt előhozzuk. A megmaradt kevésből újra kell építenünk a hazát! Ez a dolgunk ezen a világon! Ettől megszabadulni nem tudunk, csak elbújni előle. Tegyétek félre a versengést, a mértéktelen személyi nagyravágyást, a ki-ha-én-nem magatartást! Mindenki ott tegye meg a magáét, ahova az élet állította. Teremtsünk keresztény hitre épülő egyházi közösséget! Legyen a családban gyermek Isten akarata szerint! Ez áldás és jövő, bármit mond a világ. A gyermek kapjon a családban, a hétvégi iskolában krisztusi hitet magyar nyelven, magyar öntudatot! Fiatalságunk lelkében tegyük izzóvá a magyar Ígéret földjének megszerzését! Amit e sorokkal lelketekre akarok kötni, ezért éltem, ezért élek és imádkozom itt és az örökkévalóságban.”

„Az élet tényleg egyfajta iskola, alkalom a gyakorlásra. Elsősorban a jellem felépítésére és a szellem nevelésére való.”

„A „nyugati kultúra” kissé lógott rajtunk, mint frakk a négeren. Idegeink bűntudatosan lázadoztak. A kapuban gyanítani kezdtük, hogy a „Nyugat”valami más is, mint Anatole France művei, meglehetősen rossz magyar fordításban, Ady párizsi benyomásai, francia divatlapok és bajuszpedrők, történelmi leckék az iskolában s rosszul kiejtett francia szavak, melyeket oly hatásosan lehetett elhelyezni a köznapi beszédben. Kezdtük sejteni – inkább csak légköri benyomás volt ez ott, a belga-német határon! –, hogy polgárnak lenni, a szó nyugati értelmében más, mint polgárnak lenni odahaza; nemcsak a négy szoba teszi meg a gőzfűtés, a cselédek, Goethe összes művei a könyvszekrényben meg a finom úri társaság
…
Zavartan éreztük, nagyon finom idegekkel, hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban, mint Kassán – s mi odafent, a mi „nagy urbanitású” felvidéki városainkban, valahogy kínos-lelkiismeretesen voltunk polgárok, úgy iparkodtunk, mint az eminens diákok, valósággal szorgalmi feladatokat végeztünk polgáriasságból, ernyedetlenül civilizálódtunk. Nantes-ban valószínűleg éppen csak éltek az emberek egy életformán belül, különösebb osztálybecsvágy nélkül.”

„Tekints e Bántalmazottra. Bár a legvilágosabb bizonyítékok tanúskodnak Ügye igazáról; bár a jövendöléseket félreérthetetlen nyelven beteljesítette; bár annak ellenére, hogy nem számít a tanultak közé, nem járt iskolába és a hittudósok között szokásos vitákban nem járatos, az emberekre záporoztatta sokféle és Istentől ihletett tudását; mégis nézd, miként tagadja fennhatóságát ez a nemzedék, és lázad fel Ellene!”

„Abban a meggyőződésben éltem, hogy Németország a példás rend klasszikus hazája; ahogy ezt otthon és az iskolában tanultam. Csakugyan, olyan rend volt mindenfelé, a múzeumokban, a pályaudvarokon és a magánlakásokban is. Csak a lelkekben, a német lelkekben nem volt „rend”; homály terjengett benne, gyermekes köd, véres és megtorlatlan, vezekeletlen mítoszok köde… S mikor Franciaországba kerültem, elszörnyedtem az általános rendetlenségen. Évekbe tellett, amíg megtanultam, mi a „rend” – évekbe tellett, amíg megértettem, hogy a franciáknál csakugyan besöprik a szemetet a bútor alá, de ragyogó rend és higiénikus világosság uralkodik az agyakban. (325-326. oldal)”

„Ennek az embernek a nevét ragozták a földgolyó újságjai, dörmögte száz meg száz nyelven ezer meg ezer bemondó, kiáltozta beszéde elején és végén ezernyi előadó, énekelte sok-sok pionirhang, említették főpapok, amikor pohárköszöntőt mondtak. Ennek az embernek a neve sült rá haldokló hadifoglyok ajkára, börtönfoglyok dagadt ínyére. Erre a névre kereszteltek át sok-sok várost és teret, utcát és sugárutat, palotát, egyetemet, iskolát, szanatóriumot, hegygerincet, tengeri csatornát, gyárat, bányát. szovhozt, kolhozt, sorhajót, jégtörőt, halászbárkát, cipőszövetkezetet óvodát - sőt moszkvai újságírók egy csoportja azt javasolta, hogy erre változtassák át a Volga és a Hold nevét is.”

