Idézetek súly-ről

„Egy diétánál csak a türelmünket veszítjük el, de nem a súlyunkat.”

„A fiú kifogta a lovat, bevezette az istállóba és bekötötte a helyére, majd apjáék után szaladt. A malom ajtaja nyikordult, majd becsukódott. (…) belépett a szobába. Érezte az öregek kimondott szavainak el nem röppent, még odabent nehezedő súlyát. Nem szólt semmit. Régi, kopott kis cipője halkan beszélt a padló fájához, miközben az ablakhoz ment. Nézte egy darabig az üvegen sétáló, imádkozásban lábacskáit dörzsölő, fényes hátú legyet, amint lassan az üvegről az ablak szúette, vénségtől barnult fájára óvatoskodott – majd kinézett a pókhálós üvegen.”

„Ne ijeszd magad azzal, hogy képzeletben az élet egészét átfogod! Ne sűrítsd egy gondolatba, hogy előreláthatólag milyen és mennyi baj vár rád, hanem minden egyes fölmerülő esetben tedd föl magadnak a kérdést: mi ebben a dologban a tűrhetetlen és elviselhetetlen? Bizony szégyellnéd bevallani! Azután idézd emlékezetedbe, hogy sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, hanem mindig csak a jelen. Ennek a súlya pedig kisebbedik, ha egymagában körülhatárolod, és ha értelmednek szemrehányást teszel, hogy még arra sem képes, hogy a jelent önmagában elviselje.”

„Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem találkozom vele, örökre kitörlöm az emlékezetemből a mellette elvesztegetett időt, s még a nevét sem említem soha. Valamilyen különös oknál fogva megszállt a béke és a nyugalom. Semmi nem maradt abból a haragból, ami hazulról elüldözött. S attól féltem, hogy másnap újult erővel visszatér majd belém a keserűség, a szégyen és a féltékenység; hogy mindaz, amit aznap este megéltem, a saját súlyánál fogva darabjaira esik szét.”

„Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak a tudata, hogy nem vagyunk. Mindegy miből, csak csinálja igazságát a parázsló venyigéből vagy a nyírásra váró birkából. Az igazságot úgy ássuk, mint a kutat. Az elrévedező tekintet elveszti Isten látását. Az éjszaka ígéreteire figyelő házasságtörő asszonynál sokkal többet tud Istenről az a bölcs, aki rendet teremtett önmagában, és csak a gyapjúk súlyát ismeri. Citadella, én téged az ember szívében foglak felépíteni.”

„Isten mindent szám, súly és mérték alapján teremtett.”
Numero pondere et mensura Deus omnia condidit.

„Mindig legyen óvatos minden olyan hasznos dologgal, amelynek súlya kisebb, mint a kezelési útmutatója.”

„Tarts minden pillanatot szentnek. Adj mindegyiknek tisztaságot és értelmet, mindegyiknek a tudatosságod súlyát, mindegyiknek az igaz és megfelelő beteljesülést.”

„A rómaiak tehát két oldalról támadtak, a szürakuszaiakat pedig rémület fogta el, s félelmükben elnémultak, mert azt gondolták, hogy ilyen hatalmas erővel semmit nem állíthatnak szembe. Ekkor azonban Arkhimédész megindította gépezeteit, amelyek mindenféle lövedéket, óriási köveket szórtak a szárazföldi csapatokra nagy robajjal és hihetetlen gyorsasággal, úgyhogy senki nem volt képes ellenállni nekik, földre sújtottak mindenkit, akit értek, és összezavarták a hadsorokat. Ami pedig a hajókat illeti, a bástyafalakról hirtelen gerendák nyúltak ki föléjük, teljes súlyukkal rájuk zuhantak és elsüllyesztették őket. Más hajók orrára darucsőrszerű vaskapcsok csappantak, függőlegesen a magasba emelték, majd a tatjuknál visszaejtették őket a vízbe. Voltak hajók, amelyeket körbeforgatott egy távolról irányított gépezet, majd úgy hozzácsapott a falak tövében emelkedő szirtekhez és sziklákhoz, hogy a legénység is mind egy szálig odaveszett. Másfajta gépezetek kiemelték a hajókat a vízből. Szörnyű látvány volt, amint a magasban himbálózott a hajó, az emberek szanaszét repültek a fedélzetről, majd a vaskarmok elengedték az üres hajót és alázuhant a mélybe vagy a falakhoz csapódott. Marcellus gályákra szereltetett gépezete, amelyet sambucá-nak, lantnak neveztek, mert hasonlított ehhez a zeneszerszámhoz, még közel sem ért a várfalakhoz, amikor rázuhant egy tíz talentum súlyú kődarab, majd egy második és harmadik is. A kövek nagy robajjal és recsegéssel összezúzták a gépezet talapzatát, széttörték a gályákat, úgyhogy Marcellus zavarodottságában gyorsan visszafelé irányította a hajókat, és parancsot adott a gyalogságnak a visszavonulásra.”

