Idézetek a halálról és az elválásról

„Az élet annyira törékeny. Nagyon keskeny a mezsgye élet és halál között Egyértelmű, hogy én épp a kettő határán egyensúlyozom.”

„A halál csak átmenet, egy hely, ahol várni kell, ahogy az öltözőben várunk, mielőtt kimennénk játszani.”

„Mivelhogy bizonytalan, hol vár bennünket a halál, várjuk mi őtet mindenütt. A halálról gondolkodni annyit tesz, mint a szabadságról gondolkodni. Aki meghalni megtanult, leszokott a rabszolgaságról. Aki által látta, hogy az élettől megfosztatni nem szerencsétlenség, annak semmi sem szerencsétlenség többé az életben: a meghalni tudás minden alá vettetés és kényszer alól megszabadít.”

„Amíg nem kénytelen az ember vele, addig ne házasodjék meg. Nincs az az elítélt rab, nincs az az üldözött adós, akinek a sorsa alábbvalóbb legyen egy feleséges embernél. Az asszony csupa gyöngédség és szeretet, amíg férjhez nem megy; azontúl csupa szeszély és rigolya. Az ember, aki megházasodik, megszűnik ember lenni; lesz kutya, akit szidnak; szamár, akit megnyergelnek; papagáj, akinek fecsegni kell és selyembogár, akiből fonalat húznak. A legjobb asszony is olyan, mint a harmadnapos hideglelés: az ember akkor érzi magát jól, amikor elhagyja.”

„Emlékezz a halálra!”

„Örömmel, bánattal teljesen gondolatokba merülve aggódni, kínok közt lebegni, majd égig ujjongani, majd halálra szomorkodni: csak az a lélek boldog, amely szeret.”

„Lehetséges, hogy ma egy csalódás miatt levert vagy, elborít a szomorúság, vagy a halálra gondolsz. Ilyenkor tél van, de készülj a tavaszra.”

„Boldog az a csokoládé, amely miután a nők mosolyán át bejárta a világot, szájban olvadva, élvezetes csókban leli halálát.”

„A tradíciót úgy is meghatározhatjuk, hogy az nem egyéb, mint a választójog kiterjesztése. A tradíció annyit jelent, hogy megadjuk a választójogot a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: őseinknek. Ez a halottak demokráciája. A tradíció nem hajlandó alávetni magát annak a csekélyszámú és pökhendi oligarchiának, mely azokból áll, akik a véletlen szerencse folytán még itt vannak közöttünk. Minden demokrata tiltakozik az ellen, hogy valakit megfosszanak jogaitól, csak azért, mert a sors úgy hozta, hogy megszületett; a tradíció viszont tiltakozik az ellen, hogy az embert megfosszák jogaitól, csak azért, mert a sors úgy hozta, hogy már meghalt. A demokrácia azt tanítja nekünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az inasunk; a tradíció azt kéri tőlünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az apánk. Én magam semmiképp se tudom elválasztani egymástól a demokrácia és a tradíció gondolatát; számomra nyilvánvaló, hogy a kettő egy és ugyanaz.”

„Az emberek mindig is belehaltak az alváshiányba, noha az orvosi vizsgálatok végeztével a halál oka rovatba azt írták, hogy öngyilkosság, nem pedig azt, hogy álmatlanság.”

„A halál arra tanít, hogy ne testünkbe vessük bizodalmunkat, hanem Istenbe. Ezért a halál a barátunk.”

„Én fikciót író filozófus vagyok, nem regényíró; a regény- és novellaírói képességem az érzékelésemhez igazodott. Az írásművészetem lényege nem a művészet, hanem az igazság. Ezért amit elmondok, az az igazság, noha semmit sem tehetek, hogy megkönnyítsem az elviselését, sem tettel, sem magyarázattal. Bár már ez is segít egy bizonyos érzékeny, zavaros személynek, akinek az érdekében beszélek. Szerintem közös nevezőn vagyok azokkal, akik értik az írásom: ők nem tudják és nem fogják tompítani sejtéseiket a valóság irracionális, rejtélyes természetéről, így számukra az írásaim egyetlen, terjedelmes érvelést jelentenek a valóság megmagyarázhatatlan természetéről, az integrációról és prezentációról, elemzésről és reakcióról, és saját sorsukról.”

