Idézetek a szépségről és a megjelenésről

„Életeddel tudod meg mi a szépség. Tartalmát tapasztalattal találod meg.”

„A magyar népművészetben csak az nem veszi észre a fantasztikus elemeket, aki behunyja a szemét. Tudósaink körében ez nagy divat ma.”

„A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli.
De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is.”

„A pártelnök hangsúlyozta: óva inti a jobboldali politikát attól, hogy az egyházat kritizálja. (Balog Zoltán, Mélység és magasság című interjúkötetének megjelenése kapcsán adott interjújában. Magyar Nemzet, 2006. december 20.)”

„Emígyen szólott az Áldott Szépség: »Egy fa gyümölcsei vagytok, egy ág levelei.«”

„A nőknek sokkal rosszabb soruk van a világban, mint a férfiaknak. Sebezhetőbbek. Gyerekeket szülnek, és aztán aggódhatnak egyfolytában a gyerekeik miatt. Amint elveszítik szépségüket, a férfiak, akiket szeretnek, többé már nem szeretik őket. Elárulják, elhagyják, félrelökik őket. Én nem hibáztatom a férfiakat. Magam is ezt tenném. Nem szeretem azokat az embereket, akik öregek, csúnyák vagy betegek, vagy akik nyavalyognak a bajaik miatt, vagy akik nevetségesek, és páváskodnak, megjátsszák, hogy milyen fontos meg értékes emberek. Azt mondod, kegyetlen vagyok? A világ kegyetlen! S előbb-utóbb velem is kegyetlen lesz!”

„A természet szépsége nem maradt hatás nélkül a régiekre sem. Cic[ero] (De nat.) egy gyönyörű helyet tartott fel Arisztotelészből, hol ez a természet szépségéből az istenség tételének meggyőződését következteti. Hésziodosz a telet írja le. Homér többször írja le a természet egyes tüneményeit, s így Pindar, Theokrit a görögök, Vergil, Tibull, Horác, Cicero, Lucretius sat. a rómaiak között; de a régiek munkáiban a természet leírása mindég csak mellékes dolog, a fő mindég s mindenütt az ember marad, s mint Pindar Tavaszi ditirambusában, miután a tavaszt, s az égnek oszlopát, Etnát röviden leírta, Hierón, a szürakuzai tirannosz dicséretéhez s a görögöknek a perzsák elleni győzelmeinek magasztalásához siet, úgy tettek a többiek.”

„Arkhimédész, bár fölényes és nemes szellemű férfiú volt, s az elméleti tudományok olyan káprázatos gazdagságával rendelkezett, hogy tudásával nem is az emberi, hanem szinte az isteni értelem és bölcsesség hírnevét szerezte meg magának, semmit nem volt hajlandó írásban megörökíteni, mert a mechanikára alapozott mesterséget, amely az élet szükségleteinek szolgálatában állt, nemtelennek és közönségesnek minősítette. Becsvágyát csak azok a tudományok elégítették ki, amelyekben a szép és tökéletes nem vegyül a szükségessel. Úgy gondolta, hogy ezek a tudományok nem hasonlíthatók össze a többiekkel, mert bennük a tartalom versenyre kel a bizonyítással: az előbbi nyújtja a nagyságot és a szépséget, az utóbbi a szabatosságot és a meggyőző erőt. A geometriában ugyanis nem akadt egyetlen nehezebb és fogasabb kérdés sem, amelyet ne a legegyszerűbben és a legvilágosabban fejtett volna ki. Ezt egyesek természet adta tehetségének, mások rendkívüli szorgalmának tulajdonítják, bár úgy tűnt fel, hogy fáradság nélkül és könnyedén oldott meg minden feladatot. Ha valaki hiába kereste valamely probléma megfejtését, Arkhimédész könnyedén és rövid úton elsegítette a bizonyítékokhoz. Nyugodtan elhihetjük hát, amit mesélnek róla, hogy, mintha egy szirén varázslata alatt lett volna, megfeledkezett az evésről, ivásról és teste ápolásáról, és ha nagy keservesen elhurcolták, hogy fürödjék meg és kenje be a testét olajjal, a tűzhely hamujába geometriai ábrákat rajzolt, és a testén mértani vonalakat húzgált olajos ujjával; látszott rajta, hogy leküzdhetetlen szenvedély rabja és valósággal a Múzsák foglya. És ez az ember, aki oly sok nagyszerű találmányt mondhatott magáénak, állítólag azt kérte barátaitól és családja tagjaitól, hogy halála után állítsanak egy gömböt tartalmazó hengert a sírjára, s írják fel rá azt a viszonyt, amely a körülvevő nagyobb test és a benne foglalt test között fennáll.”

