Idézetek a segítségről és a támogatásról

„A hit az egyetlen teremtő erő. A mindenség apja. A szeretet az egyetlen éltető erő. A mindenség anyja. Aki megtagadja apját, elveszti világosságát. Aki megtagadja anyját, elveszti melegségét.”

„Sajátságos patológiai kísérlet, melynek segítségével be lehet bizonyítani, hogy öreg embereknek elméje már teljesen el van gyöngülve, amennyiben nem veszik észre, hogy "öreg" és "vén" ugyanazt jelenti. Fiatal ember ugyanis nem ugrana be ilyen marhaságnak, hogy "fiatal ember nem ifjú ember."”

„A békéltető abban a reményben eteti a krokodilt, hogy őt eszi meg utoljára.”

„A sajtóhibát lehetetlen elkerülni. Olyan mint a főnix madár: újraéled a saját hamvaiból. A korrektor hiába ragadja üstökön az arcátlan betolakodót: a szedő elvégzi a javítást, és csinál helyette egy újat, ha szándéktalanul is.”

„A hála legritkább tünemények közé tartozik, szintúgy egyes személyekben mint a nép sokaságában. (…) Minden jó, amit más az emberiséggel teszen, reád is, mint emberre háramlik; azért tégy jót te is, hogy tetteid az egészre s az egész által az egyesekre jótékonyan háramoljanak. (…) Háláért tenni jót, uzsorástól is kitelik. Mert ki tettéért valamit kíván, nem csuda, ha annak mértékét is meghatározza, s tettére tetszés szerint tesz kamatot. Az ily tevő, legtöbbször csak hálátlant csinál, s később bűnösnek hiszi maga iránt az emberiséget, s annak gyűlölésére szívét teljes joggal véli felhatalmazottnak.”

„A pesszimizmus és az optimizmus leegyszerűsíti az igazságot. A probléma abban áll, hogy a valóságot olyannak lássuk, amilyen.”

„Néma gyereknek anyja sem érti a szavát? Ez nem igaz, gondolta szenvedélyesen; szép kis anya volna az ilyen; és hiszen előbb jön mindig a megértés és azután a szó; ez a durva, torzító eszköz, hogy megcsonkítson valamit, ami egész volt.”

„A polgári stílusok allegórikus szerszámhalmazai és emblémái nem ihletik meg a magyar díszítőképzeletet. A magyar mindent a nevén szeret nevezni, s nem nézi a mérleget igazságnak, a horgonyt reménynek, a kalapácsot munkának és a lantot költészetnek, ahogy a nyelvünk sem tiszteli hímneműnek a kertet, nőneműnek benne a padot, és semlegesnek rajta a kisasszonyt.”

„Ha valamiben biztos vagyok, ha maradt még valami, amire azt a komoly szót használhatom, hogy „szent hitem”, akkor az az irodalom elkerülhetetlen, emberileg örök voltában való hit. Hiszem, hogy a legtávolabbi időkben is, az új-zélandi utazón túl, aki oly sokatmondóan mereng a londoni Szent Pál-székesegyház romjain, a technikai utópiák gumiból és villamosságból készült boldogságán és a biológiai antiutópiák tojásból és palackból kitöltött boldogtalanságán messze túl, az utolsó emberig, aki valamilyen irodalmi formulában fogja elzokogni magányát az egyre érthetetlenebb csillagok alatt, mindig élni fog az a valami az emberben, amit, pars pro toto [részt mondva az egész helyett], úgy nevezünk, hogy Irodalom.”

„…úgy látszik, hogy a magyarnak hiába írták a történelmet. Nem okul semmin. Még csak saját kárán sem.”

„A történelem megértéséhez nem elég tudni neveket, évszámokat és helyeket; biztos vagyok benne, hogy közületek sokan már ismerik mindezt. Ehelyett azokat a különböző értelmezéseket kell megérteni, amiken a történelmi események az évszázadok folyamán átmentek. Csak így szerezhetünk olyan rálátást, ami kiállja az idők próbáját.”

„Ó, Közönség, ne érd be szürke estéidet szórakoztatásul a színházzal. Kérj, követelj többet tőle Nem hiába teszed, meglátod. S ne törődj annyira a színész magánéletével!”

„Minden emberi bölcsesség összegezhető két szóban: várakozás és remény.”

„Az idő és a töprengés… lassan megváltoztatja a látást, és végül eljön a megértés is.”

„Boldogságimat nevelék távoly lakó barátim levelei… Felejtve a világtól, s felejtve a világot, én ezek társaságában élék. Teljesedve látám, amit legkevélyebb reményeim óhajtottak, s midőn fejeink felett szikrázott és csattogott az ég, s Austerlitznél három nagy ország sorsa forgott kockán, én csendesen élék a szerelem s barátság védő szárnyai alatt, bár rettegtete hazám sorsa, melynek saját vesztemmel is, örök állást óhajtottam.
(Negyedik könyv, második szak 29. rész; 161. oldal. A könyv befejező sorai.)”

„A tudományok körében csak kételyek, a közélet mezején csak erős meggyőződés által haladhatunk, s a makacsság, mellyel az egyszer választott irányban megmaradunk, valamint a tudomány körében a legnagyobb hiba, úgy a gyakorlati politika mezején legbecsesebb, sőt bizonyos körülmények között nélkülözhetetlen tulajdonság; innen van, hogy Platótól kezdve mindazok, kik a polgári társaságról legbölcsebben gondolkoztak s írtak, a gyakorlati politika mezején kevés babért arattak, s hogy azok, kik a közélet mezején csudálatos eredményeket vívtak ki, ha mint Caesar, stíl tekintetében kitűnő műveket hagytak is magok után, a társadalmi tudományokat soha nem gazdagították új igazságokkal.”

„A remény a rabszolgák erénye.”

„Nem sokra haladunk azzal, ha egyszerűen csak megpróbáljuk elnyomni mindazt, ami gonosz. Legnagyobb reményünk abban van, hogy kibontakoztassuk mindazt, ami jó.”

„Nem lesz megértés. A jövőben a korábbinál is több embert hozunk majd Berlinbe a világ minden részéről, hogy láthassák annak a rendszernek a meztelen és brutális valóságát, amely az embereknek a földi paradicsomot ígérte.”