Idézetek hagyomány-ről

„Törekvéseink és döntéseink legfőbb elvét a zsidó-keresztény vallásos hagyomány adja. Nagyon magasztos az a cél, amit gyarló erőfeszítéseinkkel, csak elégtelenül tudunk elérni, de ami a törekvéseinknek és értékeinket a biztos talaját biztosítja.”

„Az ateisták, az Egyházra nézve, nem félelmetes ellenségek. Nem ellenfelei. Nem állíthatnak fel más egyházat ellene, s nem is gondolnak ilyesmire. Még az egyházfők és egyházfejedelmek között is mindenkor akadtak ateisták, s többen közülük nagy szolgálatokat tettek a pápaságnak. Ellenben az, aki nem veti alá magát szigorúan az egyházi fegyelemnek, és akár csak egyetlen kérdésben is szakít a hagyománnyal; aki hittel hitet, az elfogadott tannal és az általános gyakorlattal más tant és más gyakorlatot állít szembe, az zavart okoz és veszedelemmel fenyeget, tehát kiirtandó.”

„Egy nemzet örökké él a fogalmai, becsülete és hagyományai révén. Ezen okokból kifolyólag kell a népek irányítóinak ítélnie és cselekednie, nemcsak a nemzet fizikális és materiális érdekei alapján, de a nemzet történelmi becsülete, a nemzet örök érdekei alapján. Vagyis: nem kenyér mindenáron, hanem becsület mindenáron.”

„Magyar hagyomány, hogy egy értelmiségi, ha kijön a börtönből, azt hagyják fordítani.”

„A korbácsnak tömör, sűrű struktúrája volt, a fájdalom már az első ütés után otthonosan érezte magát az emberben; voltaképp ez az első ütés elég volt egy egész napra, sőt még tovább, voltaképp az első „első ütés” elég lett volna egész életemre, de ezt nem tudtam elmagyarázni az idősebb K.-nak. Csak kiabálni tudtam, „Apu, ne bánts”, mindig ugyanazt, úgyhogy az idősebb K. rám se hederített; nem tudtam elmagyarázni neki, nem tudhatta, hogy egyetlen ütés a korbáccsal elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak leülni, hogy egész éjszaka ne tudjak elaludni, hogy másnap egész nap kerüljem az emberek tekintetét. Nem tudhatta mindezt, hiszen sosem verték meg a korbáccsal, noha volt már hagyománya a korbácsnak, noha már nem egy nagyobb állat megismerte a keménységét, a hatékonyságát, sőt alighanem a szagát is; hiába, én voltam az első embergyerek, aki megízlelte a korbács hagyományát, aki nem felejtette el a fájdalmat, amit okoztak neki, amit az idősebb K. okozott neki; mert senki más nem merte volna a kezébe venni azt, senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy a kezébe vegye, hogy ilyen célra használja. Ilyen, mondjuk ki, pedagógiai célra.

A korbácshoz hasonlóan a fájdalomnak is megvolt a maga sűrűsége. Már az első ütés után mázsás teherként ömlött szét a testemen; az első ütést a hirtelensége különböztette meg a többitől, ezt volt a legnehezebb kapni, mert erre vártam a legtovább, ez volt a legeredményesebb, minthogy a felkészületlen testbe tört be. Voltaképp az első ütés elég lett volna az úgynevezett pedagógiai hatás eléréséhez, vagyis jelen esetben az abszolút és feltétel nélküli engedelmesség kikényszerítéséhez, mert ezt az elvet oltotta bele az idősebb K. a kutyáiba és az embergyerekébe; az első ütés után azonban, amely csupán beinjekciózás volt, jöttek az újabb, egyre erősebb, az átható fájdalmat kiterjesztő, mindent átható fájdalommá fokozó ütések is. S ahogy az injekció utáni fájdalom is folyékony, akár az ólom – és az ülepen, az epicentrumon keresztül szétfolyik mindenfelé, elhatol egész a velőig, a gerincen végigfutó libabőrökig, és csak amikor ezek elmúlnak, adja át óvatosan a helyét a megkönnyebbülésnek, a nővérke kiveszi a tűt, és megtörli a szúrás helyét –, hasonlóképpen folyt szét a fájdalom is, csak ez makacs volt, a megkönnyebbülés nem győzte cérnával, és rosszkedvűen, dolgavégezetlenül távozott; kegyetlen fájdalmat okozott a korbács, minthogy önző fájdalom volt ez, pöffeszkedett a bőségben és a hely-idő egységében. Az idősebb K. gondoskodott róla, hogy mindig egy ütéssel többet adjon a kelleténél, hogy adjon egyet tartalékba, hogy jobban belém vésődjön (nem tudhatta, hogy az már nem vésődhet belém jobban), hogy el ne felejtsem – nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azt nem lehet elfelejteni. Ha képes lettem volna beszélni erről az egészről, akkor sem hitte volna el, hiszen soha senki nem ütötte meg a korbáccsal; – ha képes lettem volna, akkor sem… De nem voltam képes semmire, csak kiabáltam, hogy „Apu, ne bánts!”; bár később, a második vagy harmadik alkalommal, a második vagy harmadik pedagógiai szeánszon túl már csak azt, hogy „Ne bánts!”; később, a huszadik vagy harmincadik alkalommal meg csak azt, hogy „Nem!”. A „Nem” volt a talán legtágabb válasz minden felmerülő tisztázatlanságra, minden feltételezhető kérdésre, nem különben arra, amit az idősebb K. kérdezgetett, miközben vert a korbáccsal. Amit az idősebb K. egymás után kérdezgetett, amikor egymás után mérte rám az ütéseket is a korbáccsal. Azt kérdezte:

