„Mi a dicsőség?…Tündöklő szivárvány, a napnak könnyekben megtört sugára.”

„Már minden nap mosolyogva ébredek. Nincs több könny, sem fájdalom, mert szeretsz.”

„Ha azért sírsz, mert a nap elment az életedből, könnyeid megakadályozzák, hogy meglásd a csillagokat.”

„Egy nap majd minden tökéletesen érthető lesz. Egyelőre nevessetek a zűrzavaron, mosolyogjatok a könnyeiteken keresztül, legyetek erősek, és emlékeztessétek magatokat, hogy minden okkal történik.”

„Ez lesz talán a legszebb őszi nap!
Mintha nem lélegeznénk, áll a lég.
Csak szépséges gyümölcsök hullanak,
csak surranásuk hallik szerteszét.

A nagy természet ünnepel ma itt!
Ne zavarjuk a házi szüretet.
Mert ágakról csak az hull most, amit
a napfény szelíd sugara leszed.”

„Van egy álmom a mai napon! Van egy álmom: egy napon minden völgy fölemelkedik, minden hegy és halom lesüllyed, az egyenetlen egyenessé lesz és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember. Ez a mi reménységünk. Ezzel a hittel térek vissza Délre.”

„Lehet, hogy az egész élet nem más, mint egy nagy illúzió? Mint egy óriásira felfújt, rózsaszín lufi? Mi emberek körülálljuk, és nézzük a Teremtőt, amint fújja, csak fújja azt a lufit, közben süt a nap, mindenki jókedvű, madarak csiripelnek, kutyák szaladgálnak, gyerekek nyújtják kezüket a szétpukkadás előtt feszülő gömb felé. Szivárvány az égen, nevetünk mindannyian, majd egyszer csak egy nagy pukkanás, hulló gumidarabok… eltűnt a szivárvány, elhallgattak a madarak, megálltak a kutyák. Felhő jött és eltakarta a napot. Még egy-két nevetés-foszlány, néhány gyermekkéz, mely megállt a levegőben. Felfelé mutatnak ugyan, de a lufi már semmivé lett. Aztán eltűnünk. A Teremtő pedig máshova ment, egy új, rózsaszín lufival.”

„Nem kell szégyenkezned a könnyeid miatt, mert a könnyek azt mutatják, hogy nagy bátorság rejlik benned - bátorság szenvedni.”

„Ahhoz, hogy legyőzzenek, előbb meg kell, hogy öljenek. De nem halok meg olyan könnyen.”

„Senki nem érdemli meg könnyeidet, és aki megérdemelné, az nem sirat meg.”