„Az író, akinek nincs érzéke a társadalmi jogossághoz és jogtalansághoz, inkább adjon ki iskolai évkönyvet a jó tanulók névsorával, de ne írjon regényeket.”

„A „nyugati kultúra” kissé lógott rajtunk, mint frakk a négeren. Idegeink bűntudatosan lázadoztak. A kapuban gyanítani kezdtük, hogy a „Nyugat”valami más is, mint Anatole France művei, meglehetősen rossz magyar fordításban, Ady párizsi benyomásai, francia divatlapok és bajuszpedrők, történelmi leckék az iskolában s rosszul kiejtett francia szavak, melyeket oly hatásosan lehetett elhelyezni a köznapi beszédben. Kezdtük sejteni – inkább csak légköri benyomás volt ez ott, a belga-német határon! –, hogy polgárnak lenni, a szó nyugati értelmében más, mint polgárnak lenni odahaza; nemcsak a négy szoba teszi meg a gőzfűtés, a cselédek, Goethe összes művei a könyvszekrényben meg a finom úri társaság”

„A reggae a nép zenéje, a mindennapi történésekről szól, de nem egy történelmi szemszögből. Olyan dolgokról mesél, amiket nem tanítanak az iskolában.”

„Abban a meggyőződésben éltem, hogy Németország a példás rend klasszikus hazája; ahogy ezt otthon és az iskolában tanultam. Csakugyan, olyan rend volt mindenfelé, a múzeumokban, a pályaudvarokon és a magánlakásokban is. Csak a lelkekben, a német lelkekben nem volt „rend”; homály terjengett benne, gyermekes köd, véres és megtorlatlan, vezekeletlen mítoszok köde… S mikor Franciaországba kerültem, elszörnyedtem az általános rendetlenségen. Évekbe tellett, amíg megtanultam, mi a „rend””

„Az én iskoláztatásomért fizettek: tisztára üzlet volt. S mikor kiléptem az iskolából, az üzlet lebonyolódott.”

„Magam nem találnám elképzelhetetlennek, hogy az állam (önkormányzat) által fenntartott iskola is nyugodtan vallhasson valamilyen világnézetet, keresztény elkötelezettséget, ha a nevelői közösség hívő emberekből verbuválódott. (Hiszen Magyarország lakosságának több mint 60%-a kereszténynek, vagy keresztyénnek vallja magát). Ehhez ma már természetszerűleg hozzá kellene tenni a gyermekeknek és a szülőknek azt a jogát, hogy ha egy nem hívő gyerek kerül ebbe az iskolába, őt semmiféle bántódás, kirekesztés nem érheti. Ez a fajta türelem nem új dolog. Szerzetesrendek pedagógiájában (így például a bencés pedagógiában) régtől fogva bölcs alapelv, hogy a gyereket nem lehet semmire sem kényszeríteni, és olyanért büntetni, amiben nem hisz. Jól működhetnének így az önkormányzati iskolák is.”

„A Wikipédián nem élhetsz meg az iskolai okirataidból… be kell lépned az eszmék piacára és vitába kell állnod a többi emberrel.”

„Egy olyan iskolában, amelyet puszta kegyetlenkedéssel és erőszakkal igazgatnak, nem sokat lehet tanulni…”

„Imádok lejárni az iskolába és figyelni, ahogy a kisgyerekek ugrálnak fel és le, szaladgálnak ide-oda miközben kiabálnak és sikítoznak. Nem tudják, hogy vaktöltényt használok.”

„Mit tanultam a jezsuitáknál? A jó és a rossz lelkiismeretet, amely azóta is velem van. Kontrollt, szervezést, fegyelmet tanultam ott, és hogy nem szeretek elnadrágolásban részesülni, amihez nem kellett iskola, hogy tudjam.”