– Fogsz még? – (ütés) – Fogsz még? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz még?”

„Nyugati civilizációnk legjelentősebb alkotó elemeinek egyike az, amit "racionalista hagyománynak" neveznék, amit még a görögöktől örököltünk. Ez nem más, mint a kritikai vita hagyománya, amely nem önmagáért való, hanem az igazság kutatására szolgál. A görög tudomány, hasonlóan a görög filozófiához, e hagyomány termékei közé tartozik, és annak a törekvésnek a produktuma, hogy megértsük a világot, amelyben élünk – a Galilei által alapított hagyomány pedig ennek a reneszánsza volt.”

„Nyomorúságos érv a megszokásra és a hagyományokra támaszkodni.”

„De jó volna, ha egyszer már megtanulnánk, hogy a népi hagyományokhoz csak tisztelettel és kíváncsian szabad közelednünk, s magunkévá kell tennünk inkább, mintsem hogy pusztításukhoz látnánk.”

„E racionalista hagyományban a tudományt bevallottan becsülik gyakorlati teljesítményeiért, de még magasabbra értékelik informatív tartalma miatt, és azért a képességéért, hogy megszabadítja gondolkodásmódunkat régi hiedelmektől, előítéletektől, szakállas bizonyosságoktól, – és helyettük felkínál új feltevéseket, merész hipotéziseket. A tudományt felszabadító befolyásáért becsülik, mint egyikét az emberi szabadságot teremtő legnagyobb erőknek.”

„Minden viszonylagos. Szokásokhoz, át nem gondolt axiómákhoz, egyszerű szabályokhoz és igazságokhoz, mindenféle külső rendszabályhoz, minden önelégültséghez és mindennemű hagyományhoz szkeptikusan viszonyulok.”

„Lakatos István mint költő a klasszikus hagyományok neveltje és híve, költői magatartását befelé fordulás jellemezte. Igen művelt és tehetséges; magatartásában, műveiben, kijelentéseiben mindig haladó szellemű emberként és íróként nyilatkozott meg.”

„A bulvársajtó azokat a sztorikat kapja fel, amelyek valami számunkra idegen, érthetetlen, bizarr szokásról vagy hagyományról szólnak. Pedig a tradíciók, a társadalmi értékek mindenhol mások. A megértésnek, az elfogadásnak csak annyi lenne a nyitja, hogy ne a saját, európai értékrendszerünkkel akarjuk megérteni a másik kultúra mozgatórugóit.”

„A parlamentáris hagyományt szeretném folytatni Magyarországon. Ha elkezdünk népszavazást kiírni, mondjuk, az alkotmány kérdésében, akkor meg fogunk indulni az elnöki rendszer felé, és én ezt nem szeretném. Azért választják meg a parlamenti képviselőket, hogy a mindenkire tartozó fontos kérdésekben döntsenek, ezért csak kivételes esetekben kell népszavazást tartani.”

