„A kutya mindig siralmasan éldegél,
Örökkön és nyughatatlan,
Kikötve egy tölgyfaólban.
A szenvedéseinél jobbat nem remél.

De az éhség, ami a legrosszabb azért,
S jóllakni csak némi makkal,
Hascsikaró, mérges maggal
Tudhat, mitől kiserken az orrán a vér.

Bezzeg az asztal mellett, régen,
Megelégedett kényelmében,
Tányért nyalva érte az est is…

De elvitte szegényt a pestis,
És úgy kaparták el a fekete földbe:
Hogy a maradékot meg sem örökölte.”

„Ha csontot löksz a kutyának, még nem vagy jótékony. Akkor vagy jótékony, ha megosztod a csontot a kutyával, pedig magad is éppoly éhes vagy, mint a kutya.”

„A várakozás fájdalmas. A felejtés fájdalmas. De nem tudni, mit tegyünk, ez a legrosszabb szenvedés.”

„Egy néma barangol a földön,
üzent vele az ég,
nem érti ö, amit hoz,
s akinek szól a titkos
üzenet, nem látja még.

Egy süket az Ég szavára
a földön útra kél,
ennek a füle dugva,
annak az ajka csukva,
míg útjuk egybe nem ér.

Megszólal akkor a néma,
a süket is érti szavát,
talányát űzi-fűzi,
az égi igét kibetűzi,
s mennek Keletre tovább.

Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha, kik magukba járnak,
egymásra rátalálnak,
a világ célhoz ért.”

„Ha a szegények szenvedéseit nem a természet törvényei, hanem a mi intézményeink okozzák, nagy a mi bűnünk.”

„Bárcsak az éhséget is elűzhetném üres hasam dörzsölésével.”

„A kutya az egyetlen a világon, aki jobban szeret téged saját magánál.”

„A szenvedést nem a mennyiség növeli. Egyetlen test képes magába foglalni a világ összes szenvedését.”

„Az ember természetéből fakadóan gyűlöli a változást; ritkán hagyja el régi otthonát, amíg az nem esik a nyakába.”

„Mindennek kisebb jelentőséget kell tehát tulajdonítanunk, és mindent könnyű szívvel viselnünk; az emberhez illőbb nevetni, mint siránkozni az életen. S vedd hozzá: az emberi nemnek is jobb szolgálatot tesz, aki nevet rajta, mint aki bánkódik miatta, az ugyanis meghagy neki némi jó reményt, ez viszont ostoba módon siratja, mivel nem reméli, hogy rendbe hozható.”