„Ha csúnyán írtam annak idején az iskolában, kaptam egy körmöst, aztán egy óra múlva szépen írtam. Most [a gyereket] elviszik pszichiáterhez. Tehát itt elképesztő helyzet van.”

„Olyan időben születtünk, mikor a legnagyobb tudatlansággal szemben a bölcsesség és ennek tanítói egy batkára sem becsültetnek. De azon kétségbe kell-e esnünk? El kell-e hagynunk az iskolát? Számba sem kell venni a jövendőt? Nem! Gyalázaton és szégyenen keresztül az erényre kell törekedni.”

„Olyan Amerikában hiszek, ahol az állam és az egyház elválasztása teljes, ahol a katolikus papok nem szabják meg az elnöknek, miként viselkedjen, és a protestáns lelkészek sem mondják meg híveiknek, kire szavazzanak; ahol semmilyen egyház vagy egyházi iskola sem kap támogatást közpénzből vagy politikai preferencia alapján. Olyan Amerikában hiszek, amely sem protestáns, sem katolikus, sem zsidó, ahol a köztisztviselők nem kérnek és fogadnak el politikai instrukciókat, jöjjenek azok a pápától vagy bármely más egyházi forrásból; ahol a vallási testületek nem kívánják közvetlenül vagy közvetetten érvényesíteni akaratukat a lakossággal szemben vagy tisztviselőik nyilvános szereplései révén.
1960 szeptemberében Houstonban mondta egy beszédében.”

„A népünket kormányzó francia gyarmatosítók haladásellenes politikát folytattak: korlátozták az iskolák számát, nem akarták, hogy képezzük magunkat, hogy könnyebben becsaphassanak és kizsákmányolhassanak bennünket. A vietnámiak 95%-a nem járhatott iskolába: vagyis csaknem egész népességünk írástudatlan volt.”

„Az iskola elsősorban opportunistákat nevel és olyanokat, akik szüntelenül figyelik a körülöttük lévők rájuk vonatkozó gondolatait.”

„Aztán az iskolában volt egy nagy, disznó kövér, csúnya tanárnőm, aki ráadásul mindig izzadt és minden nyáron bűzlött. De amikor Whitmant olvasott fel, megszépült.”

„Jó rendezők, ha kellő számban összegyűlnek, azt a benyomást keltik, hogy „iskolát” alkotnak. Én azonban nem tudom, mit jelent az „iskola.””

„Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye.”

„Egy latin-amerikai körúton veszek éppen részt, de legnagyobb sajnálatomra nem tanultam annak idején elég keményen latinul az iskolában, így nem tudok beszélgetni ezekkel az emberekkel.”

„Az egyházi iskolától a hit továbbadását és a kősziklára épülő erkölcsi tanítás közvetítését várjuk, mert ez az amire a magyar társadalom minden tagjának szüksége van manapság.”

„Ez az egész, amit el akartam mondani. Elmondhatnám talán még azt is, mit csináltam aztán, mikor hazamentem, hogyan betegedtem meg, meg minden, milyen iskolába megyek jövő ősszel, ha innen kikerülök, de ehhez már nincs kedvem. Tényleg nincs. Ez a téma jelen pillanatban nem nagyon érdekel.”

„Az iskola gyakorlat a jövõre, a gyakorlat tökéletes, de senki sem tökéletes, tehát minek gyakorlat?”

„Péntek délután az iskolából mentem hazafelé, amikor láttam, hogy néhány munkás egy építkezésen dolgozik. És a légkalapácsos fickó egy paranoid kis piszoknak nevezett! Morze kódokkal.”

„Már az iskolában megtanultam, hogy nem gondolhatok olyan furcsa és hihetetlen dolgot, amelyet valamely filozófus már előbb ne állított volna.”

