Legújabb idézetek

oldal 39

„Feledni gyakran szeretnélek én,
s mintha bosszút állna feledni-vágyam,
dalomba törsz, s álmomban állsz elém,
s mintha máris megszólalnál te lágyan.

Kit tréfából sem árultam el én,
itt voltál mindig, ha letörten álltam,
erőd lehelted rám a bágyadásban,
s elhagytalak, ha erő szállt belém.”

„Az utcasarkon állnak csapatokban,
öklük a rongyos kabátból kilóg.
A sapka szemükben. Eső zuhog.
S nyakig vannak fertőben és piszokban.

Luxusszállodák rózsával kirakva,
s mindenki ujjong, ha a tánc pereg.
Pénz után kap a koldus rossz kalapja,
s imával étet az Üdvhadsereg.”

„Fölrázta álmából a világot,
szavai villámok voltak.
Sineken s folyókon özönöltek,
minden országon áthatoltak.

Fölrázta álmából a világot,
szegények kenyere lett
minden szava, az éhezések
elleni hadsereg.

Fölrázta álmából a világot,
szavai gépek lettek,
traktorok, házak, aknák,
fúrótornyok a telepnek.”

„Ezer nap koszorúz, szél hord, akárcsak
magasra duzzadó tengerhabok.
Hegyek - : körhintán óriáselefántok
öveznek, bimbózó város-magot.
Az utcákon emberi szárnycsapások.
Csodás ország: szerelmesed vagyok,
legtisztább hazát te adtál volt, bizony:
tág s fénylő - : ősparadicsom!

(...)

Imádunk -: egyesítő érzelem!
Ily szürke mondatokban is: "Hűs volt éjjel; s igen,
te szép asszony, hideg voltál hozzánk s cudar."
...Ó, kín-harmónia, mely téged könnyez itt...!
Sír, tombol, ki magáért küszködik!
Dicsértessék tehát, ami egybezár.
Csak soha ördög s pokol! S döghalál!
Imádunk, ó érzés, mely egyesít....”

„Nem látni tornyokat. A szem homályos.
Mint villámtól, a tető csupa tűz.
Zuhanó fényt iszik falu város.
Folyóban gyerek ül meztelenül.

Gejzír örvénylik pöcegödörből.
Szenny, hulladék, gőzös zsigerek.
Utcákon villamosok lihegnek.
Falakról zuhannak látomások.”

„Egy iskolaigazgató hetykén jár Grünewaldban.
Egy nő sétál sötétben, elnyűtt test, zöldes orcák.
Kis-herceg érkezik, villogva és vasaltan.
A birodalmi gyűlést ötödször elnapolták.
Fehér utak szaladnak a friss tavasz fényben
újjongva. feketén nyúlik Napoleon
árnyéka. Lágy sugárral koszorúzva, keményen
őrködnek ütegek egy kis magaslaton.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a francia vidékhez,
Párizshoz. mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.”

„Eleget tűrtem, kemény kor, a láncod,
voltam fogantatásban gyáva bűn,
fényes sinen siklottunk át hazánkon.
Célpont voltunk. Céltáblán életünk.

S hogy lehelet kél dühtől dúlt kebelben,
s melegen száll hűvös hajnalba már,
dicsérném a nagy urat, ki sereggel
a vörös nappal nyugat fele jár.”

„Mi ez s hang a záporcsattogásban,
mely úgy elszomorít, s úgy fáj a veszteség?
Mily sóhaj ez, fél-romházról leváltan,
míg a vihar vonít fürész-zenét?

A köznappal békélni: ez a vágyam,
mint kőtörő, vad völgyben izzadó,
pöröly-döngésben, csille-kordulásban
kemény jármában tört alattvaló.”

