Idézetek az ételről és az italról

„Ismerek egy breton népmesét Jeanról és a balga asszonyokról. Megy, mendegél Jean az országúton, hát egyszerre egy házból rettentő nagy sikoltozást hall, mintha kis gyereket gyilkolnának. Bemegy Jean a házba, hát egy véreskezű asszonyt lát ott, amint egy hatesztendős kisfiú ülőrészéről nagy szelet húsokat vagdos le: «Mit csinált te, pokolszülötte asszony?» «Ne avatkozz a dolgomba, ostoba legény. Nem látod, hogy a szabó szűkre szabta hátul a gyerek nadrágját? Muszáj lemetélnem a gyerekről a húst, hogy beleférjen.»”

„Mi a legjobb egy csésze kávéhoz? Egy másik csésze.”

„Te vagy a legjobb barátom, csakúgy, mint a szeretőm, és nem tudom, melyik oldaladat szeretem a legjobban. Gondosan megőrzöm mindkét oldalad, éppúgy, mint a közös életünket.”

„Van elég ész a fejedben, vannak lábaid a cipőidben. Bármilyen irányba elindulhatsz. Magadra vagy utalva és tudsz, amit tudsz. TE vagy az, aki eldöntheti, merre menj...”

„Adam: Te mindig énekes akartál lenni?”

„Ne légy te az, aki áthajt az életen; hagyd, hogy az élet múljon el rajtad.”

„Kövesd szép Napod, te bomló Árnyék,
Bár lényed éjsötét
És féli fénykörét,
Csak kövesd szép Napod, te bomló Árnyék.”

„Egybeérünk, mint Élet és Étel –
Te szikkadt földemre dús esőt hozol,
Megnyugvást adsz, mi tusával ér fel;
Fösvény lettem, ki nyíltan tékozol.”

„Ó, Álom, te édes és bársonyos,
Aki gondos ujjaiddal fejted
Fel a fényt, hintvén éji mákonyod,
Ölelj át, hogy isten-mód felejtsek!
Ó, balzsamos, csak te döntesz ebben:
Vagy szemeim hirtelen lefogod,
Vagy hagyod, hogy imám elrebegjem;
Bármint is legyek delejed foglya,
Csak tűnt nap lidércfényétől menten,
Mi sóhajt gyűr nyirkos vánkosomra.
Védelmezz, hisz’ izgága a Tudat,
S lágy homályomba vakondként jár át;
Halkan fordítsd a zárban kulcsodat,
S pecséttel óvd lelkem szarkofágját!”

„Hiszen ez leszel Te is: épp’ ilyen szégyen,
Éppen ily’ bűzös fertelem,
Ki fénylő napsugár voltál, s csillagfényem,
Őrangyalom, egyetlenem!”

„Kezdetben volt a csönd és nem tudta még,
hogy mért kiván szeretni,
kezdetben volt a hang és nem tudta még,
hogy mért kiván szeretni,
kezdetben volt a köd és nem tudta még,
hogy mért kiván szeretni,
kezdetben volt a láz és nem tudta még,
hogy miért kíván szeretni?
Kezdetben volt az egy-álmú anyag, a nyugalom, robaj,
mozdulat, tespedés,
lágy csömör és harsogó, sós hullámverés,
magányos dermedés méhe, fekete éjfél-olaj,
a lüktetni, izzani, hártyásodni, bőrzeni vágyó némaság,
kezdetben volt a vágy, az önmagát erező sűrű bujaság…
………………………..
Kezdetben nem voltál te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető, lágy indulat,
a szurok-sűrű, fortyogó, forró akarat,
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások…”

„Ég csillaga csillog körülöttünk, s ha a hold
felsüt, ki ragyog más sugarában? Te meg én.
Nincs én, se te, együtt a gyönyörben szabadon,
őrült dadogásban, de vidáman, te meg én.”

„Csupa béke minden
orom.
Sóhajnyi szinte
a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj, a te békéd
Sincs messze már.”

„Hol a hazád, mondd, madár!

s este milyen tanya vár?

Milyen fészek, milyen lomb?

Oh te rétek dísze, mondd!”

„Törvénnyé emelt fegyverek

között éltél, míg élni hagytak.

Tanítód dicsért: így a szép,

papod megáldott: így a jó,

s anyád se mondta, hogy te rab vagy.”

„Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény csak lopva csúsz még rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.”

„A kutya mindig siralmasan éldegél,
Örökkön és nyughatatlan,
Kikötve egy tölgyfaólban.
A szenvedéseinél jobbat nem remél.

De az éhség, ami a legrosszabb azért,
S jóllakni csak némi makkal,
Hascsikaró, mérges maggal
Tudhat, mitől kiserken az orrán a vér.

Bezzeg az asztal mellett, régen,
Megelégedett kényelmében,
Tányért nyalva érte az est is…

De elvitte szegényt a pestis,
És úgy kaparták el a fekete földbe:
Hogy a maradékot meg sem örökölte.”

„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.”

„Te is fiam, Brutus?”