Legújabb idézetek

oldal 38

„Nincs tisztesség e földön?
Nincs égi tisztaság?...
Én apám arcát őrzöm.
Hallom anyám szavát.”

„Ötször csapott meg engem a halál szele. A börtönben megfogtak, hogy kivégezzenek, de Isten megmentett: Jézus mentett meg engem. Csakis Jézus, aki végtelenül szeret minket!”

„Nyuszika cigarettafüstben mogorva egyre
a másik Nyuszikát, (ki inkább krokodil csak!) nem méltatja kegyre.
Nyuszika (a többszörös néma) beszédesen hallgat,
én tehát nézhetem kis pókhálóit a falnak.
Nyuszika kirándult és nézi a Dunát,
mert unja a velem való dumát.
Nyuszika nézi szomorú szívvel a tájat,
nekem meg éppen semmise fájhat.
Nyuszika könyörtelen félelmetes bíró,
én meg egy picike se füle, se farka író.
Az élet szép azért mindazonáltal,
ha felkötni magát az ember átal.
Nyuszika csodálja: mily szép az a kert,
és én rímeket gyártok, nyakatekert.
Nyuszika kőszikla, szíve meg nem indul,
míg én itt hallgatok, bűnbánón a kíntúl.
Nyuszika, kérem a babaruhámat:
add vissza hát a másik Nyuszikának!
Sok-sok puszi:
küldi a Nyuszi.

A NYULAT BIZONYÁRA PÓTLÓ VÍGASZ-DAL

Nem Nyuszi-induló, csak vígasz-dal,
ha sokszor elolvasod, megvígasztal.
Ha Nyuszika Nyuszifül
soha sincsen egyedül.
Nyuszi-nyúl, Nyuszi-nyúl,
hogy is mondjam nyusziul:
nyuszi-tanya, piros szallag,
a jó Nyuszi vígan ballag,
mert hiszen, mivel ám:
ha holnap nem, ma talán
- piros szallag, nyuszi-tanya -
Tapsifül is jön majd haza.
Nyúl-nyúl, Nyuszi-nyúl
puszit küldök nyusziul
és egy nyuszit pusziul,
nyuszinyuszi Nyuszi Úr.”

„Drága Testvérem, Te már letetted
Fürge tolladat… Le az életet..
A véres zsivaj mögötted maradt.
Csillag porzik már lépteid alatt.
Itt mások ügyét védted lelkesen,
(közben a szived kopott csendesen...)
Most a Te pöröd tárgyalják ott túl:
ítélőhírád csupán egy: az Úr!
Ott más a törvény, más az ítélet...
Szegény Testvér – én nem féltelek Téged!
Megvolt kereszted, megvolt Golgothád,
s tömeg is akadt, mely kővel dobált.”

„Mivel szándékod, égő égi fényed,
A teremtő erőnek tiszta társa,
Mit épen őriz önmagába zárva,
Ott, hova rontás soha be se téved;

Tán ez a vágy, mely mindig tenni késztet,
Mely soha nem csitul, csak: nől a láza,
Akár a szerelmesek lángolása,
Járrult hozzá, hogy megfessék e képet.

Ezt gondolván, Uram, itt küldöm, íme,
Anyád, szelíd szolgálód új alakban,
A legnagyszerűbb szobrász alkotását;

Könyörgünk hát, ne lelj hibára abban,
Mi igyekezett, hogy megközelítse
Ihleted kis részét, csekélyke mását.”

„Mert szellemedben a lélek erénye
Jó szállását sokáig megtalálta,
Az igaz nap égett ott mint a fáklya
S minden másnál tündöklőbb volt a fénye;

E lángelme, e roppant tűz, igézve
Gyujtott mást is lobogó, büszke vágyra,
Hogy a homályt, a bűn éjét utálja
S hogy kívánja, bár ő is lánggal égne.

De mennybe szállnak e ragyogó, ritka
Ékességek s ott mind a földi művet
Mérhetetlen kincs utasítja vissza.

Ott Jézus az, ki az örök, a tiszta
Titkot szent stílusával önkezűleg
Üdvözült szived árkusára írja.”

„Ha évek alkonyán ez élet ellobog,
s kioltva fényeim, megint elindulok,
s a változó világ ködébe visszatérek,
ha milliárdja újabb nemzedéknek
a földet csillogóbb csodákkal tölti meg,
a nyomán ha majd a természet megépül –
smaragdos erdeim, fogadjatok be végül,
s fedjétek hamvaim, ti ismerős vizek!

(…)

Ó, ismeretlen, távoli utód,
nem éltem én hiába! – Végy kezedbe,
hisz érted égtem el, hogy énvelem fejezd be,
mit végbevinnem, íme, nem jutott.”

„Borsószemű öreg eső hulldogál,
zúg a szél, távolban köd lapít.
Levelek ezüst-fonákja fedi már
borzolódó nyárfák lombjait.”

