Idézetek a társadalomról és a politikáról

„…demokrácia és plutokrácia egyjelentésűek. Úgy viszonyulnak egymáshoz, mint szándék a valósághoz, elmélet a gyakorlathoz, ismeret az eredményhez. A kétségbeesett harcban, amelyet a világmegváltók és a szabadság megszállottjai a pénz hatalma ellen is folytatnak, az a tragikomikus, hogy ezzel éppen a pénz hatalmát erősítik … a közvélemény szabadságához valójában hozzátartozik e vélemény kidolgozása is, ami pénzt igényel, a sajtószabadsághoz a sajtó tulajdona, ami szintén pénzkérdés, és a választójoghoz a választási harc, amely mindig is a pénzt biztosítók igényeihez fog alkalmazkodni …”

„Csodálatos, hogy a történelem milyen gyorsan tud fejlődni, valahányszor embertelen irányban fejlődhet. (5. fejezet, 102. oldal)”

„Nem a szabadságpártiak a demokrácia kártevői. Mi a kártevők elleni permetezőszer vagyunk.”

„Neked nincs mit vesztened. A legtöbben azért nem engedhetik meg maguknak, hogy szabadon szeressenek, mert túl sok minden, múlt és jövő forog kockán. De neked csak a jelen van.”

„A jobbágyokat felszabadították - erről is sokáig olyan képzelmem volt, mint általában a magyar nemzetről. Valahol messze történt, egy boldog tájon, semmi esetre sem ott, ahol én éltem. A jobbágyok megkapták a földet, maguk urai lettek, szabad polgárai e honnak… Hogy történhetett mégis, hogy ameddig az én tekintetem és képzeletem terjedt, körülöttem a határ mindenfelé egy-egy ismeretlen, a középkori váruraknál is titokzatosabb hatalmasságé volt, akinek nagynéha csak követei látogattak el a négyesfogaton a kastélyba? A nép dermedten hajlongott, süvegét kapkodta, nem látszott se függetlennek, se szabadnak… Ezeket mért nem szabadították föl? Izgatottan kezdtem keresni a hibát, nehezen akadtam rá. Amire rájöttem, nagyrészt a magam ösztöne után jöttem rá, útmutatást, forrásművet alig leltem. A puszták népe s a vele egyanyagú zsellérség, mint a Karsztok bujkáló patakja merül fel a magyar történelemben, meglepetést, elismerem, nem kellemes meglepetést okozva. Megírta történetüket valaki - a fél ország művelőinek történetét?”

„A történelem minden pillanata mulandó, értékes és egyedi. De néhány kitűnik közülük, mint a kezdet pillanata, amely meghatározza a következő évtizedek vagy századok sorsát. Ez talán egy ilyen pillanat.”

„A gyógyulás sohasem a gyógyítón vagy a betegen múlik, egyedül Isten akaratán.”

„Azt várják el a magyar polgárok a magyar vezetőktől, hogy találják meg, dolgozzák ki, kovácsolják ki azt az új magyar államszerveződést, amely a liberális állam és a liberális demokrácia korszaka után – persze a kereszténység, a szabadság, az emberi jogok értékeit tiszteletben tartva – ismét versenyképessé teszi a magyar közösséget.”

„A múlt az egyetlen emberi valóság. Csak a múlttal alkothatjuk meg a jövendőt.”

„…nem ismerek olyan természeti törvényt, amely szerint egy angol miniszterelnöknek egy diktátorral folytatott tárgyaláson kötelezően el kell fogadnia minden tébolyodott diktátumot, hogy aztán egy másik angol miniszterelnöknek a hadászati győzelem érdekében fel kelljen áldoznia Coventry vagy Drezda lakóit. Inkább fordítva áll. A fasiszta diktátumot elfogadó angol miniszterelnök adott esetben egy jóhiszemű kretén volt. Akit a jóhiszemű angol választópolgárok kétségtelenül megválasztottak. S ezért egy másik választott angol miniszterelnöknek, aki adott esetben elég zseniális ember volt, már kényszerhelyzetben, drámai körülmények között, „vért, fáradozást, könnyeket és verítéket” nem kímélve kellett cselekednie. Így azonban a világháborús történetet mégsem számolhatjuk el az angol demokrácia dicsőségeként, hiszen a történet éppen a demokrácia sérülékenységét és a törékenységét mutatja be.”