„Vizsgáljuk meg mindenek előtt a világnézeti semlegesség kérdését. Hosszas előkészületek, indulatos viharok és szövegmódosítás után 1993-ban született meg a máig hatályos Közoktatási Törvény. Ide vonatkozó szövegét lényegében egyik kormányzat sem módosította azóta. A törvény kétféleképpen foglal állást, aminek komoly következményei vannak a mindennapok pedagógiájában. Egyrészt kimondja, hogy a szülőknek és a gyerekeknek alanyi joguk a világnézetüknek megfelelő iskolát megválasztani. Kimondja azt a jogukat is, hogy amennyiben ezt igénylik, a gyerekek állami iskolában is tanulhatnak hittant. Másfelől viszont leszögezi, hogy azok az iskolák, amelyeket az önkormányzatok tartanak fönn (és ezek mindmáig az iskolák több, mint 90%-át jelentik), nem lehetnek világnézetileg elkötelezettek, világnézetileg semlegesnek kell maradniuk. Nem beszélve arról az „apróságról”, hogy világnézeti semlegesség mint olyan nem létezik (csak istenhit vagy ateizmus például). A törvény ugyanakkor deklarálja a pedagógusok azon jogát, hogy a saját világnézetüket megvallhassák és e szerint taníthassanak… Az önkormányzat által fenntartott iskola tehát semlegességet kell, hogy hirdessen, meg kell szűrnie minden szavát, minden tettét, de én, mint az önkormányzati iskola keresztény tanára, megvallhatom a hitemet. Meglehetősen kétarcú szabályozás. Feltehetőleg a pedagógusok nagy többségének bölcsességét, hivatásszeretetét és egészséges lelkületét dicséri, hogy ebből a helyzetből jellemzően nem születnek súlyos konfliktusok az iskolákban.”

„Soha semmit se tanultam az iskolában és 19 éves koromig egy könyvet sem olvastam kedvtelésből.”

„A nyelvvel kapcsolatban különben az jut eszembe, hogy a magyar irodalom veszélyben van, mert rohamosan csökken az olvasók száma a fiatal generációkban. Régóta tanítok egyetemen, ott is látom. A baj az, hogy az általános iskolában nem szerettetik meg az olvasást a gyerekekkel. Meggondolandó, nem kéne-e átírni egy csomó régi nagy magyar művet, például Jókai regényeit, hogy lehessen őket élvezni. A szavak felét a mai gyerekek nem értik.”

„Gyereket választottam »hősül«, mert a gyerek nagyon jó paradigmája a náci totalitarizmus dinamikájába belevetett embernek: ott a felnőttek tudata is infantilis tudattá fokozódik le, részben az érett ésszel követhetetlen események súlyánál fogva, részben pedig az ember anyagszerű kezelése által, amelyben szükségképpen felőrlődik mindaz a védekezési erő és lehetőség, amelyhez egy polgári neveltetésben részesült ember hozzászokott. Ebben az infantilis tudatban nincsenek primér morális elvek: csak a tapasztalat van jelen, és az üres fogalmak, amelyeket egy gyerek az iskolában, a szülői házban megkap. Regényem a tizenkét fokú zene kompozíciós elvét követi. Atonális regény. S ahogy a zene tonalitása egy hagyományon, egy harmonikus konszenzuson alapszik, amelyet az atonális zene bizonyos – és nem tisztán zenei – törvények hatására elvet, úgy a regény atonalitása is egy ilyen konszenzusnak a feladását, elvetését jelenti. Egy regényben a tonalitás nem egyéb, mint a társadalomban abszolút érvényes erkölcsi konszenzus. Pont ezt az erkölcsi konszenzust sodorta el Auschwitz. Úgyhogy olyan regényt írtam, amelyben az erkölcsi fogalmak nyelvkritikai viszonylatba kerülnek, és a szemünk előtt mondanak csődöt.
[…] Tizenhárom évig tartott, amíg a regény első gondolatától a regény utolsó mondatáig értem; de természetesen tizenhárom éven keresztül nem állandóan csak a Sorstalanságot írtam. Elsősorban is tudnom kellett, hogy miről akarok írni, mit akarok írni, föl kellett derítenem a saját tehetségemet, föl kellett dolgoznom az élményeimet, ki kellett alakítanom a víziómat az egész történelmi háttérről. Tapasztalnom kellett, majd el kellett képzelnem ennek a két apokaliptikus embertípusnak, a rettenet előidézőjének és a borzalom elszenvedőjének a karakterét. Nyelvet kellett teremtenem mindehhez, el kellett döntenem, hogyan kezelem az elbeszélésben az időt. 73-ban készült el, 60-ban határoztam el, hogy megírom, 31 éves voltam.”

