Idézetek a természetről és az állatokról

„Nagy sajnálkozással szólunk sokszor a múlt idők tudósairól, s nem győzzük bámulni előítéleteiket. De vajon mi magunk annyival bölcsebbek vagyunk-e? Igaz, az alchimia lehetetlen feladást tűzött ki magának, de vajon azok, kik különböző ércek s anyagok vegyítése által egy nemesebb, de mégis hasonló, rokon anyagot akartak előállítani, nem százszor józanabbak voltak-e azoknál, kik napjainkban halálig kínzott állatokon és emberi hullákon experimentálva, az életnek titkait keresik? Megengedem, hogy e törekvések az orvosi tudománynak éppoly szolgálatot tesznek, mint hajdan az alchimia a természetvizsgálatnak, s így fontosak; de vajon inkább érdemlik-e a komoly tudománynak nevét, s nem fognak-e a jövő által az alchimia s asztrológiával egy sorba állíttatni, s pedig méltán, mert minden előítéletek s csalódások között nincs olyan, mely a tapasztalással inkább ellenkeznék, mint azok, melyek az emberi elme korlátlanságára nézve napjainkban hirdettetnek.”

„Egy éjszakai támadás kezdete nem éppen látványos. A katonák felkapják a felszerelésüket, és egyenként felkerekednek, a lehető leglassúbb iramban. A sötétben nem látni semmit a világon, legfeljebb az előttünk haladó lépteinek halk csoszogása hallatszik. A bakancsunk minden egyes lépéssel súlyosabb lesz, a gyomrunkat kemény kis gubóba szorítja a félelem. Arcunkon a veríték összevegyül a hajnali harmattal, és emlékezetünk sorra felidéz minden egyes meleg, kényelmes szobát, amelyben valaha is megfordultunk.”

„Aki meghal Derryben, nem igazán hal meg.”

„Jacob egész egyszerűen sugárzóan derűs természet, és ezt a vidámságot úgy hordja magával, mint valami aurát. Megosztja mindazokkal, akik elég közel kerülnek hozzá. Mint a Nap, meleget sugároz minden vonzáskörébe került bolygóra. Nem szándékosan, hanem mert a természetéből fakad, egyszerűen ilyen. Nem csoda, ha alig vártam, hogy viszontlássam.”

„Az emlékeink, mint éjjeli látogatók érkeznek hozzánk. Csendes, holdfényes estéken megzörgetik halkan az ablakot és már be is surrantak. Fel sem ébresztenek bennünket, álmaink közepébe csöppenve élik szelíd világukat. Simogatnak lágyan, és csak egészen halkan, suttogva mesélnek nekünk régvolt történeteket, hol újból gyermekként szaladhatunk, régi kedves arcokat láthatunk, és az Idő homályába veszett, titkos álmainkat élhetjük újból. Hajnalban majd összeszedik szétszórt emlékdarabkáinkat, kézen fogják egymást, és puhán kilibbennek az ablakon, ki a hűvös, csillagfénnyel beragyogott, múló éjszakába – mosolygó emlékeket hagyva maguk mögött e kedves, holdfénynél érkező látogatók…”

„Az élet nem egyéb, csak magányos bolyongás a végtelen pillanat mélyén, ahol nem változik a fény.”

„Felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy boldogan éljen.”

„A hírekben nap mint nap halljuk, hogy mi folyik a világ számos pontján, de lepereg rólunk, mert a halottak eközben számokká degradálódnak. (…) Az emberekhez csak az jut el, hogy valahol már megint öldökölnek, megint meghalt tíz ember - de abba már nem gondolnak bele, hogy az is valakinek az anyja, a testvére vagy a szerelme volt. Hogy egy egész világ pusztul el egy ember halálával.”

„Amerikai első napomnak szinte tündérálomként lefolyt órái után, midőn estve számot vetettem magammal azon napi történeteimről, két nevezetes tárgy lett előttem igen figyelmessé, s az nekem hosszas elmélkedésre adott okot. Az első az: hogy midőn Amerikába beléptünk, senki tőlünk, sem egyik útitársunktól is passzust nemcsak hogy nem kért, hanem még csak nevünket sem kérdezte, s odamenetelünk senki figyelmét magára nem vonta. A második az, hogy a vámháznál az utazók becsületszavát elégségesnek tartják portékáikra nézve, s azt senki fel nem bontja, s nem hányja ki darabonként, ha vajon igazat mondott-e az utazó; s a kereskedők portékáit is csupán a hitök szerint feladottakról vámolják. Ki legalább hallomásból ismeri az európai országok nagyobb részének harmincadi, políciai és passzusbeli rendszerét, gondolni fogja, miért lettek oly figyelmesek reám nézve ezen tárgyak. Ki pedig utazott is, az velem együtt bámulni fog az amerikaiak ezen módján.”

