Idézetek a szerelemről és a szerelemről

„A szeretet ebből áll: két magányosság, amely találkozik, megvédi és üdvözli egymást.”

„Mi egyenes? Egy vonal lehet egyenes vagy egy utca, de az emberi szív, ó,
az nem. A szív ívelt, mint egy hegyeken át vezető út.”

„Egy különös dolog, amit a Forma-1 nyújt neked, hogy tudod, mindig veszélynek vagy kitéve. A sebesülés veszélye, a halál veszélye. Ez az életed részét képezi, és neked mindkét arcodat, a szakértőt is és a rideg magatartást is el kell dobnod magadtól. És én túlságosan szeretem ahhoz, hogy eldobjam magamtól.”

„Asszonyszobámban felöltöm ruhám,
kint levél gyanánt léptem hullatom.
Hajlékom árva, én is az vagyok,
de a fű zöld a lépcsős udvaron.
Amerre megyek, szél kavarodik,
madárka fölszáll, délre zavarom,
szerelmes gondom éget szüntelen,
urammal lenni vágyódok nagyon.”

„Nem szeretem ezt az embert. Jobban meg kell ismernem.”

„A zene pszichológia. Ha nem jut be a szívbe, a lélekbe, az elmébe, az emberek nem fogják érezni.”

„Ne rágalmazzuk a szenvedélyeket. Minden nagy tett, amit ezen a földön művelnek, az ő művük.”

„Mind bolond az, aki szerelmes, mondhatom.”

„Semmi sem rendezettebb, mint az, amit a szeretet rendez el, és semmi sem szabadabb, mint amit a szeretet köt össze.”

„A szeretet az egyetlen erő, amely képes az ellenséget baráttá változtatni.”

„Kettősen szólok: mert majd eggyé növekszik, hogy egyetlen legyen
a többől, majd ismét szétenyészik, hogy egyből több legyen.
Kettős a halandók keletkezése, kettős a távozásuk.
Az egyiket ugyanis a mindenek egyesülése nemzi és pusztítja el
Amaz meg, midőn azok ismét széttenyésznek, felnövekedvén szétrepül. És az állandóan változók sohasem pihennek meg. Egyszer a Szeretet révén mindenek eggyé egyesülnek, majd meg ismét egyesekké válnak szét a Viszály elleségeskedése révén. Mert mindig ugyanazok, de egymáson keresztül futva Emberekké lesznek és egyébb állatok nemeivé. Egyszer a Szeretet hatására egyetlen kozmosszá egyesülnek, majd meg ismét egyeskké válnak szét a Viszály ellenségeskedése révén, amíg csak egy-mindenséggé összenőve le nem igáztatnak. [B 17. ]”

„A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben. Az ádáz ellenségeskedés szívet tépő zűrzavarában, mikor a halálgépek félelmetes motollái nemzedékeket tépnek ki az emberiség testéből és sodornak bele az immár ötödik éve sötéten hömpölygő roppant halálfolyamba, amikor az emberiség örök értékei, az emberi szellem nagy lángolásainak, erőfeszítéseinek, hősi és szent fölszabadulásainak emlékei égnek hamuvá és omlanak porba egyik napról a másikra, amikor a vihar ítéletes zúgásában népek reszketnek jövő sorsuk miatt, akkor Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.”

„Megállapítottam, hogy nincs biztosabb mód annak kiderítésére, hogy szereted-e az embereket vagy utálod-e őket, mint az, ha velük utazol.”

„A szenvedély … képes egy pillanatnyi s különböző jellemmé alakulni bennünk, elfoglalni a régi jellem helyét, s kiirtani azokat az addig változatlan jeleket, amelyek révén a régi jellem azelőtt kifejezésre juthatott!”

„A tőke olyan holt munka, amely vámpír módjára csakis az élő munka erejének kiszivásából él, és minél több munkát szív magába, annál jobban él!”

„Az elménk néha azt látja, amit a szívünk szeretne igaznak látni.”

„Mily kevés az olyan ember, ki önmagát igazán jobban szereti, mint a gyomrát!”

„A kezdet visszanyúlt a nyúzott multba
ezer gyökérrel szűrt szívott erőt
és szenvedésből lassan összegyurta
a gyúló szenvedélyt a szenvedők
emlékeztek még sok torz éjszakára
tépett házakból részeg katonák
lányokat szedtek és a vér szagára
az asszonyokra kik a havon át
mezítláb szöktek senki sem feledte
a szétvert álmokat hiába tervet
mert minden napnak mindig volt keresztje”

„Vár rád a Természet. Mély csendje ünnepi,
lábadnál vadvirág, éjszínű fellege,
ha búcsut mond a nap, sőhaja lengeti,
mint füstölőket, a liliomkelyheket.
Órjás pilléreik az erdőt eltakarják,
elrejtőzik a rét, a fűz kinyujtja karját,
s tartja oltárait a szűz habok felett.
…
Ó, költészet, te kincs! Eszméink gyöngyszeme!.
A szív vad árja, mely mint tenger, égre csap,
hiába zúg: marad lényednek lényege:
a hét szín lepleden s a sok-sok árnyalat.
Ám retteg a profán, s átokra nyíl szája,
bántja szemét tüzed misztikus ragyogása,
egy férfi homlokán ha látja lángodat.
…
Zord Természet, csak élj! Újulj meg szűntelen,
alant és fent, ahogy törvényed hírdeti,
te istennő vagy, élj s dölyfösködj! Földeden
az ember csak utas, nem, mi megilleti,
királyod. Mit nekem pompád és birodalmad?
Én nem vagyok rabod, nem zengem hatalmad,
szívem a szenvedők fenségét szereti.”