„Hullong a hó az alkonyaiban,
hogy egyik perc a másba pattan,
hull, hull — egyhangún — szakadatlan;
sziszeg, zuhog, akár a katlan;
tompán a néma házra hull,
zárdákon, csűrökön lapul;
sziszeg, zuhog, akár a katlan
s a temetőkre és sírokra száll le halkan.”

„Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!”

„Ez lesz talán a legszebb őszi nap!
Mintha nem lélegeznénk, áll a lég.
Csak szépséges gyümölcsök hullanak,
csak surranásuk hallik szerteszét.

A nagy természet ünnepel ma itt!
Ne zavarjuk a házi szüretet.
Mert ágakról csak az hull most, amit
a napfény szelíd sugara leszed.”

„Hó hull. Piciny, fehér hópehely.
A hulló hó egy kopár fát lep el.

Most a havazás sűrü és serény.
Födi a földet fehér, lenge fény.

Minden tetőn kövér hótakaró.
Takar a hó. Nem fáj a hó, a jó.”

„A legjobban szeretett történetek örökké bennünk élnek. Szóval, akár a lapokon, akár a nagy képernyőn keresztül térsz vissza, Roxfort mindig ott lesz, hogy hazavárjon téged.”

„Legalább tucatnyi hulla hevert a lift előtt. Starkey óvatosan araszolt közöttük, nem akart rálépni egy rohadó, viaszos kézre, vagy átbukni egy kinyújtott lábon. Attól felüvöltött volna, amit végképp nem akart. Az ember nem üvölthet egy sírban, mert esetleg megőrül a hangtól, márpedig pontosan ott volt: egy sírboltban.”

„Villódzó szemekkel, mindenre készen járta körbe a házat, olyan volt, akár egy birtokát védő ragadozó.”

„Rettegjünk attól az időtől, amikor a bombák már nem hullanak, de a bombavetők még élnek, mert minden bomba annak a bizonysága, hogy a szellem még nem halt meg. Rettegjünk attól az időtől, amikor megszűnnek a sztrájkok, de élnek még a nagybirtokosok, mert minden levert kis sztrájk is bizonyítéka annak, hogy a lépés megtörtént. És rettegjünk attól az időtől, amikor az ember nem akar szenvedni és meghalni egy gondolatért, mert ez az egyetlen tulajdonság különbözteti meg az embert minden mástól a világegyetemben.”

„Másképpen zeng a kút itt, másként fut az idő,
A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
Apáknak csontja porlik a kriptafal mögött,
egyre csak hullanak az órák, hulló kövek fölött.
Kapun a címert látod-é? Elfonnyadt rég a kéz.
Népek jöttek és mentek, nevük semmibe vész,
De holtak fölött arat az istenadta nép,
s míg szőlőhegyére tart, közben sírokra lép.”

„A klímaváltozást akár el is felejthetjük, mert mire az igazán élessé válna, addigra zömmel éhen halunk.”