Szabó Lőrinc idézet

„Köd előttem, köd mögöttem”

„Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék”

„Homokba írtam kedvesem nevét”

„Elhagyni egy nőt, akit még és még és még szeretünk és kívánunk! Elhagyni kielégítetlenül, mikor tudjuk, hogy hűtlen és rögtön másnak adja magát, mihelyt nem tudjuk tovább megfizetni! Elhagyni egy gyönyörű lakosztályt, egy kis panziót vagy ötödik emeleti padlásszobát, amelynek ablakaiból az öröm, vigasz és feledés vidékeire láttunk ki, s ahonnan csak a féltékeny vágyat visszük magunkkal, az újra-birtokbavevés reménye nélkül! Olyasmi az ilyen búcsú, mint egy kisebbfajta halál, de százszoros erővel él tovább benne az érzéki kívánság. Mint tetszhalottak vágyunk föl és vissza az elhagyottba.”

„Hol a hazád, mondd, madár!”

„Homokba írtam kedvesem nevét,

de jött a hullám s rajzom elsöpörte:

leírtam újra minden betűjét,

de jött a dagály s munkám eltörölte.

Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve

a lány - megfogni a pillanatot,

hisz magam is így omlok egykor össze

és nevemmel együtt elpusztulok.

Tévedsz!”

„Szanaszét a világban, öt világrészen, hány szegény és tanulatlan magyar ember bizonyítja szíve vérével, kétségbeesett fájdalommal, hogy kell a vers, mégiscsak kell, mindenütt. Lehet akármilyen, mégis életszükséglet. Lehet akármilyen, de legyen!”

„Az igazi költő az érző ember, aki ki tudja fejezni magát. A szinte hivatásszerűen érző ember. Az, aki szükség esetén sokat, talán mindent feláldoz a hasznos elfoglaltságokból, csak hogy kimunkálhassa érzelmi kultúráját, és megformálhassa azt, ami benne zajlik.”

„És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú :kanálisok”

„Az irodalom folyton megújul, mint a fa tavasszal, de az irodalom tavaszai nem évenként köszöntenek be. Az új irányok újszerűsége többnyire csak abban áll, hogy egy közös cél érdekében küzdő írók már előbb is felhasznált, de nem túlságosan kiélezett technikai eszközöket fokozottabb mértékben vesznek igénybe.”

„Gyönyörű alkony az ablakon át.”

„Könnytől félted tán egy özvegy szemét”

„Sok kétely és bűn a halálba láncol”

„Szeme a rácsok futásába veszve”

„Sok jóvátenni való vár még ránk, sok becsületes igazságtétel, aminek szüksége csak ezután fog kiderülni. S ami nélkül nem nyugodhatnak meg igazán a lelkek.”

„Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy”

„Csak fogná vissza, amíg lehet, a”

„Egy jó Verskötet a Pálmák alatt”

„Szép őszpiros”

„Az vagy nekem, mint testnek a kenyér”

„Tél-boszorkány bonthatatlan”

„Aki a verseimet nem szereti, olvassa a másét. Aki rossznak tartja, azzal sem vitázom. Aki azonban a magyarságomban és kötelességtudásomban kételkedik, az hazudik.”

„Ah, éljük az Életet - oly kevés!”

„Most hófehéren reszket minden a holdban, és harsogva habzik a völgybe ért hegyi patak. Ide látszik, a balkonra, ahová kiültem a holdfényben hajnali három órakor. Holnap reggel továbbmegyek rohanva és lelkesülten, ahogy idejöttem tegnap este, amikor még vöröslöttek a dolomitok csupasz ormai.”

„Magyar alkotók sorsa – halálon innen, életen túl – leginkább balsors csak. Küszködéssel, nélkülözéssel, szenvedéssel, nemritkán megaláztatással teli élet, síri koszorúkkal együtt hervadó emlékezés. S ami talán a legfájdalmasabb: közbelenyugvás ebbe, mint valami ősi, másíthatatlan, szükségképpen való rosszba, valóságos nemzeti tradícióba.”

„Kakasszó harsant át a Reggelen”

„Házak, paloták, esti fény.”

„Volna csak enyém az ég köntöse”

„A bélyeggyűjtemény valahogyan testvére a térképnek. Kevésbé tökéletes, de sokkal egyénibb; nem kész alkotás, mint egy világatlasz, kevésbé hibátlan konstrukció és (föltéve, hogy nem ér százmilliókat) haszontalanabb is; viszont mulatságosabb. Az atlasz tudományos opera, a bélyeggyűjtemény kedves, léha és csillogó operett.”

„Áruló keblemet hiába tapogatja”

„Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!”

„Szeme a rácsok futásába veszve

úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.

Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne

s ezer rács mögött nem lenne világ.”

„Csupa béke minden
orom.
Sóhajnyi szinte
a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj, a te békéd
Sincs messze már.”

„Áll egy szép fa társtalan:

ott búsulok egymagam.

Hajnal issza könnyemet,

este nem hoz örömet.”

„Hol a hazád, mondd, madár!

s este milyen tanya vár?

Milyen fészek, milyen lomb?

Oh te rétek dísze, mondd!”

„Csak fogná vissza, amíg lehet, a

Sors Tekercsét szerencsénk Angyala,

s csak érné el, hogy a Szigoru Kéz

másképp jegyezzen, - vagy sehogy, soha!”

„Gyönyörű alkony az ablakon át.

Mennyi fény, mennyi nyomoruság!

Kék árvíz: jön az est.

Meghalnék örömest.”

„Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnét jöttem;
szél hozott és szél visz el,
minek kérdjem, mért visz el?”