Idézetek a halálról és az elválásról

„Tökéletes bűntény nincs, mindig ott van az a banánhéj, amire előbb vagy utóbb mindenki rálép. Ha az ember a rossz oldalra áll, mindennel számolnia kell. Benne van a pakliban a siker, a kudarc, börtön és a halál is.”

„…a művészet egyike ama kevés lehetőségnek, amely életet ad, és megőrzi az életet, azét, aki alkotja, és azét, aki befogadja. Amilyen kevéssé válhatik rutinná élet és halál, és mindaz, ami a kettő között fekszik, olyan kevéssé lehet azzá a művészet. Persze van, aki rutinnal éli az életét, de akkor nem is él igazán. Vannak művészek, mesterek, akik üres mesteremberekké lettek, de ezek… megszűntek művészek lenni. Azzal, hogy valami rosszat alkot az ember, nem szűnik meg művész lenni, de abban a pillanatban igen, amikor minden kockázattól riadozni kezd.”

„Olvasám az ujságokban a hivatalos jelentést, hogy a magyar tudós társaság engem is megválasztott levelező tagjának. Ezen új rang nagyon genieroz. Ugy tetszik, mintha boldog magányomból kihurcolnának egy zajgó sokaság közé, hol ujjal fognak mutatni: "Íme a tudós!" Szegénységem büszkesége meg van alázva. A céhot és monopóliumot minden nemben utálom, s íme, nekem is céhbeli tagnak kell lennem! Nem tudom kimagyarázni, miért van terhemre nekem ez a megtiszteltetés. Úgy tetszik, hogy ez által leköteleztetik az ember a közvéleménynek s jusst ád a közönségnek tudós várakozásra. Minden fény és kijelentés ellensége a csendes örömeknek. [ … ] Ha el nem fogadom, hihetőleg gorombaságnak s kevélységnek veszik a választók s tudós bolondnak fognak tartani.”

„Minden ember neveltetésében eljön az az idő, mikor meggyőződik róla, hogy az irigység tudatlanság; az utánzás öngyilkosság; hogy el kell fogadnia magát, akár tetszik neki, akár nem; hogy bár a széles világ tele van jósággal, egyetlen szem tápláló búzához sem jut, csak ha megdolgozik érte azon a földdarabon, amelyet művelnie adatott. A benne szunnyadó erő új a világban, és rajta kívül senki sem tudja, mire képes, és ő is csak akkor, ha megpróbálta.”

„A pozitív érzések nem a sors ajándékai, az embernek meg kell dolgoznia értük.”

„s igenis, a mindenkori irányításnak, menedzsmentnek, hatalomnak korlátoznia kell az egyén parttalan szabadságvágyát. A közösség (…) a közjó és az igazságosság szellemében. Mit jelent a másik oldal? Az egyén parttalan szabadságvágyának a kibontakozását kell segíteni, nem kell a közösség, önmegvalósító, mai szingli életforma, az az igazi. Nem közösségek kellenek, hanem szinglikből összeálló hordák kellenek, és akkor már indul is az Andrássy úton a menet a fiúk, a lányok nyakába fülbevalók, lufik, és szól a recsegő rádióban a zene, amit úgy hívnak, hogy techno. Elgondoltam ezt a két képet, két világ. Döntenünk kell a két világ között. Az egyik oldalon az élet kultusza, az egyén, a közösség boldogulásának a segítése, a másik pedig az önpusztító, talán prolongált öngyilkosság-kép is aposztrofálható (…)”

„Még ha el is fogadjuk azt a téves feltételezést, hogy a Hudson-öbölnél 1987-ben élő jegesmedve-populációt kiindulópontnak tekintjük, vagyis évente tizenöt medve pusztul el, mit tehetünk? Ha az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésével próbálunk segíteni, akkor legfeljebb tizenöt medve halálát kerülhetjük el. (…) Ugyanekkor ugyanebből a populációból negyvenkilenc medvét lőnek le évente, amin viszont könnyen segíthetnénk.”

„Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.”

„Saját magunk szőjük sorsunkat, a jót is, a rosszat is, eltéphetetlenül. Az erény és bűn érintése alig-alig hagyja rajta kéznyomát.”

„Miközben Rieux a városból felszálló örömujjongást hallgatta, arra gondolt, hogy ez az öröm mindig veszélyben van. Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat.
A pestis”

„A kapzsi ember a méh sorsát viseli: dolgozik, mintha örökké élne.”

„A játék: közelharc a sorssal.”

„(…) de az álmok világába sosem együtt mennek, és Lisey attól fél, hogy a halál is ilyen lesz, a halál, ahol álmok ugyan még vannak, viszont a szerelem - az otthon, a kéz, ami a kezedre kulcsolódik, mikor a nap végén madárrajok szelik át az égboltot a Nap égett-narancssárga korongja elött - hiányozni fog.”

„Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél. Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich Emíliának vigasztalásul”

„A történelem minden pillanata mulandó, értékes és egyedi. De néhány kitűnik közülük, mint a kezdet pillanata, amely meghatározza a következő évtizedek vagy századok sorsát. Ez talán egy ilyen pillanat.”

„A forradalom előtti Kubáról: A mezítlábas falusi gyermekek 90 százalékát olyan mikrobák fertőzik meg, amelyek a földről, a lábkörmön keresztül jutnak a szervezetbe. A közvéleményt megdöbbenti egy-egy gyermekrablás vagy gyermekgyilkosság híre, ám ugyanez a közvélemény bűnös közönnyel fogadja a tömeges gyermek-gyilkosság tényét, nem törődik azzal, hogy szörnyű kínok közepette évről évre hal éhen ezer és ezer gyermek, s a közelgő halál homályába révedt ártatlan gyermekszemek végtelenbe vesző, utolsó dermedt pillantása, mintegy szemrehányás az emberi önzésnek, de egyben néma fohász is, hogy azért az Isten átka ne sújtsa az embereket.”

„Sokan mások meghaltak, de mindez a múltban történt,
amely (tudvalevőleg) a legkedvezőbb idő a halálra.”

„A legelőrelátóbb, a legpontosabban kalkuláló ember is csak játékszer a sors kezében. Semmi sem biztos, csak a jelen, minden más az ismeretlen fennhatósága alá tartozik, amit nevezhetünk szerencsének, balszerencsének, végzetnek, vagy Isten kifürkészhetetlen akaratának. Csak egy a fontos: hogy soha ne törődjünk bele a vereségbe, és minden kudarc után képesek legyünk újrakezdeni.”

„Lírai szókincse párhuzamosan változik az epikaival, a parázsló indulatok tragikus objektivitássá szelídülnek, tektonikus mozgásrendszere más lesz, a rezgések e korszakban nem a szülés teremtő rángását, de az agónia görcseit közvetítik: Lakatos magánéletének csolnakán nemcsak ő maga, a fasizmus hánykolódik. Az Auschwitzig üldözött és örökre siratott lány figuráját tárgyilagossá merevedett részvéte kitörölhetetlenül olvasói emlékezetébe vési. Lakatos nem saját vesztesége miatt sír, hanem a megsértett humánumért.”