„A szépség és az ifjúság csak a költőknek hű útitársai: bennünket, közönséges halandókat, legfeljebb ha egy kurta évszakra látogatnak meg.”

„A szépségnek semmi köze a szexhez. A szépségnek a szépséghez van köze, a szexnek a szexhez.”

„A divat szándékosan terjesztett járvány.”

„A művészetnek nem az igazság a célja. Az igazságot a tudományoktól kell követelni, mert az ő céljuk az; s nem az irodalomtól, amelynek nincs és nem is lehet más célja, mint a szépség.”

„A neológus a nyelvet szűknek s céljaira el nem készültnek találván, nem elégszik meg a szokottal, hanem mindazt, ami a beszédnek erőt s szépséget adhat, keresi s elfogadja. (…) Szokásban nem forgó szókkal s szólásokkal él; szókat csinál, a készeket, de rútakat szebbekké teszi, a kiholtakat sírjaikból előhozza, a nemtelen s nem kedvetlen hangzású környékieket a nemzetnek visszaadja;…”

„A hangom mindig is ott volt, de szintén ott volt a szórakoztatás, a divat és a külsőségek. Sokszor a művész a külső dolgok viharába burkolózva látszik, és megfeledkezik a legfontosabbról, egy énekes szerves részéről, a hangjáról. Úgyhogy, ez most saját magam újramegtalálása volt mint előadó.”

„A szépség az, ami belülről fakad.”

„A fasizmus a ruházattal van elfoglalva (jelesül, az államszervezet kérdésével), a nemzeti szocializmus a testtel (jelesül, a faji eugenikával), míg a mi mozgalmunk valami sokkal mélyebbel: a lélekkel”

„Ha említettem a fiút, aki fantasztikus országai térképét rajzolta iskolai füzeteibe, csak azért tettem, mert a "végső dolgokat" hajlamosak vagyunk ünnepélyesnek és fenségesnek, ősz szakállú bölcsek és próféták birodalmának tekinteni. Ugyanakkor a millenniumi ábrándok mögött gyakran valami gyermekit találunk. Az ártatlanság dalának és a tapasztalás dalának ugyanaz a témája. Kegyetlen és aljas évszázadunkban a "katasztrofizmus" idilli földről álmodott, ahol a "szénának álomillata van", a fák, az emberek és az állatok együtt magasztalják az Édenkert szépségét. Amikor emlékeztetek rá, hogy az a fiú, a "katasztrofista" költő és az idős Berkeley professzor ugyanaz az ember, összhangban vagyok e gyermeki és érett, fennkölt és földhözragadt könyv alapelvével.”

„Sok tengerész gyakran, unalmát hogy űzze,
Albatroszt fog, midőn lassúdan kerengve,
Közönyös utasként a hajóra ül le,
Amely fanyar vizek hátán siklik egyre.

Ám mihelyst a hajó pallóira rebben,
A tág Azúr ura már bénult-tétova,
Hófehér szárnyait széttárja esetlen,
S lomha evezőkként vonszolja csak tova.

E szárnyas utitárs mily’ nyomorult s gyenge!
Itt mily’ rút s komikus az éteri szépség!
Valaki pipát dug csőrébe, s nevetve
Mímeli egy másik groteszk bicegését.

Mint ez égi herceg, olyan a Poéta,
Röpte biztos, és a vad vihart is állja,
De lenn sebzi a gúny, az otromba tréfa,
S nem engedi járni két hatalmas szárnya.”

„Az esélyt a legtöbb ember elszalasztja, mert néha overálba öltözik és munkának tűnik.”