Idézetek a halálról és az elválásról

„Még a vallás szolgáinak is a mi bűneinkből és halálunkból vagyon hasznok és becsületük.”

„Végső érvként hadd mondjam el egy illúziómat, amely azt hiszem, általános. Félünk a haláltól. S a halállal szemben a halhatatlanság lehetőségével áltatjuk magunkat. A fáraók piramisokat építettek, a költők ódákat írtak, a mérnökök Eiffel-tornyokat szerkesztettek. A társadalmi halhatatlanság azonban sajnos, csak kevés embernek adatik meg. Van viszont a halhatatlanságnak egy hétköznapibb, de sokkal emberibb megnyilvánulása: a gyermek, a gyermekek. Hiszen gyermekeinknek átadjuk kromoszómáinkat és génjeinket, személyes nézeteinket, elveinket, tudásunkat. S gyermekeinktől remélhetjük megvalósított terveink és tetteink folytatását, elvetélt reményeink megvalósítását-s így, akinek gyermeke van, az tulajdonképpen halhatatlan..”

„A halál végez egy élettel, de nem végez egy kapcsolattal: az küszködik tovább a túlélő gondolatvilágában - megoldást keres, de lehet, hogy nem találja meg soha.”

„Bénító érzés volt; az érzés, hogy egy hatalmas lyukat vágtak ki belőlem a mellkasomon keresztül, amik tovább dobognak és véreznek, az idő haladásának ellenére. Igazából tudtam, hogy a tüdőmnek még mindig épnek kell lennie, mégis ziháltam, mert a fejem forgott, mintha a próbálkozásaim nem segítenének semmit. A szívemnek is dobognia kellett, de nem hallottam a pulzust a fülemben, a kezeim kéknek tűntek a hidegtől. Befelé dőltem, tartottam a bordáim, hogy egyben tartsam magamat. Küzdöttem a zsibbadtságért, a tagadásért, de az elkerült engem. És mégis, úgy éreztem, hogy túlélhetem. Óvatos voltam, éreztem a fájdalmat - a fájó veszteséget ami a mellkasomból sugárzott, miközben a seb roncshullámai végigszaladtak a végtagjaimon és a fejemen keresztül - de ez kezelhető volt. Át tudtam vészelni.”

„És ha a halálban megtébolyodunk? Vagy élve maradunk, de éppen ettől őrülünk meg? Akkor mi van?”

„Az asszony aki annyira elővigyázatlan, hogy rajtakapják, megérdemli a sorsát.”

„A halál alvást, örök ifjúságot és hallhatatlanságot ad nekünk.”

„Lakatos István alig húszévesen, 1947-ben kezdett verseket megjelentetni, és két év múlva A pokol tornácán című kötetére Baumgarten-díjat kapott. Sikere gyors volt és megérdemelt. De Isten tudja, hogyan van ez, miért törvényszerű, ezekért a fiatalkori sikerekért nagyon meg kell fizetni, rendszerint bosszút áll értük az irigy sors – így vagy úgy, a legkülönbözőbb művészeti vagy társadalmi körülmények között is.”

„„Én is kíváncsi vagyok” – válaszolt az apa. „Ez a gyermek tovább bírta a betegséget, mint a többiek, és azt mondják, hogy nem tudták megfelelő módon gyógykezelni. Így ért véget a Jun vérvonal. Ez a lány olyan koravénnek tűnt. Ha hiszed, ha nem, azt hallottam, hogy a halála előtt azt mondta, temesék el úgy, ahogy van, abbana ruhában, amit viselt.””

„Hat esztendeje múlt, hogy ti közötökbe
Engemet azon sors véletlenül külde,
Hogy lennék helységtek hívséges követje,
Mivel mást nem kaptok senkit és e végre
Elbeszéllétek, mely sok prókátorok
Fogyaszták pénzetek annyi évek alatt
S még semmi gyümölcsét az ő munkájoknak
Nem láthattátok meg sok fáradságtoknak.
Én a követséget magamra vállalám,
Életemet kockára tevém s felajánlám.”

„Az élet betegség, melyből tizenhat óránként folyton kigyógyít minket az álom. Tüneti kezelés; valódi gyógyszer a halál.”

„Ha valamiben biztos vagyok, ha maradt még valami, amire azt a komoly szót használhatom, hogy „szent hitem”, akkor az az irodalom elkerülhetetlen, emberileg örök voltában való hit. Hiszem, hogy a legtávolabbi időkben is, az új-zélandi utazón túl, aki oly sokatmondóan mereng a londoni Szent Pál-székesegyház romjain, a technikai utópiák gumiból és villamosságból készült boldogságán és a biológiai antiutópiák tojásból és palackból kitöltött boldogtalanságán messze túl, az utolsó emberig, aki valamilyen irodalmi formulában fogja elzokogni magányát az egyre érthetetlenebb csillagok alatt, mindig élni fog az a valami az emberben, amit, pars pro toto [részt mondva az egész helyett], úgy nevezünk, hogy Irodalom.”

„A hivatásos magatartás a legjobb védőpajzs, életre-halálra csak a szent meg az amatőr játszik.”

„Boldogságimat nevelék távoly lakó barátim levelei… Felejtve a világtól, s felejtve a világot, én ezek társaságában élék. Teljesedve látám, amit legkevélyebb reményeim óhajtottak, s midőn fejeink felett szikrázott és csattogott az ég, s Austerlitznél három nagy ország sorsa forgott kockán, én csendesen élék a szerelem s barátság védő szárnyai alatt, bár rettegtete hazám sorsa, melynek saját vesztemmel is, örök állást óhajtottam.
(Negyedik könyv, második szak 29. rész; 161. oldal. A könyv befejező sorai.)”

„Ha valakit a sors tóba kényszerített, csodákat művelhet, ha kétéltűvé válik. Bámulatba ejtheti a világot azzal, mire képes a sikeres alkalmazkodás érdekében. Mégis azt hiszem, ésszerűbben jár el, ha azon igyekszik, hogy kimásszon a tóból, és tartósan a parton rendezze be életét - kopoltyúk nélkül.”

„Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.”

„Halálom itt van, aminthogy már itt is volt mindig… Úgy kell gondolni rá, mint utolsó lapjára egy olyan könyvnek, amelyet még olvasok.”

„A magány: nagy társaság; az elhagyottsághoz legalább kettő kell.”

„A halálban sokkal több a találkozás, mint a szétválás.”