„Szemöldökömet összehúzva farkasszemet néztem saját tükörképemmel, keresve, mi különöset láthatok a szememben. Ugyanolyan volt, mint máskor, a szokottnál kicsit szomorúbb, de…
Megtorpantam. Már tudtam, mit akart megláttatni velem Truska. A tekintetem nem egyszerűen szomorú volt - a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység. (…) Már tudtam, mire gondolt Truska, amikor arról beszélt, hogy az élő is lehet halott.
- Larten nem akar ezt - súgta a fülembe, miközben meredten bámultam azt az üres szemet a tükörben. - Ő szeret az életet. Azt akar, hogy te is szeressed. Mit mondana, ha látná ez az élőhalott tekintet, ami csak rosszabb lesz, ha nem hagysz abba? (…) Az üres nem jó - folytatta Truska. - *Iszonyatos teher mindez egyetlen embernek, különösen ha az illető ilyen fiatal, ilyen tapasztalatlan, és… a fenébe is, mit szépítsük: ilyen gyáva, mint én. Egyszerűen disznóság. De hát mikor igazságos az élet? A dolgok nem ilyen egyszerűek, a fájdalom, a baj és a megpróbáltatások nem egyenlő arányban oszlanak meg azok között, akik képesek megbirkózni velük. Egyesek rákényszerülnek, hogy Atlasszá legyenek, és egymaguk tartsák meg a világ súlyát. Nem volna szabad így lennie, mégis így van.”

„A bölcsesség nélküli erő a saját súlyától dől össze.”

„Újságírók gyakran kérdezgetik, mennyit nyomok a mérlegen, és azt felelem „csak reggel, reggeli előtt nyomok rajta egyet”. A súlyom azonban titok marad.”

„Arkhimédész, Hierónnak, Szürakusza királyának rokona és barátja, közölte a királlyal, hogy bármilyen adott erővel bármilyen súlyt lehet mozgatni. Mint mondják, bizonyításának ereje által annyira felbátorodott, hogy kijelentette, ha van egy másik világ, és ő el tud menni oda, akkor azt el is tudja mozdítani. Hierón igen meglepődött, és kérte Arkhimédészt, valósítsa meg állítását, mutasson meg neki egy csekély erővel elmozdított nagy súlyt. Arhimédész kiválasztott magának a királyi flottából egy háromárbócos szállítóhajót, amelyet sok ember nagy fáradsággal vonszolt a partra, és miután sok utast és a szokásos rakományt elhelyezték a fedélzeten, a hajótól egy kissé távolabb leült a partra, és minden nagyobb erőfeszítés nélkül, kezével bonyolult csigarendszert mozgatva a hajót simán és egyenletesen húzta magához, mintha az a vízen siklott volna tova”

„Foucault az anti-tudományként fellépő, tudós-pozitivista történetírás programját a Nietzsche-recepciónak köszönheti […] Filozófiailag tekintve ez a program reményteljes alternatívát látszik kínálni ahhoz az észkritikához, amely Heideggernél és Derridánál a temporalizált eredetfilozófia alakját öltötte magára. Most persze a problematika teljes súlya a hatalom alapfogalmára esik […] Nietzsche tekintélye – aki ezt a teljességgel nem-szociológiai hatalomfogalmat „kölcsönözte””

„Nem lehetek olyan fontos mások számára, mint önmagamnak. Saját dolgaim súlya nagyobb bennem, mint a külvilágban.”