„Néhány katona kíséretében egy őrmester véres emberi szemmel a kezében belépett bajtársnőink, Melba Hernández és Haydée Santamaría cellájába. „Ez a bátyád szeme – mondta Santamaríának. – Ha nem mondod meg, amit ő nem akar elárulni, kitépjük a másik szemét is.” A leány, aki pedig mindennél jobban szerette bátor testvérét, méltósággal válaszolta: „Ha kitéptétek egyik szemét, és nem mondott semmit, én mégúgysem beszélek.” Az őrmester és a katonák elmentek, de később visszatértek, és égő cigarettával sütögették a lány karját, míg végül dühösen azt mondták neki: „Már nincs vőlegényed. Őt is megöltük.” Santamaría rendíthetetlen nyugalommal válaszolta: „Ő nem halt meg. Aki a hazáért halt meg, örökké él.””

„Éjszakáról éjszakára, valahányszor egy pillanatra is abbahagytam a munkát, mindig ezt a kitartó, kérlelhetetlen közeledését éreztem annak, akivel annyira komolyan kerültem a találkozást. Amitől a legjoban féltem, végül is bekövetkezett. 1929 tavaszán megadtam magam, s elismertem, hogy Isten: Isten, és letérdeltem és imádkoztam: azon az éjszakán talán én voltam a legelvetemültebb és legvonakodóbb megtérő bűnös egész Angliában. Akkor még nem láttam, ami most annyira egyértelmű és nyilvánvaló: az isteni alázatot, amely még ilyen feltételek mellett is befogadja a megtérőt. A tékozló fiú legalább a saját lábán ment haza. De ki imádhatja méltóképpen azt a szeretetet, amely kitárja a kapuját még annak a tékozlónak is, akit úgy cipelnek be, miközben rúgkapál, durcásan ellenkezik, s minden irányban a menekülés lehetőségét keresi?
Az öröm vonzásában.”

„Mi nem kiválasztottak, hanem megválasztottak vagyunk. Ezért párbeszédre törekszünk mindenkivel, aki a demokráciáért fáradozik.”

„Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort: Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”

„Magyarországon az elmúlt 7-8 év politikatörténete a demokratikus párbeszéd és a demokratikus versengés mibenlétének végzetes félreértését hozta. Úgy tűnik, hogy a közéleti szereplők jelentős része nem tekinti politikai teljesítménynek a konszenzust és a kompromisszumot, azaz az egyetértést, viszont úgy gondolja, hogy a vitatkozós demokráciát fel lehet cserélni a veszekedős, acsarkodó demokráciával. Ennek az a következménye, hogy a politikai és közéleti tényezők jelentős része egymást, és végső soron az országot tartja csapdában. Szükséges változások és alkalmazkodás helyett változatlanság, sok esetben egyhelyben-járás, és legfeljebb a népszerűnek tűnő, csak a felszínt érintő változások jellemezték az elmúlt éveket. Nagyon sajátos csapdaszituáció ez, mert rövidtávon természetesen a változatlanság biztonsága kényelmet okoz, de már középtávon is nagyon jelentős ennek a társadalmi, gazdasági és politikai ára. Már olyan magas a mozdulatlanságnak az ára, hogy az Magyarország pozícióját veszélyezteti Európában és a világban.”

„Hat esztendeje múlt, hogy ti közötökbe
Engemet azon sors véletlenül külde,
Hogy lennék helységtek hívséges követje,
Mivel mást nem kaptok senkit és e végre
Elbeszéllétek, mely sok prókátorok
Fogyaszták pénzetek annyi évek alatt
S még semmi gyümölcsét az ő munkájoknak
Nem láthattátok meg sok fáradságtoknak.
Én a követséget magamra vállalám,
Életemet kockára tevém s felajánlám.”

„Az idő múlik: még ha lehetetlennek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik.”

„…úgy látszik, hogy a magyarnak hiába írták a történelmet. Nem okul semmin. Még csak saját kárán sem.”

„A történelem megértéséhez nem elég tudni neveket, évszámokat és helyeket; biztos vagyok benne, hogy közületek sokan már ismerik mindezt. Ehelyett azokat a különböző értelmezéseket kell megérteni, amiken a történelmi események az évszázadok folyamán átmentek. Csak így szerezhetünk olyan rálátást, ami kiállja az idők próbáját.”