Idézetek a természetről és az állatokról

„Szívünk ébredező kertje virágozzon több száz virággal.”

„A szerelem soha nem hal természetes halált. Azért hal meg, mert nem tudjuk, hogyan kell utánateölteni a forrását. Vakság, hibák és árulások miatt hal meg. Betegség és a sebek, kimerültség, elszáradás és szennyezés miatt múl ki.”

„Az életed két legfontosabb napja a születésnapod és a nap, amikor rájössz, hogy miért születtél meg.”

„A képzeletem egy nap a pokolba visz.”

„A napok és hetek múltak, lassan tovaszálltak, mint apró porszemek az ablakon beszűrődő napfény szivárványos sugarában. Az Idő soha meg nem áll, forgat szépen lassan mindent, az egész hatalmas rendszert, amiben születünk, érzünk, élünk, sírunk, nevetünk és a végén, mikor már végre megértenénk ezt az egész játékot, ezt a nagy körforgást – elmegyünk…”

„A szerelem gyönyörűség-virág, csak az a baj, szakadék szélén terem.”

„A vízen járás nem csoda. Csoda az, hogy a zöld földön sétálhatunk ebben a pillanatban, hogy megbecsülhetjük az elérhető békét és szépséget.”

„A lezúduló víz elkoptatja a követ.”

„Ha úgy akarsz ragyogni, mint a nap, akkor előbb úgy kell égned, mint a nap.”

„A virág a napfényben hintál s azt mondja a járókelőnek: – Nem kérdem, szépnek talál-e engem!”

„Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat lenyűgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti tartamát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak.”

„Szeretem, amikor egy virág vagy egy kis fűcsomó nő át a beton repedésén. Olyan kibaszott hősies.”

„Jómódban légy bőkezű, balsorsban pedig hálás. Légy méltó embertársad bizalmára, sugárzó és barátságos arccal tekints rá. Légy a szegényeknek kincs, a gazdagoknak meg figyelmeztető, a szűkölködők kiáltására válaszoló, ígéreted szentségének megtartója. Légy igazságos ítéletedben és megfontolt a beszédedben. Senkivel se bánj igazságtalanul és légy szelíd minden emberrel. Légy lámpás a sötétben járónak, öröm a bánatosnak, tenger a szomjazónak, kikötő az elfáradtnak, támasza és védelmezője az elnyomás áldozatának. Minden cselekedetedet tisztesség és becsületesség jellemezze. Légy otthon az idegennek, balzsam a szenvedőnek, erős bástya a menekülőnek. Légy a vaknak szem és vezérlő fény a tévelygő lába előtt. Az igazság orcájának légy ékessége, a hűség koronája, a tisztesség templomának oszlopa, az élet lehelete az emberiség testének, az igazságosság seregeinek címere, az erkölcs láthatárán fénylő égitest, harmat az emberi szív talajának, bárka a tudás óceánján, nap a jótékonyság égboltján, drágakő a bölcsesség fejékén, sugárzó fény nemzedéked láthatárán, gyümölcs az alázat fáján.”

„Lélegezz. Ez csak egy rossz nap, nem egy rossz élet.”

„Én már fiatal koromtól fogva megtagadtam a hús fogyasztását, és eljön majd az idő, amikor a hozzám hasonló emberek úgy fognak tekinteni az állatok meggyilkolására, mint ahogyan most az emberek meggyilkolására tekintenek.”

„Aki a kilencvenes éveket nem Ke￾let-Európa volt szocialista országaiban töltötte, elképzelni semtudja, milyen óriási lehetőségek nyíltak meg néhány jól informált, vállalkozó kedvű, és többnyire igencsak gátlástalan ember számára. A korábban állami kézben lévő vállalatok, gyárak, földek privatizációja, valamint kétes ingatlanügyek, és pénzügyi machinációk révén a bankszámlájuk szinte egyik napról a másikra hatalmasra
duzzadt, tekintélyes vállalkozókká léptek elő, és ha öltönyt húztak, már bejáratosak is lettek az európai szalonokba. A határok megnyíltak, a kereskedelmi lehetőségek kibővültek, a tőke szabadon áramolhatott, nem különben a fekete pénzek.”

„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásait,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Utált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel?”

„Aleksandrát untatta az asztal körül folyó beszélgetés. Felállt, és a hatalmas, színes fényekkel extravagánsan megvilágított akváriumhoz sétált. Amíg a férfiak üdvözölték a megérkező Mikołajt, ő
a vizet szelő színpompás halakat bámulta. Minden alkalommal mosolyt csaltak az arcára. A tenyereit az üvegfalra tapasztotta, akár egy gyerek.”

„Aki hajlandó körülnézni, mindenütt meglátja a virágokat”