„Vakitón hunyorít s belerándul a kínba a villám,
puha fellegek árnya omolva a fűre terül,
lélegzeni mind nehezebb, felhő gomolyog, sürü hullám,
a madár alacsony köröket kanyarítva repül.”

„A földet hideg béklyóba igázva
közelg a tél, kezét a vízbe mártja.
A folyó megremeg, halálát érezi,
fáradt szemét már nem nyithatja ki;
és gyámoltalanul magába hulló teste
egyszer csak iszonyún kinyúlik megmeredve,
ólomszín fodrait alig rezdíti meg,
bénán vergődve fekszik, reszketeg.”

„Tökélyt álmodva a tökélyre törtem,
ha művem nem is lesz tökély mögöttem.
mert az volt művemnek szent küldetése:
segítse az embert majd a tökélyre.”

„Akkor pokolra löktek engemet...
és régi lényem kiégettetett.
El nem maradt a kínból semmi sem,
tizenkét évig éltem odalenn.

Örült hatalom elől szökve én
fölriadtam a pokol fenekén.
Izzó vasként füstöltek éveim.
Ó hazátlanság - pokoli kín.

(...)

Ki elszenvedte egyszer e pokolt,
az lángjegyet már rodkadozva hord,
örökre izzik átkos bélyege,
s a hontalanság pokla jár bele.

(...)

Kik nem jártatok poklot még soha,
mit tudhatjátok, mi is a haza?
Ki idegen föld hontalanja volt,
és látta önmagát, hogy haldokolt,

és látta ezt a mása-nincs halált -
az a hazában új eget talált.
Más ember ő - a régi már nem él -
ha a pokolból végre hazatér.”

„A boldog abroszon forrók a tálak,
virágok közt teli üveg bor állt.
Őbenne felmagasztosúlt a hála.
Némán költötték el a vacsorát.

Csodálta csak. honnét e sok ajándék?
Akár egy bőséges Karácsony-est!
Idegen föld temette őt sokáig,
s most hazatért, és lassan enni kezd.

S a nő kemény kezét meglátta... Máskor
régen még e kéz finom s puha volt.
Megkeményedett a várakozástól,
mindent eltett neki és meghagyott.”

„Egy őszi nap, akár a többi ezrek:
ajtócsapódás, hervadt, őszi fény.
Erdőben ültem, levelek lepergett
sorsán merengve. hova. merre lesztek -
s akkor jöttél felém.

Körülfolyt a köd, s gomolygott fölöttem,
bár elfakult a rétek zöldje már,
még egyszer hajtott és virágba szökkent
sebes időnk többé tán el se röppen -
csak lenne örök, örökös a nyár!”

„Egyszer könnyű lesz a sors megint...
teli kézzel alkotunk egészet.
táncra kelnek újból szavaink,
s napjaink az életre megérnek.

Kiskocsmában üldögélünk úlra,
ránk borulnak sűrü gesztenyék.
belenézünk majd az étlapokba,
s künn az éjben száz lampion ég...”

„Mintha agyát, vérét, zsigereit
ontotta volna a világ e helyre,
közte ruhára való tarka kelme
- egy szemüveg sértetlen hever itt -

egy gramafón, keringőt küldve szét -
árúikat kínálják még a hullák -
ahogy bombák kiverték s összegyurták
a hernyótalpak, úgy feküdtek épp...

Láttam, amint feküdtek, s elterült
mind a helyén, s helyet talált örökre,
s mindannyinak csupán egy arca volt.

Tél volt, az égen szürke felleg ült,
majd hó esett, minden sebet befödve -
s csönd volt... A végitélet hangja szólt.”

„Van hazád. Nékem menni kellett.
Ha menedék is fogadott,
éveim meg nem élve elperegnek. -
De neked van -
neked van otthonod.

Arcom pirul, majd holtra sápad,
rád gondolok. Ím, jelt adok,
peremén állva a világnak -
De neked van -
neked van otthonod.

Lehet kettőnket összemérnem?
Kezed között, kezed között vagyok.
Hogy is lehetne hát nyomodba érnem?
De neked van -
neked van otthonod.”

„Hason heverni dűlőszéleken,
szekérsírást hallgatni órahosszat!
Parasztkunyhó pipázik csendesen,
arcod körül harasztok hajladoznak...

Mi gyönyörűbb, mint eltanyázni így,
az út mentén? A tág mező akárha
feléd hömpölygetné hullámait,
s te szikla vagy, fa, zöld vetések árja.”

„Hó hull. Piciny, fehér hópehely.
A hulló hó egy kopár fát lep el.

Most a havazás sűrü és serény.
Födi a földet fehér, lenge fény.

Minden tetőn kövér hótakaró.
Takar a hó. Nem fáj a hó, a jó.”