Idézetek teher-ről

Idézetek gyűjteménye a teher, emberek, ember, fájdalom témáról .

William Blake idézet: „Gyönyör ejt teherbe, de a fájdalom szül.”

Idézetek teher-ről

„Ki akarták engedni a gőzt. Az izzasztó tárgyalások, a kezük között mozgó hatalmas összegek okozta roppant felelősség, és a nyomasztó tudat, hogy a törvény értelmében nem játszanak tiszta lapokkal, súlyos teherként nehezedett a vállukra. Így amikor szórakozásra került a sor, többszörösen akarták kompenzálni a munka okozta stresszt. Azonnal és visszautasíthatatlanul követelték maguknak az élvezetet, az élményeket, a felszabadulást hozó mámort.”

Mercèdes Rheinberger könyv Ártatlan vagyok

68. o.

Törvény

„Mindig maradj a jelenben, mert minden hamisság a múltból vagy a jövőből érkezik. Ami elmúlt, elmúlt. Ne nyugtalankodj miatta, és ne hordozd teherként magaddal; mert lehetetlenné teszi, hogy igaz maradj a jelenben.”

Osho (1931–1990) Indiai misztikus tanító

Hamisság

„Az előítélet olyan teher, amely összezavarja a múltat, veszélyezteti a jövőt, és elérhetetlenné teszi a jelent.”

Maya Angelou (1928–2014) amerikai író és költő

Jövő

„Nincs egy olyan nehéz teher sem az ember számára, mint a boldog napok sorozata.”

Max Planck (1858–1947) német fizikus

Emberek, Nap

„Szemöldökömet összehúzva farkasszemet néztem saját tükörképemmel, keresve, mi különöset láthatok a szememben. Ugyanolyan volt, mint máskor, a szokottnál kicsit szomorúbb, de…
Megtorpantam. Már tudtam, mit akart megláttatni velem Truska. A tekintetem nem egyszerűen szomorú volt - a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység. (…) Már tudtam, mire gondolt Truska, amikor arról beszélt, hogy az élő is lehet halott.
- Larten nem akar ezt - súgta a fülembe, miközben meredten bámultam azt az üres szemet a tükörben. - Ő szeret az életet. Azt akar, hogy te is szeressed. Mit mondana, ha látná ez az élőhalott tekintet, ami csak rosszabb lesz, ha nem hagysz abba? (…) Az üres nem jó - folytatta Truska. - *Iszonyatos teher mindez egyetlen embernek, különösen ha az illető ilyen fiatal, ilyen tapasztalatlan, és… a fenébe is, mit szépítsük: ilyen gyáva, mint én. Egyszerűen disznóság. De hát mikor igazságos az élet? A dolgok nem ilyen egyszerűek, a fájdalom, a baj és a megpróbáltatások nem egyenlő arányban oszlanak meg azok között, akik képesek megbirkózni velük. Egyesek rákényszerülnek, hogy Atlasszá legyenek, és egymaguk tartsák meg a világ súlyát. Nem volna szabad így lennie, mégis így van.”

Darren Shan (1972) ír származású, angolul alkotó író

életkor, Akarat, Tea, Halott

„Ismertnek lenni nagy teher, Jézust is azért feszítették keresztre, mert ismertté lett. Én inkább eltűnök.”

Bob Dylan (1941) amerikai énekes, dalszerző, zenész, költő

Neki tulajdonított idézetek

„A korbácsnak tömör, sűrű struktúrája volt, a fájdalom már az első ütés után otthonosan érezte magát az emberben; voltaképp ez az első ütés elég volt egy egész napra, sőt még tovább, voltaképp az első „első ütés” elég lett volna egész életemre, de ezt nem tudtam elmagyarázni az idősebb K.-nak. Csak kiabálni tudtam, „Apu, ne bánts”, mindig ugyanazt, úgyhogy az idősebb K. rám se hederített; nem tudtam elmagyarázni neki, nem tudhatta, hogy egyetlen ütés a korbáccsal elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak leülni, hogy egész éjszaka ne tudjak elaludni, hogy másnap egész nap kerüljem az emberek tekintetét. Nem tudhatta mindezt, hiszen sosem verték meg a korbáccsal, noha volt már hagyománya a korbácsnak, noha már nem egy nagyobb állat megismerte a keménységét, a hatékonyságát, sőt alighanem a szagát is; hiába, én voltam az első embergyerek, aki megízlelte a korbács hagyományát, aki nem felejtette el a fájdalmat, amit okoztak neki, amit az idősebb K. okozott neki; mert senki más nem merte volna a kezébe venni azt, senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy a kezébe vegye, hogy ilyen célra használja. Ilyen, mondjuk ki, pedagógiai célra.

