„S mivel a lelkünk akkor ér el rendeltetése csúcsfokára,
ha dalokat visz fel magával két szárnya közt, s lázítva hat,
elhihető-e az, hogy egyszer kihúnyhat a szent szűz világa
s a múzsa-raj valamikor csak csalóka káprázat marad?

(…)

Jertek: a fülemüle csattog, s virágzik már az orgona;
daloljatok: mi bájos, édes, nemes, nem halhat meg soha.
Az érzelem, akár a jóság, a megvénült szívben kimúlhat,
és emberből az ember újra a régi állattá vadulhat,
de sohasem változhatik meg virágok s csillagok sora.
Jertek: a fülemüle csattog, s virágzik már az orgona.”

„Bár zord a harc, megéri a világ, Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

„Minden művész saját lelkébe mártja ecsetét, és saját szívét viszi a vászonra.”

„Az összes filozófus a világon együtt sem ér annyit, mint egy szent.”

„Szívemet és lelkemet beletettem a munkámba, és közben elvesztettem az eszemet.”

„Ontja minden virág a szent tömjénszagot;”

„Ha lenyűgöző, első számú tehetségekkel veszed körbe magad, muszáj lesz fejlődnöd. Az ilyen emberek társaságában az ember valahogy virágzik.”

„Nem tudod rávenni magad, hogy érezz valamit, amit nem érzel, de ráveheted magad, hogy az érzéseid ellenére is helyesen cselekedj.”

„Filmedben érződnie kell lelkednek és szívednek, de úgy kell elkészülnie, mintha csak két kezeddel készítetted volna.”

„Aki már az állatokkal szemben is kegyetlenséget tanúsít, az nem kevésbé kemény az emberekkel szemben sem. Már az állatokkal szemben is megismerhetjük az emberek szívét.”