Idézetek tűz-ről

„A bor elaltatja a férfiak lelkében a fájdalmat, mint a mandragóra az embereket, és lángra gyújtja a vidámságot, mit a tűz az olajat.”

„Ezt a világrendet nem az istenek vagy az emberek valamelyike alkotta, hanem mindig volt, van és lesz: örökké élő tűz, föllobban mértékre és kialszik mértékre.”

„A kormányzat nem ésszerűség és nem ékesszólás, hanem hatalom. Miként a tűz, veszélyes szolga és félelmetes gazda; egy pillanatra sem szabad felelőtlenül ráhagyni, hogyan jár el.”

„Semmilyen tűz vagy frissesség nem támadhatja meg azt, amit az ember elraktároz a kísérteties szívében.”

„Az irodalom alighanem úgy kezdődött, hogy egy csomó vadember ült a tűz körül, bámulták a lángokat és az egyik hazudott. Ő volt az író. Azóta az irodalmat bevonta a filozófia, pedagógia és más tudományok zománca, könyvtárak mélyére kényszerült, de az élő mese változatlanul folyik tovább elbeszélőtől hallgatóig.”

„Egyes kifejezéseink - tűzről pattant menyecske, hamvába holt öregember - és egyes szavaink jelentésköre is elárulják a tűz-szimbólum ősiségét és eredeti jelentését. […] A tűz nagyon szemléletes, nagyon reális képe a léleknek.”

„Lehet, hogy a szerelem idő előtt öreggé tesz, aztán - amikor véget ér az ifjúságunk - újra megfiatalít. De hát hogyne emlékeznék azokra a pillanatokra? Ezért írtam le mindent: hogy a szomorúságot nosztalgiává, a magányt emlékezéssé szelídítsem. Hogy amikor befejezem ezt a történetet, amelyet önmagamnak mesélek, bedobhassam a Piedra folyóba - mert ezt tanácsolta a nő, aki befogadott és segített talpra állnom. S talán - ahogy egy szent nő mondta - a víz majd eloltja azt, amit a tűz írt.”

„Ezek a mi indulataink, tűz és víz formájában; ők jó szolgák, de rossz mesterek.”

„Körünkben fonák pártoskodások űzik dulongásaikat. (…) Nem hon és mesterség szeretete az, ami embereinket a dulásokra ragadozza, hanem szilaj tűz, neveletlenség, éretlen gőg. Ha a vázakat döntik, azzal nem gondolok; még örvendek neki; de azt tenni méltósággal illik, nem vadsággal. Hol a Kritikai Lapokban legkisebb nyoma a szív meleg érzéseinek? Pedig a kritika ki nem zárja a szívet…
(356. oldal.)”

„A Pokol tüze folyékony vér, és látni lehet, mi játszódik le a mélységben. A szenvedések fejei elsüllyedtek, és minden testből egy kar nyúlik a magasba, mint egy fatörzs a tenger vizéből, oda, ahol már nincs tűz. Ott egy harapós kígyó féklik. Mindezt a lángoló vért az a szikla fogja körül, ahonnan lezuhanunk. És egy piros angyal áll itt, amelynek csak egy mozdulatra van szüksége, amely ezt jelenti: FENTRŐL LEFELÉ.”

„Krapp: Talán már elmúltak java éveim. Amikor még volt esély a boldogságra. De nem kell többé. Most, hogy bennem ég ez a tűz, nem kell többé. Nem kell többé.”

„Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége.”

„A tűz, amely világít, az a tűz, amely emészt is.”

„Hogy a Nemzeti Galériából melyik festményt menteném ki, ha tűz lenne? Az ajtóhoz legközelebb esőt, természetesen.”