A korbácshoz hasonlóan a fájdalomnak is megvolt a maga sűrűsége. Már az első ütés után mázsás teherként ömlött szét a testemen; az első ütést a hirtelensége különböztette meg a többitől, ezt volt a legnehezebb kapni, mert erre vártam a legtovább, ez volt a legeredményesebb, minthogy a felkészületlen testbe tört be. Voltaképp az első ütés elég lett volna az úgynevezett pedagógiai hatás eléréséhez, vagyis jelen esetben az abszolút és feltétel nélküli engedelmesség kikényszerítéséhez, mert ezt az elvet oltotta bele az idősebb K. a kutyáiba és az embergyerekébe; az első ütés után azonban, amely csupán beinjekciózás volt, jöttek az újabb, egyre erősebb, az átható fájdalmat kiterjesztő, mindent átható fájdalommá fokozó ütések is. S ahogy az injekció utáni fájdalom is folyékony, akár az ólom – és az ülepen, az epicentrumon keresztül szétfolyik mindenfelé, elhatol egész a velőig, a gerincen végigfutó libabőrökig, és csak amikor ezek elmúlnak, adja át óvatosan a helyét a megkönnyebbülésnek, a nővérke kiveszi a tűt, és megtörli a szúrás helyét –, hasonlóképpen folyt szét a fájdalom is, csak ez makacs volt, a megkönnyebbülés nem győzte cérnával, és rosszkedvűen, dolgavégezetlenül távozott; kegyetlen fájdalmat okozott a korbács, minthogy önző fájdalom volt ez, pöffeszkedett a bőségben és a hely-idő egységében. Az idősebb K. gondoskodott róla, hogy mindig egy ütéssel többet adjon a kelleténél, hogy adjon egyet tartalékba, hogy jobban belém vésődjön (nem tudhatta, hogy az már nem vésődhet belém jobban), hogy el ne felejtsem – nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azt nem lehet elfelejteni. Ha képes lettem volna beszélni erről az egészről, akkor sem hitte volna el, hiszen soha senki nem ütötte meg a korbáccsal; – ha képes lettem volna, akkor sem… De nem voltam képes semmire, csak kiabáltam, hogy „Apu, ne bánts!”; bár később, a második vagy harmadik alkalommal, a második vagy harmadik pedagógiai szeánszon túl már csak azt, hogy „Ne bánts!”; később, a huszadik vagy harmincadik alkalommal meg csak azt, hogy „Nem!”. A „Nem” volt a talán legtágabb válasz minden felmerülő tisztázatlanságra, minden feltételezhető kérdésre, nem különben arra, amit az idősebb K. kérdezgetett, miközben vert a korbáccsal. Amit az idősebb K. egymás után kérdezgetett, amikor egymás után mérte rám az ütéseket is a korbáccsal. Azt kérdezte:

– Fogsz még? – (ütés) – Fogsz még? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz még?”

Wojciech Kuczok (1972)

(ütés)

És bár nem voltam egészen biztos benne, hogy mire gondol, arra-e, hogy fogok-e még, ahogy a szülők mondani szokták a gyerekeiknek, „rosszalkodni” (ami az ő esetében a nem teljesen abszolút és nem igazán feltétel nélküli engedelmességet jelentette), vagy esetleg arra gondol, hogy fogok-e egyáltalán létezni – márpedig amikor belém fészkelte magát az a fájdalom, amikor megsokszorozódott és kezdte otthonosan érezni magát, mindig szilárdan hittem, hogy nem fogok; hogy soha többé nem fogok enni, inni, lélegezni, létezni, csak hagyja abba a verést. Úgyhogy kiabáltam, hogy „Nem!”, vagy néha, ha még volt bennem annyi erő, hogy kimondjak két szót egymás után: „Nem fook!”, így, minden eshetőségre készen, mert nem akartam megsérteni a szép kiejtéssel.
61–64.
Bűz (2003)

életkor, Éjszaka, Hiba, Idő