„A legnagyobb gondolkodók érdeme épp abból áll, hogy a meglévő könyvektől és hagyományoktól függetlenül annak adtak kifejezést, amit ők maguk gondoltak és nem annak, amit elődeik vagy a körülöttük élő emberek. Mindegyikünk tehát figyelje, lesse és fogja meg ama tiszta gondolatait, amelyek az ember tudatában időnkint néha felcikáznak és tüzet fognak. Ez a belső villámfény hasonlíthatatlanul nagyobb jelentőségű valamennyiünk számára, mintha a költők s bölcsek egész csillagraját tanulmányozzuk.”

„Gyereket választottam »hősül«, mert a gyerek nagyon jó paradigmája a náci totalitarizmus dinamikájába belevetett embernek: ott a felnőttek tudata is infantilis tudattá fokozódik le, részben az érett ésszel követhetetlen események súlyánál fogva, részben pedig az ember anyagszerű kezelése által, amelyben szükségképpen felőrlődik mindaz a védekezési erő és lehetőség, amelyhez egy polgári neveltetésben részesült ember hozzászokott. Ebben az infantilis tudatban nincsenek primér morális elvek: csak a tapasztalat van jelen, és az üres fogalmak, amelyeket egy gyerek az iskolában, a szülői házban megkap. Regényem a tizenkét fokú zene kompozíciós elvét követi. Atonális regény. S ahogy a zene tonalitása egy hagyományon, egy harmonikus konszenzuson alapszik, amelyet az atonális zene bizonyos – és nem tisztán zenei – törvények hatására elvet, úgy a regény atonalitása is egy ilyen konszenzusnak a feladását, elvetését jelenti. Egy regényben a tonalitás nem egyéb, mint a társadalomban abszolút érvényes erkölcsi konszenzus. Pont ezt az erkölcsi konszenzust sodorta el Auschwitz. Úgyhogy olyan regényt írtam, amelyben az erkölcsi fogalmak nyelvkritikai viszonylatba kerülnek, és a szemünk előtt mondanak csődöt.
[…] Tizenhárom évig tartott, amíg a regény első gondolatától a regény utolsó mondatáig értem; de természetesen tizenhárom éven keresztül nem állandóan csak a Sorstalanságot írtam. Elsősorban is tudnom kellett, hogy miről akarok írni, mit akarok írni, föl kellett derítenem a saját tehetségemet, föl kellett dolgoznom az élményeimet, ki kellett alakítanom a víziómat az egész történelmi háttérről. Tapasztalnom kellett, majd el kellett képzelnem ennek a két apokaliptikus embertípusnak, a rettenet előidézőjének és a borzalom elszenvedőjének a karakterét. Nyelvet kellett teremtenem mindehhez, el kellett döntenem, hogyan kezelem az elbeszélésben az időt. 73-ban készült el, 60-ban határoztam el, hogy megírom, 31 éves voltam.”

„Feljegyezték, hogy tizenegyezer ember szenvedett inkább kinhalált, semhogy a hagyományok ellenére a vékonyabb felén törje fel a tojást.”

„A tudomány és a technológia forradalmasítja életünket, de az emlékezet, a hagyomány és a mítosz keretezi válaszainkat.”

„Amerika vallásszabadsága és vallásmentessége minden bölcsesség-hagyománynak lehetőséget kínál arra, hogy kielégítse lelkünkig tartó szükségleteinket: többek között a kereszténység, a judaizmus, az iszlám, a buddhizmus, a hinduizmus, a világi humanizmus, az agnoszticizmus és az ateizmus.”

„Az ember büszke arra, hogy keresi Istent. Ennek sok útja lehetséges, akár a filozófiai gondolkodás, akár az életvitel, vagy a vallási hagyományok, szokások mentén. Ebben sokszor ott rejlik az ember gőgje: én keresem Istent és majd megragadom, esetleg áldozok neki, teljesítem, amit kíván, hogy jóban legyünk egymással. Látjuk, hogy Isten nem így közelít hozzánk. Sőt, valójában Ő keres bennünket.”

„Most megszakad egy hagyomány és egy új kezdődik. Azt hiszem, hogy ez beleilleszkedik Ferenc pápa lelkipásztori logikájába, a jelekre épülő tanításába, amellyel az egyházat ki szeretni vinni, az utcákra, a perifériákra, a kényesebb környezetek és helyzetek közelébe”