„Az arany csillagok át-áttűznek a fákon.
Szétoldják selymüket a sápadt óceánon
az olajos habok.
A felhő mint madárraj suhan odafent el,
s szaggatott szavakat ejt a szél, mint az ember
ha álmában dadog.
…
Ki sejti, avilág titkai mire érnek?
Nádszálak, csillogó nyálú kis földi férgek:
magunkról sincs elég
bizonyosságunk; s vajon hogyan tudnánk mi itt lenn:
nem dísziti-e még új tiarával Isten
az éjszaka fejét?
…
Az ember tanu csak, s szívében döbbenet nő.
Mint az állatokat, az eget is teremtő
életnedv járja át.
Sarjad, alakul és gyarapszik a csodás fa,
és mint egy óriás kévét, az égbe tárja
sötét lombozatát.
…
Talán e percben is, vak éjből kicsapva
homály-hullámait s fény-habjait dagasztja
a titkos tengerár,
a néma Végtelen, hogy egünket elöntse
világot görgető sodrában hömpölyögve
egy új csillag.-dagály!”

Témakörök

világ , éjszaka , fa , isten , fény , szív , csillag , állatok , álmok , emberek , titok , járat , szél , alak , arany , perc , nő , német , ember , vak