„Ármányt, mosolyt, cselt látni itt,
mások halálát készítik.
Mint gép dohog a gyűlölet,
embert öl és embert ölet.
Ellopják azt is, ami nincs,
attól, kinek a semmi kincs.
Bűnt és erényt zagyválnak össze,
országokat is lekötözve,
hogy őt imádják mind alant,
a becstelen, forró aranyt.”

„Ó az órák
útjukat sietve róják,
mint a vén cselédek
csosszannak buzgón elébed,
nagy papucsba és mezítláb
s a szívükbe beszorítják
rettegésem éji titkát.”

„Hullong a hó az alkonyaiban,
hogy egyik perc a másba pattan,
hull, hull — egyhangún — szakadatlan;
sziszeg, zuhog, akár a katlan;
tompán a néma házra hull,
zárdákon, csűrökön lapul;
sziszeg, zuhog, akár a katlan
s a temetőkre és sírokra száll le halkan.”

„A végtelen vad réteken
novembert trombitál a szél,
a végtelen vad réteken
zúg-búg a szél,
garaboncásan útra kél
és mindig új haragba fúj,
zúg-búg a szél,
a vad novemberi szél.”

„A solus Christus, az egyedül Krisztus nem zárja ki azt, hogy mindazokat, akikben megmutatkozott a megváltásnak és a feltámadt Krisztusnak a kegyelme az nem csökkenti, hanem éppen növeli az Ő dicsőségét. Gondolok itt a szentekre. Tehát ezt mi ilyen formában éljük meg. Én mindig próbálom katolikus, egyetemes módon nézni ezt a kérdést. Elismerem azokat az értékeket, ugyanakkor rámutatok arra is, amit maga a katolikus egyház őriz már a világon kétezer, Magyarországon ezer éve.”

„Nem, nem dicsőségre vágyom s nem hiúságos világra:
drága társak, már a régi harcos többé nem leszek;
én mindig előre nézek, csak előre, és ti hátra,
szemem ég felé irányul, föld felé a szemetek.
Nem, nem dicsőségre vágyom s nem hiúságos világra.”

„Ismered-é a földet,
mely fényt nem üdvözülhet,
mert vége nincs a télnek,
s tavasztalan hazában
az emberek homályban
s megdermedt szívvel élnek?...

Én ismerem.”

„Hegyoromtól tó jegéig
csak a szél fut búgva végig;
csak a zordon ég borul
tar mezőkre komorul.

Udvarokon pusztaság van,
nincs, ki zajt verjen vidáman.
Hol a nyár víg dallama?
A lélek is puszta ma.

Hol hegyen az aklok állnak,
hóháton hidat csinálnak
ádáz, éhes farkasok…
Jaj tinektek, gyapjasok.”

„Mint ódon színezüst, ma olyan a tiszta lélek.”

„S mivel a lelkünk akkor ér el rendeltetése csúcsfokára,
ha dalokat visz fel magával két szárnya közt, s lázítva hat,
elhihető-e az, hogy egyszer kihúnyhat a szent szűz világa
s a múzsa-raj valamikor csak csalóka káprázat marad?

(…)

Jertek: a fülemüle csattog, s virágzik már az orgona;
daloljatok: mi bájos, édes, nemes, nem halhat meg soha.
Az érzelem, akár a jóság, a megvénült szívben kimúlhat,
és emberből az ember újra a régi állattá vadulhat,
de sohasem változhatik meg virágok s csillagok sora.
Jertek: a fülemüle csattog, s virágzik már az orgona.”

„Nem csillogó, lágy, lassú varázs ez,
a részem ő, mint mondatnak a szó.
Nem erdőtűz, kitartó parázs lett,
úgy vigyázom, mint bérceket a hó.
Zöld selyemháló szövi át,
mint kecses sellőt rejtegető tó,
sok letűnt esőt takar a felhő.
Kabinunknak a szűk kis ablakán,
ki nézeget, már nem elinduló,
csak az örök úton megérkező.
Hófehér hajó,
ringató óceánról álmodó,
tomboló vihartól sem változó.
...”