„Maga nem tudja, hogy én növényevő vagyok? […]Tudja, milyen jól jött az nekem Mauthausenben? El sem tudja képzelni. Nagy, erős emberek, atléták, birkózók lefogytak a súlyuk felére, nekem pedig a világon semmi bajom nem volt, pedig tudja, mi volt Mauthausenben? Por, piszok, közönséges beszédek.”

„… az ember szabadságra lévén ítélve, az egész világ súlyát a vállán viseli: felelős a világért és önmagáért, mint létezési módozatért.”

„Gyereket választottam »hősül«, mert a gyerek nagyon jó paradigmája a náci totalitarizmus dinamikájába belevetett embernek: ott a felnőttek tudata is infantilis tudattá fokozódik le, részben az érett ésszel követhetetlen események súlyánál fogva, részben pedig az ember anyagszerű kezelése által, amelyben szükségképpen felőrlődik mindaz a védekezési erő és lehetőség, amelyhez egy polgári neveltetésben részesült ember hozzászokott. Ebben az infantilis tudatban nincsenek primér morális elvek: csak a tapasztalat van jelen, és az üres fogalmak, amelyeket egy gyerek az iskolában, a szülői házban megkap. Regényem a tizenkét fokú zene kompozíciós elvét követi. Atonális regény. S ahogy a zene tonalitása egy hagyományon, egy harmonikus konszenzuson alapszik, amelyet az atonális zene bizonyos – és nem tisztán zenei – törvények hatására elvet, úgy a regény atonalitása is egy ilyen konszenzusnak a feladását, elvetését jelenti. Egy regényben a tonalitás nem egyéb, mint a társadalomban abszolút érvényes erkölcsi konszenzus. Pont ezt az erkölcsi konszenzust sodorta el Auschwitz. Úgyhogy olyan regényt írtam, amelyben az erkölcsi fogalmak nyelvkritikai viszonylatba kerülnek, és a szemünk előtt mondanak csődöt.
[…] Tizenhárom évig tartott, amíg a regény első gondolatától a regény utolsó mondatáig értem; de természetesen tizenhárom éven keresztül nem állandóan csak a Sorstalanságot írtam. Elsősorban is tudnom kellett, hogy miről akarok írni, mit akarok írni, föl kellett derítenem a saját tehetségemet, föl kellett dolgoznom az élményeimet, ki kellett alakítanom a víziómat az egész történelmi háttérről. Tapasztalnom kellett, majd el kellett képzelnem ennek a két apokaliptikus embertípusnak, a rettenet előidézőjének és a borzalom elszenvedőjének a karakterét. Nyelvet kellett teremtenem mindehhez, el kellett döntenem, hogyan kezelem az elbeszélésben az időt. 73-ban készült el, 60-ban határoztam el, hogy megírom, 31 éves voltam.”

„A nehéz súlyokat fel lehet emelni akrobatagesztussal is, de elegánsabb úgy tenni, mintha csak egy női zsebkendőt kapnánk fel a földről.”

„Csak olyan kocsmába érdemes járni, ahol a székeknek megvan a súlya, hogy a meggondolatlan iszákosok ne tudják könnyen egymás fejéhez vagdalni.”

„Senki sem ismeri a másik terhének súlyát.”

„Akkor nincs mit mondanom. Meg kell hajolni az érv súlya alatt, nincs mese.”

„Az egyenlő távolságban lévő egyenlő súlyok egyensúlyban vannak, az eltérő távolságban lévő egyenlő súlyok pedig nincsenek egyensúlyban, hanem a nagyobb távolságban lévő súly felé hajlanak.”