„Azután már nem mozdult semmi, csak a hold világított egykedvűen. Csupán az örök álmok birodalma, a csillagfényes égbolt nézegette magát az ablakok fényesen csillogó tükrében és álombéli ábrákat lehelt rájuk. A csend szétterült. Nyugalmas és mély lett. A város a hátára vette az éjszaka koromfekete, csillagporos takaróját. A titkokat suttogó hold felragyogott még egyszer, majd magára húzott egy puha felhőt, nyugovóra tért…”

„Holt álmaink szabad jövőben élnek!”

„[…] A fehérek városaiból eltűnt a csend. Nem akad bennük egyetlen olyan hely sem, ahol tavasszal meghallani a rügyfakadást vagy a rovarzümmögést. De meglehet, csupán azért vélekedem így, mert én is vad vagyok, és mindezt nem értem. […] Mi maradhat meg az életből, ha nem hallani a madarak rikoltozását vagy éjszaka a békák cívódását a tóban?”

„A Pokol kapuja

Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”

„A felhők gyorsan eltűntek, és hagyták pusztulni a csillagokat. Az éjszaka kiszáradt.”

„Őrizd meg az álmaidat. Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged rájuk”

„A csend mély, mint az örökkévalóság, a beszéd sekély, mint az idő.”

„Együtt lennénk, könyveket olvasnánk, és éjszaka együtt feküdnénk az ágyban, nyitott ablakok mellett, a csillagok fényében.”

„Ma éjszaka az ég teljesen sötét. Talán ma éjjel egyáltalán nem is világít a hold - holdfogyatkozás van, vagy újhold. Újhold… Összeborzongtam, pedig nem is fáztam.”

„Óh nyüzsgő város, óh álmokkal teli város! … te óriás vadon!”