Idézetek hó-ről

„A fecske a szél legkedvesebb játékszere.
Ha biztosan akarod tudni, hogy kötelességedet teljesítetted, csináld mindig azt, ami a legkellemetlenebb.
Jó az Isten. Nem engedi, hogy megnyíljon alattam a föld, amikor nyelvtani hibát csinálok.
Egyedül a fák ismerhetik a víz titkát.
A madár nem azért száll a rózsabokorra, mert rózsákkal van tele, ─ levéltetveket keres
A temetőket gondozzák, a halottakkal nem törődnek.
A csend istennője a Hold.
Amikor a vízre hó hull: csendre csend esik.
Az irónia a boldogság egyik eleme.
Légy szerény! Bár ez is a gőg egy fajtája, de kevésbé visszatetsző.
Közlik velem, hogy X rosszat beszél rólam. Csodálkozom. Tudtommal soha jót nem cselekedtem vele.
Igazán szabad szellem az, aki képes visszautasítani egy meghívást, anélkül, hogy megindokolná.
Leányainknak megtiltjuk bizonyos könyvek olvasását ─ de ha kedvük tartja, elmehetnek délután az állatkertbe a majomketrec elé, nézni a majmok játékát.
Az irodalom olyan mesterség, ahol szüntelenül bizonyítanod kell tehetségedet, olyan embereknek, akiknek nincs tehetségük.”

„A napsütés finom, az eső frissítő, a szél felerősít, a hó felvidít; rossz időjárás tényleg nem létezik, csak különböző jó időjárások.”

„Sztálingózik a hó.”

„A viharokban és kalandokban rejtőző veszedelemnek rengeteg az árnyalata, és csak hébe-hóba fordul elő, hogy a jelenségek külső leplén érzékelhetően üt át a baljós erőszak, a gonosz szándék - az a meghatározhatatlan valami, ami megzavarja az ember eszét és összeszorítja a szívét, hogy tudja, érezze, a véletlenek kuszasága és az elemek dühe rosszakaratúan tör rá olyan erővel, amelyet már nincs hatalma kordában tartani, oly féktelen kegyetlenséggel, amely kitépi belőle a reményt és a félelmet, a fáradtság gyötrelmét és a pihenés utáni vágyat. Már csak törni, rombolni akar, megsemmisíteni mindezt, amit eddig látott, szeretett, élvezett vagy gyűlölt. Mindazt, ami drága és nélkülözhetetlen - a napfényt, a múlt emlékeit, a jövendőt -, az egész sokszínű világot el akarja törölni a szeme elől azzal az egyszerű megdöbbentő cselekedettel, hogy elrabolja tőle az életét.”

„Ha mindenkor csak az erős tél uralkodnék ez világon, s korosként minden időben csak az nagy hó és jéggel volna az föld béborulva, az füvek s az fák hogy mutathatnák az ő szép virágokot, s hogy ádhatnának jó gyümölcseket? Ezenképpen, ha valami múlatság és vigasság meg nem könnyebbítené azt az nagy terhet és gondot, mely az emberekre szállott, hogy tartana sokáig az emberi állat? Annakokáért én is, midőn nagy búsulásban volnék, hogy azban; azkiben minden reménségemet Isten után vetettem vala, megcsalatkozván, akarám ez komédiában nyerhetetlen jóm után valami búmot elvernem, vagy inkább valamennyire megenyhítenem; azért is penig, hogy megtetszenéjék, hogy nemcsak fegyverre jó szívvel, hanem egyébre is mindenre jó elmével szerette volna Isten az mi nemzetségünket.”

„Inkább a hó hulljon, mint a legjobbjaink.”

„Üzenet a kanadai zöldeknek: mentsétek a fákat: egyetek hódot.”

„Ricse-ricse-Beatrice! Hó-rukk!”

„Mikor hazám csak rendőrállam,
félgyarmat, félfegyenctelep
-- személyi kultusz korszakában --
egész pokol lett, s emberek
folytak el, mint a hó leve,
s nem csont, test s eszme erdeje
feszült volna az életekben,
akkor az otthont félretettem,
hogy bőröm mentsem s jelenem…
Azóta egyre keresem :
mi lett volna?… De nincsen válasz.
A ember újabb hazát választ
s tökben megkapja ugyanazt :
rendőrt, a rácsot, csak a méret
felpuffadtabb s a vér fehérebb,
a tetvek száma kevesebb.”

„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.”

„A tanács olyan, mint a hó; minél lágyabban hull, annál tovább időzik rajta, és annál mélyebbre süllyed az elmében.”

„Nem csillogó, lágy, lassú varázs ez,
a részem ő, mint mondatnak a szó.
Nem erdőtűz, kitartó parázs lett,
úgy vigyázom, mint bérceket a hó.
Zöld selyemháló szövi át,
mint kecses sellőt rejtegető tó,
sok letűnt esőt takar a felhő.
Kabinunknak a szűk kis ablakán,
ki nézeget, már nem elinduló,
csak az örök úton megérkező.
Hófehér hajó,
ringató óceánról álmodó,
tomboló vihartól sem változó.
...”

„Hullong a hó az alkonyaiban,
hogy egyik perc a másba pattan,
hull, hull — egyhangún — szakadatlan;
sziszeg, zuhog, akár a katlan;
tompán a néma házra hull,
zárdákon, csűrökön lapul;
sziszeg, zuhog, akár a katlan
s a temetőkre és sírokra száll le halkan.”

„Hó hull. Piciny, fehér hópehely.
A hulló hó egy kopár fát lep el.

Most a havazás sűrü és serény.
Födi a földet fehér, lenge fény.

Minden tetőn kövér hótakaró.
Takar a hó. Nem fáj a hó, a jó.”

„Mintha agyát, vérét, zsigereit
ontotta volna a világ e helyre,
közte ruhára való tarka kelme
- egy szemüveg sértetlen hever itt -

egy gramafón, keringőt küldve szét -
árúikat kínálják még a hullák -
ahogy bombák kiverték s összegyurták
a hernyótalpak, úgy feküdtek épp...

Láttam, amint feküdtek, s elterült
mind a helyén, s helyet talált örökre,
s mindannyinak csupán egy arca volt.

Tél volt, az égen szürke felleg ült,
majd hó esett, minden sebet befödve -
s csönd volt... A végitélet hangja szólt.”