Johannes Robert Becher idézet

„Eleget tűrtem, kemény kor, a láncod,
voltam fogantatásban gyáva bűn,
fényes sinen siklottunk át hazánkon.
Célpont voltunk. Céltáblán életünk.

S hogy lehelet kél dühtől dúlt kebelben,
s melegen száll hűvös hajnalba már,
dicsérném a nagy urat, ki sereggel
a vörös nappal nyugat fele jár.”

„Egy iskolaigazgató hetykén jár Grünewaldban.
Egy nő sétál sötétben, elnyűtt test, zöldes orcák.
Kis-herceg érkezik, villogva és vasaltan.
A birodalmi gyűlést ötödször elnapolták.
Fehér utak szaladnak a friss tavasz fényben
újjongva. feketén nyúlik Napoleon
árnyéka. Lágy sugárral koszorúzva, keményen
őrködnek ütegek egy kis magaslaton.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a francia vidékhez,
Párizshoz. mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.”

„Nem látni tornyokat. A szem homályos.
Mint villámtól, a tető csupa tűz.
Zuhanó fényt iszik falu város.
Folyóban gyerek ül meztelenül.

Gejzír örvénylik pöcegödörből.
Szenny, hulladék, gőzös zsigerek.
Utcákon villamosok lihegnek.
Falakról zuhannak látomások.”

„Ezer nap koszorúz, szél hord, akárcsak
magasra duzzadó tengerhabok.
Hegyek - : körhintán óriáselefántok
öveznek, bimbózó város-magot.
Az utcákon emberi szárnycsapások.
Csodás ország: szerelmesed vagyok,
legtisztább hazát te adtál volt, bizony:
tág s fénylő - : ősparadicsom!

(...)

Imádunk -: egyesítő érzelem!
Ily szürke mondatokban is: "Hűs volt éjjel; s igen,
te szép asszony, hideg voltál hozzánk s cudar."
...Ó, kín-harmónia, mely téged könnyez itt...!
Sír, tombol, ki magáért küszködik!
Dicsértessék tehát, ami egybezár.
Csak soha ördög s pokol! S döghalál!
Imádunk, ó érzés, mely egyesít....”

„Fölrázta álmából a világot,
szavai villámok voltak.
Sineken s folyókon özönöltek,
minden országon áthatoltak.

Fölrázta álmából a világot,
szegények kenyere lett
minden szava, az éhezések
elleni hadsereg.

Fölrázta álmából a világot,
szavai gépek lettek,
traktorok, házak, aknák,
fúrótornyok a telepnek.”

„Feledni gyakran szeretnélek én,
s mintha bosszút állna feledni-vágyam,
dalomba törsz, s álmomban állsz elém,
s mintha máris megszólalnál te lágyan.

Kit tréfából sem árultam el én,
itt voltál mindig, ha letörten álltam,
erőd lehelted rám a bágyadásban,
s elhagytalak, ha erő szállt belém.”

„Németország! Mivé tettétek, szóljatok!
Erős, szabad haza lett? Becsület hazája,
hol népé a vagyon s minden szaporasága?
A közjóról vajon van még fogalmatok?!

"Ébred német hazánk!" - e jelszót még tudod?
Mintha dús kincseket adnának nemsokára,
úgy szálltak meg, akik most magasztalnak áldva.
Csatán íly vereség neked még nem jutott.

Szived összeasszott, a fejed elcsavarták.
Ármány volt a szavad. Marad-e még való?!
Mit hazugság takart, a tettek már kivallják:
kerge hóhérlegény ostort ráz, s a bakó

pallost fen, éliről a száraz vért törölve -
ó, hány új kín szakad a régi kín-özönre!”

„Hó hull. Piciny, fehér hópehely.
A hulló hó egy kopár fát lep el.

Most a havazás sűrü és serény.
Födi a földet fehér, lenge fény.

Minden tetőn kövér hótakaró.
Takar a hó. Nem fáj a hó, a jó.”

