Idézetek a természetről és az állatokról

„A jó gondolat: magasba vágyódás, szárnyalás, felemelkedés, ajándék.
Jó gondolat helyébe jót várj; a rossz gondolatokért ne várj semmit.
Az vagy amit egész nap gondolsz.
A lélek, akár a világ kapuja, befogad mindent.
A lélek, akár a világ kapuja, bezárul bármi előtt.”

„Még egy állatban is, ha őszinte szeretetet tanúsítasz, fokozatosan kialakul a bizalom. Ha mindig rossz arcot mutatsz és verekedsz, hogyan tudsz barátságot kialakítani?”

„A régi barátok eltávoznak, új barátok érkeznek. Pont úgy, mint a napok. Egy régi nap elmúlik, egy új nap kezdődik. A lényeg, hogy értelmet adj neki: egy értelmes barát, vagy egy értelmes nap.”

„Reményt találok a legsötétebb napokon, és összpontosítok a legfényesebbeken. Nem ítélem el az univerzumot.”

„Tegye emlékezetessé a mai napot.”

„Nem az időhiány, hanem az irány hiánya a probléma. Mindannyiunknak van huszonnégy órája van minden nap.”

„Ha a csillagok csak ezerévente egy-egy éjszakán jelennének meg, az ember mennyire csodálná és imádná őket.”

„Bach csillagász, aki a legcsodálatosabb csillagokat fedezi fel. Beethoven kihívást jelent a világegyetemnek. Én csak az ember lelkét és szívét próbálom kifejezni.”

„A napnak éppúgy 24 órája van, mint ahány sörösüveg egy ládában, vagy doboz sör egy kartonban. Ez nem lehet véletlen!”

„A Föld, hol az élet terem,
a mindent elnyelő sírverem
a síkság, hegy, tenger, folyó
öröknek látszik és muló.”

„Tenger: a legtisztább és a legmocskosabb víz; a halaknak iható és életben tartó, az embereknek ihatatlan és pusztító.”

„Azok, kik mások életébe fényt hoznak, maguk sem kerülhetik el azt.”

„Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, minthogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel.”

„Régóta egyedül vagyok, csak azt szeretném tudni, hogy gondolsz-e rám. Elfogy az idő, és csak arra vágyom, hogy tudjam, hogy mellettem lennél-e. A napon, mikor meghalok, sírnál-e ?”

„Egy-egy fiúval való kivételes bánásmód... egy-egy rosszul sikerült feleletem felett való viccelődése valamelyik tanárnak, amikor pedig igazán készültem, gombóccá gyűrte a feleletet a torkomban, és egyszerűen megnémultam. A végeredmény: szekunda vagy valami nyomorult félszekunda. Magam sem értettem magamat. Különösen a számtan lett végleges ellenségem, mert olyan kérdéseket sem tudtam megoldani, amelyeket pedig, ha magam voltam, fejből felírtam a táblára. Mindezeken felül pedig állandó zavaros és rémes álmokkal küzdve, néha csodálatosan szép, néha pedig borzongatóan fájdalmas orgonazúgást hallva, olyan melódiák zengtek a fülemben, amelyek borzalmasságukban is feledhetetlenül szépek voltak, és - nagyon ritkán és nagyon röviden - néha nappal is újra jelentkeztek. Mivel azonban általában rendesen viselkedtem, szüleim talán megnyugodtak, hogy majd csak lesz valahogy, és csak akkor döbbentek meg, amikor a félévi bizonyítványban latinból, földrajzból és számtanból megbuktam. Bizonyítvány-kiosztás után tócsát sírtam a zsebkendőmbe, és hazamenve a bizonyítványt beletettem a misekönyv vastagságú Családi levelező című könyvbe, amelynek állandó helye volt a szekrény tetején, a sarkon, és nemcsak szerelmes levelekkel, de különféle szükséges okmányok kiállításával, jogi tanácsokkal, sőt végrendeletekkel is foglalkozott.”

„Brodszkij: Abban az időben [1965 előtt] én Cvetajevát természetesen nem könyvekben, hanem kizárólag szamizdatos gépelt lapokon olvashattam. Már nem emlékszem, ki adta a kezembe, de amikor először olvastam A hegy költeményé-t, minden a helyére került bennem. És semmi, amit azóta oroszul olvastam, nem hatott rám akkora erővel, mint amilyennel Marina.”

„Röpködnek köröttünk a szavak, kis és nagy hangzászlók, zászlóerdők; kinyúlnak, mint remegő kolduskéz; kinyílnak, mint szobaszellőztető ablakok: rohannak a veszett parancstorpedók; lezuhannak a lélek torkán, mint pezsdítő ital vagy keserű orvosság; összeütköznek és párbajt vívnak, szövetkeznek, épülnek és építkeznek; megkövesedett masszáik könyvtárba tornyosulnak, s bizonyos csoportosításban, versben vagy regényben, időnként föltámadnak, mint Lázár a sírból; némelyik szó egész könyvet tud íratni magáról, és nemzedékek agyát megtermékenyíti; de bármi is a sorsuk, itt röpködnek köröttünk különböző kis akaratokat hordozva léghajóikon, néha az egész földet körülnyargalják, s néha, rossz légköri viszonyok miatt, csak évszázadok alatt jutnak el a szomszédba is; óriási kristálytemetőjük a csönd, tele az elmúlt hangok tetemeivel; s az élő szavak egyre tovább röpködnek, mindenütt, megtöltik az utcát, hivatalokat, dísztermeket, magánlakásokat; járnak-kelnek bennünk, mint a bacilusok, átáramlanak rajtunk, mint vason az elektromosság, és megtörnek bennünk, mint prizmán a fény, hét színre, s mindegyik szín továbbmegy más otthont keresni, más fület és más színtörést.”

„Lehet, hogy a valóság elvesz tőlünk embereket, szeretteket, lehet, hogy előbb-utóbb elvesz mindent – de a lelkünkben, a mi kis holdfényszelencénkben mindig feljönnek a csillagok, mindig világít a hold selymes fénye, és rég elmúlt, kedves emberek drága arcát simogatja meg (…)”

„Néha a legfontosabb dolog az egész nap során az a pihenés, amit két mély lélegzetvétel között tartunk.”