Ajánlott idézetek

oldal 6

„A kincsed - a tökéletességed - már benned van. De ahhoz, hogy igényt tarthass rá, el kell hagynod az elme rohanó zűrzavarát, fel kell adnod az egód vágyait, és be kell lépned a szív csendjébe.”

„Minden tél szívében rejtezik egy vibráló tavasz, és minden éj leple mögött ott vár egy mosolygós hajnal.”

„Ha nekem választanom kell, hogy a szovjeturalom megmaradjon-e Budapesten, egy szűkebb területen és ha ennek az az ára, hogy a most felszabadított területeknek egy részét visszaadjuk, nem habozom és az utóbbit választom, mert ennek a forradalomnak szíve Budapest és a budapesti proletariátus. Ha területeket kell feladni, ám ezt az árat sem tartom nagy árnak azért, hogy itt megmenthessük a proletárforradalmat.”

„… De végülis, itt a természet, művészet és költészet, és ha ez nem elég, akkor mi?”

„Azt akarom, hogy te mindaz legyél, ami te vagy, mélyen a lényed középpontjában.”

„Vár rád a Természet. Mély csendje ünnepi,
lábadnál vadvirág, éjszínű fellege,
ha búcsut mond a nap, sőhaja lengeti,
mint füstölőket, a liliomkelyheket.
Órjás pilléreik az erdőt eltakarják,
elrejtőzik a rét, a fűz kinyujtja karját,
s tartja oltárait a szűz habok felett.
…
Ó, költészet, te kincs! Eszméink gyöngyszeme!.
A szív vad árja, mely mint tenger, égre csap,
hiába zúg: marad lényednek lényege:
a hét szín lepleden s a sok-sok árnyalat.
Ám retteg a profán, s átokra nyíl szája,
bántja szemét tüzed misztikus ragyogása,
egy férfi homlokán ha látja lángodat.
…
Zord Természet, csak élj! Újulj meg szűntelen,
alant és fent, ahogy törvényed hírdeti,
te istennő vagy, élj s dölyfösködj! Földeden
az ember csak utas, nem, mi megilleti,
királyod. Mit nekem pompád és birodalmad?
Én nem vagyok rabod, nem zengem hatalmad,
szívem a szenvedők fenségét szereti.”

„Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni.”

„Tudom, mit érzel most, édes kicsi porcelánbabám. Megrémültél attól, hogy hirtelen valóra vált a legféltettebb álmod, suttogom magamban. De hidd el, nálam jó helyen vagy, édes kis porcelánbaba.”

„Űrt hagysz az emberekben, amikor elmész, porcelánba. Pótolhatatlan űrt…”

„Nézem azt a bájos arcocskáját, azt a bájos frufruját, lesem, ahogy a fánkért nyúl, a puha, rózsaszín pulcsijában, és elolvadok, mindenki elolvad, aki ránéz, ő megolvasztja a leghidegebb szívet is.
Igazi ajándék ő nekem az élettől, váratlan ajándék, jövőm és minden reményem.
És akkor megszólal… A hangja afrodiziákum. Édes, vágykeltő. Báj és bűntelenség.”

„Bárhol jár, fény kíséri, bámulnak és mosolyognak rá, tudni akarják, ki ő, és ha elment, emlékeznek rá. Nem láttam még senkit, aki ekkora hatással lenne az emberekre, mint ő.”

„Meghatottan bámulom, ahogy a süteményespultnál ágaskodik, mert kicsi és éhes.
Ő maga is sütemény, a legédesebb a világon.”

„Ahogy megpillantalak a mélyen kivágott, rövid, testhez simuló fekete koktélruhádban, tátva marad a szám. Most nem megszeppent kislány vagy, és nem is különc kis művész, most díva vagy, az én szexi kis dívám.”

„Szédülök,
mégis,
magasra érek,
nem remélem,
fogaik nyoma
eltűnhet belőlem.
Véremre vágynak.
Magam csepegtetem eléjük,
Lerészegednek.
Szédülök”

„Kápráztat új, vibráló képzeted.
Én tudom,
mi ez neked.
Az ismeretlen,
mégis kívánt, vágyott,
zabolátlan, lázas,
érintetlen, vad káprázat,
mit én hoztam el neked –
megfogta legbensőbb énedet”

„Leigázott arcod,
hangod,
szavad,
pedig szíved borús,
elméd árnyas
képzetet kavart.
Volt mégis valami,
egy szikra talán,
mit nekem adtál,
mitől feltört a tűz,
mi égetett,
mohón habzsolta
elfojtott énemet.
Ez volt a mi titkunk,
vágyunk,
álmunk,
miben elmerültünk,
de fel nem törtünk,
sohasem”

„Összeláncoltál,
éhes, zűrös láncokkal húztál,
néha magam mentem”

„Fiókod tele képeimmel,
S falaid,
Szemed minden könnytengere”

„Itt áll velem szemben, lángoló szemekkel bámul rám, az ajkai akaratosan megfeszülnek, és egyfolytában azt hajtogatja, hogy ő csak jót akar nekem. De rossz eszközökkel nem lehet jó célt szolgálni.”