„A patafizikáról nem lehet lerántani a leplet, mert a patafizika maga a lepel.”

„Minden tél szívében rejtezik egy vibráló tavasz, és minden éj leple mögött ott vár egy mosolygós hajnal.”

„Az igazság, amely valamely párt oldalán vagyon, csak dísznek és lepelnek való ott; hivatkoznak reá, de nem fogadják bé, nem adnak szállást néki, és nem jegyzik el véle magokat.”

„Igen! Ezzé leszel, királyi, büszke hölgy,
Ha betöltötted sorsodat;
S a buja tavaszban majd tarka leplet ölt
A penész-ette csontozat.”

„Ezután haditanácsot tartott, amelyen azt határozták, hogyha lehetséges, az éj leple alatt közelítik meg a várfalakat. A kötelek ugyanis, amelyeket Arkhimédész használt gépezeteinél, nagy erővel hajították el a lövedékeket a fejük felett; úgy gondolták, hogy ezek működtetéséhez kellő távolságra van szükség, és közelről hatástalanok. Arkhimédész azonban, úgy látszik, erre az eshetőségre is felkészült, voltak olyan gépezetei, amelyekből nemcsak távolra lehetett lövedéket irányítani, hanem közelre is; elhelyezett hát a falakon levő lőrésekben közelre hordó gépezeteket - skorpiónak nevezték őket -, amelyekkel közvetlen közelből úgy lehetett kárt okozni az ellenségnek, hogy nem is láthatta, mi történik.”

„A viharokban és kalandokban rejtőző veszedelemnek rengeteg az árnyalata, és csak hébe-hóba fordul elő, hogy a jelenségek külső leplén érzékelhetően üt át a baljós erőszak, a gonosz szándék - az a meghatározhatatlan valami, ami megzavarja az ember eszét és összeszorítja a szívét, hogy tudja, érezze, a véletlenek kuszasága és az elemek dühe rosszakaratúan tör rá olyan erővel, amelyet már nincs hatalma kordában tartani, oly féktelen kegyetlenséggel, amely kitépi belőle a reményt és a félelmet, a fáradtság gyötrelmét és a pihenés utáni vágyat. Már csak törni, rombolni akar, megsemmisíteni mindezt, amit eddig látott, szeretett, élvezett vagy gyűlölt. Mindazt, ami drága és nélkülözhetetlen - a napfényt, a múlt emlékeit, a jövendőt -, az egész sokszínű világot el akarja törölni a szeme elől azzal az egyszerű megdöbbentő cselekedettel, hogy elrabolja tőle az életét.”

„Vár rád a Természet. Mély csendje ünnepi,
lábadnál vadvirág, éjszínű fellege,
ha búcsut mond a nap, sőhaja lengeti,
mint füstölőket, a liliomkelyheket.
Órjás pilléreik az erdőt eltakarják,
elrejtőzik a rét, a fűz kinyujtja karját,
s tartja oltárait a szűz habok felett.
…
Ó, költészet, te kincs! Eszméink gyöngyszeme!.
A szív vad árja, mely mint tenger, égre csap,
hiába zúg: marad lényednek lényege:
a hét szín lepleden s a sok-sok árnyalat.
Ám retteg a profán, s átokra nyíl szája,
bántja szemét tüzed misztikus ragyogása,
egy férfi homlokán ha látja lángodat.
…
Zord Természet, csak élj! Újulj meg szűntelen,
alant és fent, ahogy törvényed hírdeti,
te istennő vagy, élj s dölyfösködj! Földeden
az ember csak utas, nem, mi megilleti,
királyod. Mit nekem pompád és birodalmad?
Én nem vagyok rabod, nem zengem hatalmad,
szívem a szenvedők fenségét szereti.”