„A kígyó nem mindig rosszat jelent. Említettem, hogy a kutak, források vizét tisztántartja, de a család fennmaradását is biztosítja, azért nem pusztítják el a háztól sőt enni adnak neki sokhelyt. A kígyóban is az ősök lelke él a nép hite szerint s az születik újjá a gyerekben. […] A béka már inkább egyoldalúan a gonosz lélek szimbóluma. A moldvai csángók például megnézik, ha a béka bemegy a házba, nincs-e nyakában piros cérna. Ha meglelik a cérnát, "küldött béká"-val van dolguk. A tűz fölé akasztják, s addig pirítják elevenen, míg csak meg nem jelenik, aki küldte. A béka helyett, vagy vele együtt ugyanis küldője szenved. Ilyenkor azután, ha meg nem verik, hangos szóval rábizonyítják a rontást: "kígyót, békát kiáltanak rá."”

„Ábrahám, a kiválasztott barát, hűségesnek találtatott abban, hogy Isten szavaira figyelmes volt. Engedelmessége következtében hagyta el földjét, rokonságát és atyai házát… Hűsége és vendégszeretete következtében adatott neki fia öregségében, és az engedelmessége folytán még ezt is áldozatul ajánlotta fel az egyik hegyen az Istennek, mégpedig azon, amelyet ő mutatott meg neki.
Vendégszeretete és istenfélelme következtében menekült ki Lót Szodomából, arról a vidékről, mely körülötte mindenütt tűz és kénkövek általi pusztulásra ítéltetett; és ezzel jelét adta az Uralkodó, hogy a benne remélőket nem fogja magukra hagyni, míg azokat, akik a neki járó engedelmességet elhagyták, kínokra és gyötrelmekre fogja juttatni. Ennek felesége pedig, noha együtt vándorolt ki férjével, de másképpen gondolkodott az engedelmességről, és nem élt egyetértésben vele, intő jelül állíttatott fel azzal, hogy sóoszlop lett belőle egészen a mostani napokig…
Hite és vendégszeretete következtében menekült meg Ráháb, a parázna asszony is.
Mi pedig, akik az ő osztályrésze vagyunk, tegyük meg mindazt, ami a megszentelődésünkhöz tartozik. Meneküljünk a rágalmazásoktól, az alávaló és tisztátalan kapcsolatoktól, a részegeskedéstől és az újdonságok hajhászásától, az utálatos vágyaktól, az undorító házasságtöréstől és az utálatos gőgtől. "Az Isten ugyanis" - mint ő mondja -, "a kevélyeknek ellenáll, az alázatosnak pedig kegyelmét adja" (vö. 1Pét 5,5). Azokhoz kapcsolódjunk, akik megkapták Isten kegyelmét; öltsük magunkra alázatos lelkülettel az egyetértést, legyünk önmegtartóztatóak, de távol álljon tőlünk mindenféle pusmogás vagy rágalom. A tetteinkben bizonyuljunk igazaknak, és ne a szavainkban. Jótetteinkről mások tegyenek tanúságot, ahogy ezt megadták atyáinknak, akik valóban igazak voltak.
Kapcsolódjunk tehát az áldáshoz, és látni fogjuk, hogy melyek az áldás útjai. Idézzük csak vissza mindazt, ami kezdettől fogva történt. Kinek a kegyelméből nyert áldást atyánk, Ábrahám? Nemde a hit által cselekedte az igazat és az igazságosságot? Engedelmességében, mivelhogy ismerte a jövőt, szívesen ajánlotta fel Izsákot áldozatnak.
Mindannyian dicsőségre és nagyságra emelkedtek, de nem a saját erejükből, cselekedeteik vagy az igazsággal egyező tetteik következtében, hanem Isten akaratából. Mi is az ő akaratából lettünk kiválasztottak Jézus Krisztusban, nem mi juttattuk magunkat a megigazulásra, nem saját bölcsességünk, elmésségünk, istentiszteleteink vagy szívünk megszenteltségében véghezvitt cselekedeteink folytán, hanem hit által, amely által a mindenható Isten a világ kezdetétől fogva mindenkit megigazulttá tett, akinek legyen dicsőség örökkön örökké. Ámen.
Mit tegyünk tehát, testvéreim? Tartsuk távol magunkat a jócselekedetektől, és hagyjuk el a jót? Semmiképpen sem engedné meg az Uralkodónk, hogy ez bekövetkezzen; inkább igyekezzünk buzgón és készségesen mindenféle jócselekedeteket véghezvinni. Beláthatjuk azt is mindannyian, hogy jócselekedetekkel ékeskedett minden igaz ember, és maga az Úr is műveiben felékesítve találta örömét. Előttünk áll a példakép, sietve járuljunk az ő akaratához, teljes erőnkből tegyük az igazságosság műveit!
Aki jól munkálkodik, jó lelkülettel veszi át munkájáért kenyerét; a hanyag és lusta, alig mer munkáltatójára nézni. Mindenképpen szükséges, hogy készségesek legyünk a jót megtenni, mert minden az Istentől származik. Ő ugyanis előre megmondotta nekünk: "Íme az Úr, a bére szeme előtt van, hogy mindenkinek megadja azt, cselekedeteinek megfelelően" (vö. Iz 40,10).”

