Idézetek a halálról és az elválásról

„Minél inkább fejlődik az emberiség vallásos világképe, annál inkább úgy tűnik, hogy az őszinte vallásosság nem az élettől, haláltól való félelemben, a vak hitben rejlik, hanem abban a törekvésben, hogy racionális ismereteket szerezzünk.”

„Sorsunk az lesz, amit majd megérdemlünk.”

„Hogy megbüntessen a szaktekintélyek megvetéséért, a Sors belőlem is egy szaktekintélyt csinált.”

„A horoszkóp egy olyan jóslat, melyet sorsunk kisebb-nagyobb eltérésekkel egyébként is bevált egyszer.”

„Eljön az idő, amikor a legtöbb ember meglátja a nagy összefüggést, és rájön, hogy nem azért csücsörít, mert a jó sors csókját várja, hanem mert az élet éppen most csúsztatott a szájába egy keserű pirulát.”

„A magány nem abból adódik, hogy nincs az ember körül senki, sokkal inkább abból, hogy képtelenek kommunikálni olyan dolgokról, amelyek fontosnak tűnnek a számara, vagy abból, hogy bizonyos véleményeket képviselnek, amelyeket mások elfogadhatatlannak tartanak.”

„Mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod hívni.”

„A döbbenetes veszteségek elborzasztottak. Úgy tűnt számomra, hogy a háború úgynevezett „jól küzdő tábornokai” az emberéletet teljesen semmibe veszik.”

„A tett halála az okoskodás.”

„Ha nem volna halál, fogalmunk se lenne, miről szól az élet.”

„A haláltól egy jottányit sem félek”

„Túl sok már a halál, halálból áll ki a fél világ.”

„Leginkább a zárkától és a haláltól félek.”

„A szamár ugyanazokat a szakaszokat éli át, mint egy ember: gyermekkorában a becézgetést, érett korában a munkát, a talentumot az élet fele útján, s a végső misztikát, mely a halált közvetlenül megelőzi. A szamár hordozza a relikviákat, s meghal aztán, mert az emberek bűneit hordozza.”

„Néha áthidalhatatlan szakadék választja el a múltat a jövőtől. Ha valaki megjárta a halál árnyékának völgyét, s újra kilép a ragyogó napfényre… akkor, mon cher, annak számára új élet kezdődik. A múlttal nem tud már mit kezdeni.”

„Nem irigylem azokat az embereket, akiket a sors hozzám sodort.”

„Kosztolányi Dezső, a költő, az író, a fölényesen művelt ember szerény reporteri álruhában elindul előkelő magányából, bejárja a város utcáit, piacait, műhelyeit, hogy a megszokott, tudomásul vett funkciókban megkeresse a lelket. Bába, katona, gyógyszerész, rendőr, sírásó, – akárkivel áll is szóba, az ő parancsoló egyéniségének szuggesztiójában beszél és vallomásával az egész „brans”-ot világítja meg. A válaszok minden szaván érezni a reporteri becsületességgel megörökített életet, igazságot, de ezek a válaszok Kosztolányi Dezső kérdéseinek a függvényei és Kosztolányi nagy író: tehát tud kérdezni.”

„A nép embere vagy beletörődik sorsába, vagy fellázad ellene: nincs más választása.”

„A magány soha nem találtam helyesnek. Néha jó volt, de soha nem volt helyes.”