Idézetek ütem-ről

„Egy jó dolog van a zenében: amikor üt, nem érzel fájdalmat.”

„S megzendült a világ: lágy, zizegő hangja
Neszező szél volt, s muzsikált,
Mint pörgő búzaszem, amint a jó gazda
Ütemre rázza a szitát.”

„Ne is gondolj arra, hogy én is olyan istenverte radikális vagyok. Ne is gondolj arra, hogy lyukat ütök az amerikai rendszeren.”

„Nagy hiba előre számítgatni egy küzdelem kimenetelét, nem arra kell gondolnunk, hogy vajon győzünk-e, vagy sem. Hagyjuk a dolgokat természetesen folyni. A mi feladatunk, hogy ütünk a megfelelő pillanatban.”

„Az nevet, aki először üt.”

„Az élet néha téglával üt fejbe. De ne veszítsd el a hitet.”

„A viharokban és kalandokban rejtőző veszedelemnek rengeteg az árnyalata, és csak hébe-hóba fordul elő, hogy a jelenségek külső leplén érzékelhetően üt át a baljós erőszak, a gonosz szándék - az a meghatározhatatlan valami, ami megzavarja az ember eszét és összeszorítja a szívét, hogy tudja, érezze, a véletlenek kuszasága és az elemek dühe rosszakaratúan tör rá olyan erővel, amelyet már nincs hatalma kordában tartani, oly féktelen kegyetlenséggel, amely kitépi belőle a reményt és a félelmet, a fáradtság gyötrelmét és a pihenés utáni vágyat. Már csak törni, rombolni akar, megsemmisíteni mindezt, amit eddig látott, szeretett, élvezett vagy gyűlölt. Mindazt, ami drága és nélkülözhetetlen - a napfényt, a múlt emlékeit, a jövendőt -, az egész sokszínű világot el akarja törölni a szeme elől azzal az egyszerű megdöbbentő cselekedettel, hogy elrabolja tőle az életét.”

„Ütünk egy lyukat a frontvonalukon, a többi meg megy magától.
Max von Baden herceg kérdésére adott válasza, amikor a herceg az 1918 nyári támadássorozat során követendő taktikáról érdeklődött.
A német hadsereg nyugati főhadiszállásán; Spa (Belgium); 1918 nyara”

„Ő a sötétség, amikor a fények kihunynak, a csönd, amikor a hangok elnémulnak. Övé a legapróbb bogár és a leghatalmasabb király utolsó lélegzete. *Mindannyiunkat ismer, és mindannyiunkat követ, amíg nem üt az utolsó óránk.”

„Az elidegenedés megragad bennünket: érzékeljük, hogy a világ tömör, sejtjük, mennyire idegen egy kő, áthatolhatatlan számunkra, és hogy mekkora intenzitással tagad minket a természet vagy a táj… A világ kicsúszik kezünkből és megint önmaga lesz… Az abszurd a kérdező ember és az oktalanul hallgató világ szembenállásából keletkezik… Sziszüphosz elgondolkodik azon az összefüggő cselekmény-sorozaton, amelyet emlékezetének pillantása forraszt egybe, és amelyre nemsokára halála üt pecsétet… De Sziszüphosz a felsőbbrendű hűséget hirdeti, amely tagadja az isteneket és felemeli a sziklákat… Nem létezik az a sors amit a megvetés nem képes legyőzni… Ő a sorsból emberi ügyet csinál, amelyet az emberek közt kell szabályozni.”

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna.”

„A tetem lüktetett, mint valami hullám,
És olykor sziporkát vetett,
Mert beszívni vágyta immár a torz hullán
Sokszorozódó életet.

S megzendült a világ: lágy, zizegő hangja
Neszező szél volt, s muzsikált,
Mint pörgő búzaszem, amint a jó gazda
Ütemre rázza a szitát.

A test konturtalan álomkép volt szinte,
Kuszált, valótlan köd-lidérc,
Ismeretlen művész félredobott skicce,
Melyet néhanap felidéz.”

„Csak szállj le éj az óra üt
Csak szállj idő én várok itt”