„Azonosulnak Isten hatalmával, és azt hiszik, maguk is istenek. Ebben gyökerezik az őrültségük. Mindegyikből egy archetípus lesz, annyira betegesen megnőtt az egójuk, hogy már nem is tudják meddig tartanak ők maguk, és hol kezdődik az Isten. Ez nem büszkeség vagy önteltség, ez az ego végsőkig való tágítása. Összemosták ki az, aki imádkozik, és ki az, akihez imádkoznak. Nem az ember falta fel az Istent, hanem az Isten az embert. Nem értik meg, hogy az ember tehetetlen. Gyenge vagyok és jelentéktelen, a világegyetemen nem hagyhatok semmilyen nyomot. Mert ügyet se vet rám, látatlanul élem le az életemet. És ebben mi a rossz? Hát nem jobb így? Hiszen halállal lakolnak azok, akikre az istenek felfigyelnek. Maradj jelentéktelen, és nem lesznek rád féltékenyek a hatalmasok.”

„Az emberek képesek olyan árnyakat vetni, amelyek olyanok, mint az állatok, de ezek csak árnyképek, a fény és vetítés apró trükkjei. Nem inkább valószínű, hogy Isten is efféle dolog? Csak egy újabb legendás árnyék?”

„Más nap, ugyanaz a szar.”

„Az erőszakmentesség a tökély egyik állapota. Jelenti a célt, amely felé az emberiség természettől fogva, ha talán öntudatlanul is, halad.”

„Ahhoz, hogy legyőzzenek, előbb meg kell, hogy öljenek. De nem halok meg olyan könnyen.”

„Egyvalamit tudunk - azt, amire a fehér ember egy napon még csak rá fog ébredni -, a mi Istenünk s a fehér ember Istene ugyanaz. Talán azt gondolják, hogy az ő tulajdonuk, mint ahogy földjeinket is tulajdonuknak akarják tudni. De ez nem lehetséges. Ő az ember Teste. És a rézbőrű emberrel és fehér emberrel egyaránt könyörületes. Az Ő számára értékes ez a föld. Aki a földet bántja, az a föld teremtőjét sérti meg.”

„Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék”

„Nem az állam-, vagy miniszterelnök vezeti az országot. Ez sokkal inkább egy tiszteletbeli pozíció. Vagy mint a zsoké. Fontos, de a pénzt a lóra tesszük, nem a zsokéra. Ő csak az a kis fickó, akit visz magával.”

„Elmondok önöknek egy történetet. Volt egyszer egy köztársaság. Volt alkotmánya, elnöke, kongresszusa, voltak törvényei, szabadságjogai és bírái. Ebben a köztársaságban mindenki szabadon szervezkedhetett, gyülekezhetett, írhatott és beszélhetett. A nép nem volt elégedett kormányával, no de hát leválthatta, s valóban, már csak napok kérdése volt, hogy megtegye. Ebben az országban tiszteletben tartották és figyelembe vették a közvéleményt, a közügyeket szabadon megvitatták. Ez a nép sokat szenvedett, s bár nem volt boldog, az akart lenni, és ehhez joga volt. Sokszor becsapták már, és iszonyattal gondolt a múltra. Vakon hitte, hogy a múlt többé nem tér vissza; büszke volt szabadságszeretetére, és hitte, hogy szentségként tisztelik majd azt. Abban a nemes meggyőződésben élt, hogy senki sem mer kezet emelni demokratikus jogaira. Változásokra, élete megjavítására, haladásra törekedett, és azt hitte, hogy nem kell már sokáig várnia erre. A jövőbe vetette minden reményét. Szegény nép! A polgárok reggel megdöbbenve ébredtek: az éjszaka csendjében a múlt árnyai összeesküdtek és amíg a nép aludt, gúzsba kötötték. Ismerős kezek végezték a munkát. A nép ismerte ezeket az arcokat, ezeket a csizmákat, a halál kaszásait. Nem, ez nem lidércnyomás volt, hanem szomorú, szörnyű valóság. Egy Fulgencio Batista nevű ember hajtotta végre a mindenkit váratlanul ért szörnyű bűntettet.”

„Az Úr is hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken meg a macskajajt.”