„Nagyon sokan, főleg ez a pszichoanalitikus pofa itt, azt kérdezik, igyekszem-e beilleszkedni az ottani rendbe, ha jövő szeptemberben visszamegyek az iskolába. Ez olyan hülye kérdés, szerintem. Mert honnan tudná az ember, mit fog csinálni, amíg meg nem csinálta? A válasz: sehonnan. Én azt hiszem, igyekszem majd, de honnan tudjam? Esküszöm, hülye kérdés.”

„Emlékszel még az Üres Koporsóra
a Jelszóra hogy Menjetek Haza
Ígéretekre sok - sok szerteszórva
s hajnaltalan maradt az éjszaka…

Emlékszel még az elvett iskolára
mocsárba süllyedt szellemroncsokat
dédelgetett még hínárba bugyolálva
a rend míg végül lassan elrohad…”

„Ha említettem a fiút, aki fantasztikus országai térképét rajzolta iskolai füzeteibe, csak azért tettem, mert a "végső dolgokat" hajlamosak vagyunk ünnepélyesnek és fenségesnek, ősz szakállú bölcsek és próféták birodalmának tekinteni. Ugyanakkor a millenniumi ábrándok mögött gyakran valami gyermekit találunk. Az ártatlanság dalának és a tapasztalás dalának ugyanaz a témája. Kegyetlen és aljas évszázadunkban a "katasztrofizmus" idilli földről álmodott, ahol a "szénának álomillata van", a fák, az emberek és az állatok együtt magasztalják az Édenkert szépségét. Amikor emlékeztetek rá, hogy az a fiú, a "katasztrofista" költő és az idős Berkeley professzor ugyanaz az ember, összhangban vagyok e gyermeki és érett, fennkölt és földhözragadt könyv alapelvével.”

„A nyelv olyan, mint az ég íve a maga egymásbafutó színeinek gyönyörű játékával. Elbontja a szép játékot, aki a színeket a magok nemeire akarja osztani. Hadd játsszák játékokat itt is a törvény, szokás, analógia, eufónia, ízlés, régiség, újság, magyarság, idegenség, hideg józanság s poétai szállongás, s hagyjuk a cirkalmat és lineát máshová.
(…)
Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol.”

„Mondd, hogy mit adott
Nekünk az iskola?
Elegünk van az egészből.”

„A barátság jelentését elmagyarázni a legnehezebb dolog a világon. Ez nem olyan dolog, amit megtanulsz az iskolában. De ha nem tanultad meg, hogy mit jelent a barátság, akkor valójában nem tanultál semmit.”

„Gyermekkorunktól kezdve arra nevelnek bennünket, hogy problémáink legyenek. Amikor iskolába kerülünk, meg kell tanulnunk, hogyan kell írni, olvasni, és minden mást.”

„Az iskolában azt tanították, hogy soha ne kezdjek el egy mondatot úgy, hogy nem tudom a végét.”

„Meg kell találnunk a párbeszéd útjait anélkül, hogy szlogenekbe és túlzásokba esnénk. Ezt azonban saját identitásunkból kiindulva kell tennünk. A hitből jövő világosságot le kell fordítanunk észérvekre, mert nagy a zűrzavar és s félő, hogy sok iskolában tudományosnak állítják be az egyengondolatot. Mi mindenkit tiszteletben tartunk, de elvárjuk, hogy minket is tiszteljenek.”

„Az oktatás egyszerűen a tudás megszerzése. Semmi köze az iskolához.”

„A műveltség az a képesség, hogy szinte bármit meg tudsz hallgatni anélkül, hogy elveszítenéd a türelmedet vagy az önbizalmadat.”

„A piarista diák az egy olyan különleges állatfajta, aki azért jár iskolába, mert ott jó meleg van. Fotoszintetizál a gyermekmegőrzőben, termeli a bélsárt és a szén-dioxidot.”