„Tedd: a szőlő méz-teljét elérje;
két tűz-arcú delet küldjél még csupán,
emeld tökélyre, hogy a szüret után
borrá forrjon végső édessége!”

„Kezdetben volt a csönd és nem tudta még,
hogy mért kiván szeretni,
kezdetben volt a hang és nem tudta még,
hogy mért kiván szeretni,
kezdetben volt a köd és nem tudta még,
hogy mért kiván szeretni,
kezdetben volt a láz és nem tudta még,
hogy miért kíván szeretni?
Kezdetben volt az egy-álmú anyag, a nyugalom, robaj,
mozdulat, tespedés,
lágy csömör és harsogó, sós hullámverés,
magányos dermedés méhe, fekete éjfél-olaj,
a lüktetni, izzani, hártyásodni, bőrzeni vágyó némaság,
kezdetben volt a vágy, az önmagát erező sűrű bujaság…
………………………..
Kezdetben nem voltál te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető, lágy indulat,
a szurok-sűrű, fortyogó, forró akarat,
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások…”

„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.”

„Minden eredmény kiindulópontja a vágy. Ezt folyamatosan tartsa szem előtt. A gyenge vágy gyenge eredményeket hoz, ahogy egy kis tűz is kis mennyiségű hőt hoz létre.”

„Ha elolvasok egy könyvet, és ettől az egész testem oly hideg lesz, hogy soha nem melegíthet fel semmi tűz, tudom, hogy ez a költészet.”

„Ahogyan a gyertya sem éghet tűz nélkül, úgy az ember sem élhet lelki élet nélkül.”

„Így láttunk: csupa fenség zord magányod;
erőd, mint őrjöngő tűz, úgy lobog.
Pedig angyali szépség volt az álmod,
barátaid lázongó démonok.”

„Nem látni tornyokat. A szem homályos.
Mint villámtól, a tető csupa tűz.
Zuhanó fényt iszik falu város.
Folyóban gyerek ül meztelenül.

Gejzír örvénylik pöcegödörből.
Szenny, hulladék, gőzös zsigerek.
Utcákon villamosok lihegnek.
Falakról zuhannak látomások.”

„Mert szellemedben a lélek erénye
Jó szállását sokáig megtalálta,
Az igaz nap égett ott mint a fáklya
S minden másnál tündöklőbb volt a fénye;

E lángelme, e roppant tűz, igézve
Gyujtott mást is lobogó, büszke vágyra,
Hogy a homályt, a bűn éjét utálja
S hogy kívánja, bár ő is lánggal égne.

De mennybe szállnak e ragyogó, ritka
Ékességek s ott mind a földi művet
Mérhetetlen kincs utasítja vissza.

Ott Jézus az, ki az örök, a tiszta
Titkot szent stílusával önkezűleg
Üdvözült szived árkusára írja.”

„Szemeid szép ragyogása - eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása, sok ezer gondot elűz.”