„Hason heverni dűlőszéleken,
szekérsírást hallgatni órahosszat!
Parasztkunyhó pipázik csendesen,
arcod körül harasztok hajladoznak...

Mi gyönyörűbb, mint eltanyázni így,
az út mentén? A tág mező akárha
feléd hömpölygetné hullámait,
s te szikla vagy, fa, zöld vetések árja.”

„Van hazád. Nékem menni kellett.
Ha menedék is fogadott,
éveim meg nem élve elperegnek. -
De neked van -
neked van otthonod.

Arcom pirul, majd holtra sápad,
rád gondolok. Ím, jelt adok,
peremén állva a világnak -
De neked van -
neked van otthonod.

Lehet kettőnket összemérnem?
Kezed között, kezed között vagyok.
Hogy is lehetne hát nyomodba érnem?
De neked van -
neked van otthonod.”

„Mintha agyát, vérét, zsigereit
ontotta volna a világ e helyre,
közte ruhára való tarka kelme
- egy szemüveg sértetlen hever itt -

egy gramafón, keringőt küldve szét -
árúikat kínálják még a hullák -
ahogy bombák kiverték s összegyurták
a hernyótalpak, úgy feküdtek épp...

Láttam, amint feküdtek, s elterült
mind a helyén, s helyet talált örökre,
s mindannyinak csupán egy arca volt.

Tél volt, az égen szürke felleg ült,
majd hó esett, minden sebet befödve -
s csönd volt... A végitélet hangja szólt.”

„Egyszer könnyű lesz a sors megint...
teli kézzel alkotunk egészet.
táncra kelnek újból szavaink,
s napjaink az életre megérnek.

Kiskocsmában üldögélünk úlra,
ránk borulnak sűrü gesztenyék.
belenézünk majd az étlapokba,
s künn az éjben száz lampion ég...”

„Egy őszi nap, akár a többi ezrek:
ajtócsapódás, hervadt, őszi fény.
Erdőben ültem, levelek lepergett
sorsán merengve. hova. merre lesztek -
s akkor jöttél felém.

Körülfolyt a köd, s gomolygott fölöttem,
bár elfakult a rétek zöldje már,
még egyszer hajtott és virágba szökkent
sebes időnk többé tán el se röppen -
csak lenne örök, örökös a nyár!”

„A boldog abroszon forrók a tálak,
virágok közt teli üveg bor állt.
Őbenne felmagasztosúlt a hála.
Némán költötték el a vacsorát.

Csodálta csak. honnét e sok ajándék?
Akár egy bőséges Karácsony-est!
Idegen föld temette őt sokáig,
s most hazatért, és lassan enni kezd.

S a nő kemény kezét meglátta... Máskor
régen még e kéz finom s puha volt.
Megkeményedett a várakozástól,
mindent eltett neki és meghagyott.”

„Akkor pokolra löktek engemet...
és régi lényem kiégettetett.
El nem maradt a kínból semmi sem,
tizenkét évig éltem odalenn.

Örült hatalom elől szökve én
fölriadtam a pokol fenekén.
Izzó vasként füstöltek éveim.
Ó hazátlanság - pokoli kín.

(...)

Ki elszenvedte egyszer e pokolt,
az lángjegyet már rodkadozva hord,
örökre izzik átkos bélyege,
s a hontalanság pokla jár bele.

(...)

Kik nem jártatok poklot még soha,
mit tudhatjátok, mi is a haza?
Ki idegen föld hontalanja volt,
és látta önmagát, hogy haldokolt,

és látta ezt a mása-nincs halált -
az a hazában új eget talált.
Más ember ő - a régi már nem él -
ha a pokolból végre hazatér.”

„Tökélyt álmodva a tökélyre törtem,
ha művem nem is lesz tökély mögöttem.
mert az volt művemnek szent küldetése:
segítse az embert majd a tökélyre.”