„… inkább magamat győzzem le, mint a sorsot, inkább kívánságaimat változtassam meg, mint a világ rendjét …”

„Ifjúkorában az egységes olasz államot létrehozó forradalmi mozgalmak ihlették költészetét, de megöregedvén ő is, nemzedéke is, az egyesített Itália háromszínpántlikás bűvöletében sutba dobta a forradalmi eszméket a polgári kényelem kedvéért. Az öreg Jókai, a hajdani márciusi ifjú, Rudolf trónörökössel írja a Monarchia történetét írásban és képben; az öreg Carducci pedig, aki 1871-ben még Robespierre-ről tervez drámát, Margit királynő házi költője lett, s gúnymosollyal olvassa a hajdan érte rajongó egyetemisták "Halál reá!" fölírását a háza falán.”

„S alapozhatja-e boldogságát az ember mások boldogtalanságára? A boldogság nemcsak szerelmi gyönyör, hanem a lélek legmagasabb rendű harmóniája. Miben nyugszik meg a lélek, ha becstelen, könyörtelen, embertelen cselekedet áll mögötte? Csak azért szökjön meg, mert "itt a boldogságom"? De milyen boldogság az, amely más boldogtalanságára épül? Nos, képzeljék el, hogy önök épületet emelnek az emberi sorsnak azzal a céllal, hogy boldoggá tegyék az embert, végre békét és nyugalmat adjanak neki. És képzeljék el, hogy evégett elkerülhetetlen szükségből agyon kell gyötörniük csak egyetlen emberi lényt - mi több, nem is valami érdemes személyiséget, hanem holmi nevetséges halandót, nem egy Shakespeare-t, csupán egy derék öregembert, egy fiatal nő férjét, aki vakon hisz az asszony szerelmében, büszke a feleségére, boldogan él vele. Csak meg kell szégyeníteni, megfosztani becsületétől és meggyötörni, s e meggyalázott öregember könnyei árán felépíteni ezt az épületet! Vállalnák-e ezzel a feltétellel? Ez a kérdés. És feltételezik, ha csak egy percre is, hogy az emberek, akiknek az üdvére emelik ezt az épületet, hajlandók elfogadni a boldogságot, ha önök egy jelentéktelen, de könyörtelenül és igazságtalanul megkínzott emberi lény szenvedésére alapozzák – és boldogok tudnának-e lenni így időtlen időkig?”

„Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.”

„A műveltséget, mint a sors kérdéseinek megoldó módszerét, olyan gondolkozók is, mint Csuang-ce, Hérakleitos, Platón, Nietzsche, elvetik.”

„A legutóbbi időben a hazánkra rátörő amerikai agresszorok egy, az eddiginél is veszélyesebb, súlyosabb lépést követtek el: légitámadásokat kezdtek Hanoi és Haiphong külvárosai ellen. Nem más ez, mit kétségbeesésük jele, a halálra sebzett vadállat őrjöngése.”

„Kétszázötvenezer főnyire becsülik történetiróink a honfoglaló magyarok számát: férfit, nőt, gyermeket együtt. Kétszázötvenezer főnyi nagy család tört át a vereczkei szoroson s huzódott le a Tisza mellé: itt kezdődik a honfoglalás, annak az áldott, szép földnek a megszerzése, melynek a neve ezer esztendő óta: Magyarország. Jöttek a tiszta magyar fajjal mindenféle keverék-népek is, különösen szlávok, többnyire kénytelen-kelletlenül, de bizonyára sokan önként, jókedvvel is. Amazokat a kényszerűség, emezeket a reménykedés füzte a honkereső magyarhoz: hátha ennek az elszánt, vitéz népnek a társaságában sorsuk jobbra fordul.”